Miénk, oh Uram, orczánk pirulása (Dán. 9,8)

(Megjelent a Református Újság 2008. februári számában.)

Egy különös kéréssel fordulnék az olvasóhoz. Ezt a cikket csak akkor olvassa el ha kész a változásra, kész az ÚR Jézusba helyezni életét, akaratát, reménységét. A hívő ember óhaja az, hogy minél közelebb kerüljön megváltó Urához. Szeretnénk egyre jobban krisztusivá válni, ahogy egyik ifjúsági ének nagyon jól kifejezi: „Szeretnék hasonló lenni, tehozzád, hű Uram.” Ez a kérésünk, és ez a vágyunk. Ennek a kérésnek azonban előfeltétele az, hogy komolyan vegyük Urunk szavát, és megtartsuk azt a mindennapi életben.

Nagyon sokan vannak akik panaszkodnak, hogy fogynak a gyülekezeteink. Sajnos nagyon sokszor azt tapasztaljuk, hogy erőtlenek, és kísérthetők vagyunk. –És mégsem fordulunk teljes szívünkből ahhoz, aki ma is uraknak Ura, és királyok Királya. Akinél van minden hatalom és erő. Ő nem változott. Ereje és hatalma nem fogyott el. Csak nem akarjuk elhinni, hogy Isten kegyelmi kincstáránál, csak arra várnak, hogy kérjük ki az áldásokat. Ehelyett emberi megoldásokat keresünk és egyre kesergünk, hogy miért nem működnek a dolgok.

A változásnak először bennünk kell megtörténnie. Sajnálatos tapasztalat, hogy az emberek megelégszenek a látszattal. Az a fontos, hogy a lelkész lehetőleg férfi legyen, akinek mellesleg kellemesen mély hangja betölti az egész templomot. Beszéljen a múltról, a reformációról, mondja el a bibliai történeteket, akár még politikát is belevihet egy kicsit, meg az aktuális eseményeket, de ne szóljon bele az életünkbe. Maradhassunk úgy, olyan állapotban, mint amilyenbe jöttünk. Eszébe ne jusson kedvenc kedvtelésünkről azt mondani, hogy bűn az, és hogy nem elég az igét hallgatni, azt meg is kell tartani. Vagy ahogy Nt. Szabó Imrének mondták (és jegyzőkönyvbe is vétetett  1958. máj. 18-án): „Az evangelizáció alkalmával sokakat megsértettek, mert megtérést prédikáltak. Minderre nincs szükség. K. J. egyenesen felszólítja a lelkipásztort, hogy a térítést, az evangelizációt, a csendesnapokat és idegen igehirdetők meghívását hagyja abba.”

Ha nem is ilyen mértékben, de jelen van gyülekezeteinkben a keménység és a közömbösség. Kemény ragaszkodás a hagyományok, gyülekezeti szokások felé, és közömbösség Isten Igéjének a mindennapokban való megélése iránt. Ha viszont ez a gyülekezet mércéje, akkor ne várjon ébredést, ne várja Isten áldásait. Nekünk pedig szükségünk van az Ő kegyelmére és áldásaira. Ez a jövőnk, és ez a megtartatásunk záloga. Ami gyülekezetünkben jó és szép történt, azt kivétel nélkül Isten kegyelmes jóságának köszönhetjük. Adta az áldást, mert  Tőle kértük, bizalommal.

Hogyan lehetséges hát az ébredés, lelki megújulás? Kálvin azt mondta: „Valahányszor valamely nagy dologért kell Istenhez könyörögni, célszerű böjtöt tartani az imádsággal együtt.” A II Helvét Hitvallás XXIV-ik fejezetében többek között ezt olvashatjuk: „Minél súlyosabban elítéli Krisztus egyháza a dobzódást, részegeskedést és minden bujaságot és mértéktelenséget, annál buzgóbban ajánlja nekünk a keresztyén böjtöt. A böjt ugyanis semmi egyéb, mint a kegyesek önmegtartóztatása és mértékletessége, tehát testünknek fegyelmezése, fékentartása és megsanyargatása, amit a felmerülő szükség szerint vállaltunk magunkra; ezáltal megalázzuk magunkat Isten színe előtt és a testtől elvonjuk a táplálást, hogy annál könnyebben és szívesebben engedelmeskedjék a léleknek.”

Látva életünket, sorsunkat, ha a megtartatást szeretnénk választani őszinte bűnbánattal, és böjtöléssel kell Urunk elé járulnunk. Ezt ismerte fel Ft. Bereczky Albert is, aki így ír közvetlenül a II. világháború után: „Trianonban megítélt bennünket az Isten, mert életünket nélküle rendeztük be; a reánk bízott evangéliumot nem éltük és nem adtuk tovább sem északnak, sem keletnek, sem délnek; még a hatalmunkba adott "nemzetiségeknek" és a közénk szórt zsidóknak sem, hanem inkább megbotránkoztattuk őket keresztyénietlen magatartásunkkal; tűrtük a szörnyű szociális igazságtalanságokat, mígnem "a mezőnket learató munkások bére, melyet mi lefogtunk, az égre kiáltott"; nem hirdettük a szegényeknek az evangéliumot és a henye gazdagoknak az ítéletet; prédikátoraink nagyrésze a földesurak, bankárok és szolgabírák cimborája volt és nem a földtelen zsellérek és jogfosztott munkások vigasztaló barátja. Isten végül reánk unt és elvette tőlünk a nemzetiségeket -a földdel együtt. Ami aztán Trianontól 1944-ig történt, egyetlen nagyszabású lázadás volt Isten ellen. Evangéliumunk az lett, hogy "Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország" és szószékeink ezerszeresen visszhangozták ezt az istenkáromlást. (...) magunkbaszállás és külső és belső dolgaink becsületes elrendezése helyett magunk kerestük a második világháborút, melyet egyházi vezérszónokok lelkendezve üdvözöltek.” Később így folytatja: „Nem azt hozta reánk, amit vártunk és amit megérdemlettünk, hanem nagy kegyelméből még lehetőséget adott a megtérésre, a másképpen csinálásra. (…) rövidesen eljön a nap, amikor a hozzá nem térő nemzeteket cselekedeteik szerint fogja megítélni a visszatérő Krisztus: "éhes voltam és nem adtatok ennem, jövevény voltam és nem fogadtatok be... amit a legkisebb atyámfiaival cselekedtetek, azt velem cselekedtétek.”

Népünk nagy része, megint hátat fordított Istennek. Ki az a bátor Testvér aki vállalja, hogy legalább a böjti időszakban böjtölve és könyörögve odaáll a résre (v.ö. Zsolt. 106,23)  Isten színe elé és esedezik egyházunkért, népünkért, nemzetünkért? Isten kegyelmének kincstára nyitva van. Rajtunk áll, hogy élünk-e a lehetőséggel, hogy kikérjük az Ő csodálatos áldásait. Válasszuk az életet!