A hívó szó

Máté 3,1-8

"Azokban a napokban megjelent Keresztelő János, és ezt hirdette Júdea pusztájában: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!” Mert ő volt az, akiről Ézsaiás így prófétált: „Kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” Maga János teveszőr ruhát, és dereka körül bőrövet viselt, tápláléka pedig sáska és erdei méz volt. Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, egész Júdea és a Jordán egész környéke; és amikor megvallották bűneiket, megkeresztelte őket a Jordán folyóban. Amikor pedig látta, hogy a farizeusok és szadduceusok közül sokan jönnek megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt." Máté 3, 1-8

Máté 11,28

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek."

Kedves Testvéreim! Az írásból sokszor úgy látom, hogy Isten nem úgy cselekszik, ahogy az ember azt elvárná. Az embereknek különböző képzeteik vannak Istennel, Isten népével kapcsolatban. Sokszor a hitetlenek a legnagyobb tudói annak, hogy egy hívőnek hogyan kell viselkedni, és ezt gyakorlatban számon is kérik. Ha őszinték vagyunk be kell vallanunk, én legalábbis saját magamról bevallom, hogy (elnézést a kifejezésért, de) eltunyultunk. Belenyugszunk abba a helyzetbe, amiben vagyunk.

         Keresztelő János idejében ugyanaz volt a helyzet, mint ma. Az emberek megelégedtek a külső formákkal. A látható külsőségekhez ragaszkodtak anélkül, hogy Isten erejét ismerték volna. Közömbösség, üres forma, szertartások, emberi dogmák. Nem égett szívükben az Isten iránti vágy.

         Ma is így van. Az emberek belenyugszanak abba ami van. HA van istentisztelet az jó. A lelkész vasárnapról vasárnapra felmegy a szószékre, hol tudja mit akar mondani, hol nem, de valamit mindig mond. A legtöbben teológiai fejtegetésbe kezdenek, boncolják az írást veszetten, csak az a baj, hogy a prédikációban nincs erő, nincs Lélek. Sokszor még azok sem értik, mit is akart ez a pap mondani, akik egyetemet végeztek.

         Ez talán azért is van, mert már az igét is csak úgy általánosságba vesszük. Nagyon jól példázza ezt egy eset, amit régen egy prédikációban hallottam: „A lelkész meglátogatott egy nagyon beteg idős hölgyet. A Bibliaolvasó vezérfonal szerint pont a Rómabeliekhez írott levelet olvasták, így a lelkész az aznapi igerészt olvasta fel, ahol így szólt az ige: „Nincs, a ki megértse, nincs, a ki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is. Nyitott sír az ő torkuk; nyelvökkel álnokságot szólnak; áspis kígyó mérge van ajkaik alatt. Szájok telve átkozódással és keserűséggel. Lábaik gyorsak a vérontásra. Útjaikon romlás és nyomorúság van. És a békességnek útját nem ismerik. Nincs isteni félelem az ő szemök előtt.” És így tovább. Miután a lelkész felolvasta, megkérdezte a beteget, hogy igaznak-e fogadja el a Bibliát úgy általában?

- Természetesen. –válaszolta-

- Ezt a részét is?

- Igen perszehogy, tiszteletes úr, ez így van.

- Akkor maga is ilyen?  -kérdezte a lelkész-

- Erre a hölgy betegséget feledve kikelt magából: Ki pletykált magának énrólam?! Mit képzel maga?! Kikérem magamnak!!!

         Hát igen. Ide jutottunk és talán épp ezért sokan nem is mernek nyíltan prédikálni, nehogy valaki esetleg magára ismerjen a gyülekezetben, mert akkor jaj a lelkésznek. Be kell vallani, hogy sokan hozzászoktunk a féligazságokhoz. Ne csodálkozzunk hát, hogy nincs mozgás a gyülekezetekben. Lassan már azt is félve mondjuk, hogy Jézus szeret. Pedig ha megismernénk az Ő szeretetét…

         Keresztelő János idejében is így volt ez, ekkor azonban a Jeruzsálembeliek és az egész Júdea és a Jordánnak egész környéke hallott egy prédikátorról, aki más volt, mint a többi. Aki nem úgy szólt, mint mások. Akinek a szavában hatalom van, aki tudja, hogy mit mond. Keresztelő Jánosról beszélt majdnem mindenki. És a nép kiment, hogy hallja János beszédét. Itt találkozunk először a farizeusokkal és a szadduceusokkal. Ők is kimentek. Kíváncsiak voltak mit mond ez az ember. Keresztelő János pedig nem úgy szólította meg őket: „Kedves gyülekezet”, hanem mint bűnösöket, akik nem mehetnek be Isten országába. Milyen felháborító! A nép elitjéhez így beszélni, sőt egyenesen bűnösnek nevezni?

Mielőtt azonban ítéletet mondanánk, látnunk kell János Jézushoz való viszonyát is. „Nem vagyok méltó, hogy az ő saruját hordozzam.” –mondta János. Az, aki Jézus iránt ily alázattal van, hogy lehet, hogy a népet dorgálja? Azt gondolom, hogy Jánost a nép iránti féltő szeretet hajtotta, ami aztán Jézus munkájában teljesedik be, amikor az ember bűneit magára véve vállalta a golgotai keresztet. Jézus tudta, hogy a törvény által nem tud az ember szabadulni, mert nincsen igaz egy sem. Nincsen aki igazán keresné Istent. S Ő jött, hogy megnyissa számunkra a mennybe vezető utat.

         János volt a hívó szó, aki bűnbánatra, Istenhez való visszatérésre hívott. Nem kellett neki pénz, nem kellett vagyon, prédikációi végén, vagy elején nem szedtek tizedet a prédikátor javára. Nem teológiai előadások sorozatát adta, hanem hirdette az Igét. Készítette Jézus útját.        

         Kedves Testvérem! A mi feladatunk is ez. Hívó szónak kell lennünk. Hívni az embereket a keskeny útra. Hívni az embereket Jézushoz. Nem nekünk kell megtéríteni valakit, azt csak az Úr tudja elvégezni. Nekünk útkészítőnek kell lenni. Megmutatni azt az utat, amelyik Jézushoz vezet.

         János célja nem az emberek elrettentése, megfélemlítése volt, hogy aztán görcsoldó tablettákkal éljen a gyülekezet, hanem a megmentés. Hogy az eltévelyedett embert Istenhez vezesse vissza. Ha pedig valaki az Úrban van, új élet fakad ott a szívekben, otthonokban. Ahogy köszönünk is: „Áldás (és) békesség” költözik be a hívek otthonába.

         Igaz ugyan, hogy helye van az ítéletnek, de vigyázzunk vele, mert nem biztos, hogy minket hívott el az Úr arra, hogy másokat bírálgassunk. Hajlamosak vagyunk ugyanis arra, hogy meglássuk a másik szemébe a szálkát, magunkéba pedig nem vesszük észre a gerendát. Gondolok itt arra az esetre, amikor bizonyos „testvérek” fejemre olvasták, hívő életem elején, hogy milyen gyarló vagyok, nem is vagyok igazi keresztyén, mert nem tudom, mi hol van megírva, keverem Jákóbot Ézsauval és még azt sem tudom, hogy hányas ének az Ó Sion ébredj című dicséretünk. Mit tehettem? Ijedtemben megtanultam.

         Sokkal nagyobb ereje van azonban annak, amikor az IGE int meg, és szólítja meg bensőmet. Ez döntést kíván: Mellette vagy ellene. Elfogadom, vagy még kell az Úrnak munkálkodnia rajtam, hogy le tudjam tenni ezt vagy azt a gyarlóságomat. És milyen hálás vagyok Neki érte, hogy nem volt türelmetlen irányomban, nem akart mindent azonnal, hanem megvárta az alkalmas időt.

         Ehhez az Úrhoz hívjátok szeretteiteket, akiket szerettek, azt akarjátok, hogy jó legyen, hogy a mennybe kerüljenek. A mennybe vezető út, ugyanis csak Jézuson keresztül halad. Jézus mondja: „Én vagyok az út az igazság és az élet; senkihez mehet az Atyához, hanemha én általam.” (Jn 14,6) A mennybe vezető úton nem lehet kikerülni a golgotai keresztet. Ide mindenkinek el kell jönnie. Ez a hívás kezdődjön először is imádsággal. Ne feledd, hogy a világ nézi életedet. Bárcsak valaki egyszer életünket látva, jönne ide közénk a gyülekezetbe, úgy mint valamikor az első keresztyének idejében. Én pedig ismerek olyanokat, akik látva keresztyén kollégájuk életét, váltak kíváncsivá és mentek el a gyülekezetbe, hogy láthassák azt, miért van az, hogy a kolléga mindig derűs, vidám, és miért árad belőle a békesség még akkor is, ha bajban van…

         Végezetül engedjétek meg, hogy egy verset osszak még meg veletek. Bálint Zoltán írta és a címe: Úgy élj

                                            Úgy élj, hogy az egész világ

                                            Benned Jézus ítéli meg.

                                            Szemükben Ő nem több, csak az,

                                            Akinek te képviseled.