Krisztus himnusz

Filippi 2, 5-16

         Kedves Testvéreim! Istenünk kegyelméből sokan és sokféleképpen próbálták már megfogalmazni azt, hogy milyen a Krisztus igaz követése, milyen az igazi keresztyénség.

         Rengeteg könyv is megjelent ebben a témában, sajnos mégis az tapasztalható még az egyházon belül is annyi az erőtlenség, és a gyülekezeteken belül a civódás. Miért van ez? Két okot találtam a Bibliában erre nézve.

Ennek egyik okára a napokban döbbentem rá erre, amikor a napi igémet olvasva ezt olvashattam a Pál Korintusbeliekhez írott első levélben, ahol az első fejezetben Pál ezt mondja az evangélium hirdetéséről: „az evangéliumot hirdessem, de nem  bölcselkedő beszéddel, hogy a Krisztus keresztje el ne veszítse erejét”. Nem okoskodásra, emberi bölcselkedésre van szüksége Isten gyülekezetének, ahogy ezt már a reformátorok is megmondták: Jézus Krisztusra.

A Bibliában választ találunk mindenre. Arra is, hogy milyen az igaz Krisztus követés. Természetesen sok idézetet lehetne erre nézve idézni én mégis a tudósok által, Krisztushimnusznak vett részt választottam. Nézzük most tehát sorra mit tanít nekünk a filippibelikhez írt levélben található Krisztushimnusz.

Elsőként arra hívja fel figyelmünket, hogy olyan indulat legyen  bennünk mint amilyen volt Krisztus Jézusban is. A világban sokféle indulattól hányattatik az ember lelke. (reklámok csábítanak bennünket) Aki azonban valóban Krisztust követőnek vallja magát, és az Ő útján akar járni, akkor megvizsgálhatja magát, mintegy a Krisztus követésének mércéje lehet az, amit az apostol a következőkben ír. Csak csendesen és nagyon alázatosan jegyzem meg, ha ezek közül az ismérvek közül csak keveset találunk magunkban, akkor ideje lenne magunkba nézni, és őszintén elgondolkodni a mi hitéletünkön.

Milyen indulat kell, hogy jellemezze hát a hívő embert? Olyan amilyen a Jézusé is volt. Így fogalmazza ezt meg a levél írója: „Aki, mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, és szolgai formát vett fel, az emberekhez hasonlóvá lett. És amikor olyan állapotban találtatott mint az ember, megalázta magát, engedelmes lévén a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.”

Vagyis a hívő ember egyik alapvető ismérve az alázatosság. Ha valakinek, akkor Jézusnak joga lett volna felemelnie magát, de ő nem ezt tette. Isten fiaként vállalta a megtestesülést, nem királyi palotában, hanem egy szegényes istállóban. Segített az embereken, nyíltan mutatta a mennybe vezető utat. És végül… Vállalta értem a golgotai keresztet, annak minden fajdalmával és kínjával együtt. Miért? Mert szeretett. Az Ige azt írja: „Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.” Róm. 5,8 Értitek ezt a szeretetet? Ennek a szeretetnek váltam rabjává, és hirdetem, hogy mit tett értem az én Uram.

Ezt a szeretet kell tovább vinni. Ott van a szívedben ez az indulat? Ott van a szívedben ez a szeretet, ami Jézus szívében volt irántunk? Az ember szívét már annyi indulat vette birtokba. Tudunk bántani, tudunk sértődni, tudunk támadni, és tudunk  haragudni, de vajon mennyire tudunk szeretni? Mert ez lenne a krisztusi parancs.

„Isten (pedig) felmagasztalta őt mindenek fölé és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére”

Így van, áldott legyen az ő neve. Én is csak meghajtani tudom magam előtte, és dicsérni Őt szüntelen azért a mérhetetlen szeretetéért, amit nekünk adott, noha mi azt nem érdemeltük meg.

Eddig tartott a Krisztus himnusz, a következő versekben az apostol a gyülekezetnek szól. Itt térnék vissza egy pillanatra az igehirdetés kezdetéhez, ugyanis itt kapjuk meg a másik választ arra, hogy miért olyan erőtlenek eklézsiáink, miért van annyi gond gyülekezeteinkben.

Mint emlékszünk az első kritérium az evangélium tiszta hirdetése volt, félretéve minden emberi okoskodást. Ezután az Írás alapján vizsgáltuk meg, hogy milyen indulat kell, hogy jellemezze a krisztusi embert. Most pedig elérkeztünk a harmadik pontunkhoz, ami az Ige megtartásáról szól. Nem véletlenül mondjuk a liturgiában azt, hogy „az ÚR áldása legyen az ige hallgatón, befogadóin, de legfőképpen megtartóin” Karácsonykor néha szokjuk idézni a prédikációban Angelus Silesius szavait: „Krisztus Betlehemben ezerszer megszülethet; elkárhozol, ha nem születik meg tebenned!” Ezt továbbvéve 100 évig járhatok templomba, ha nem lépek rá a krisztusi útra elkárhozom. Nem maradhat közömbös az én szívem és cselekedeteim Isten Igéjére. Ezt fogalmazza meg Pál apostol is a rómebeliekhez írott levélben ekképpen: „Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívök megsötétedett.” Róm. 1,21 Majd így folytatja: „Ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyaik által a tisztátalanságnak.” 24. v.

Éppen azért, hogy ez ne történjék meg, kéri nagyon az apostol a gyülekezetet, hogy félelemmel és rettegéssel munkálják üdvösségüket, vagyis amit az Igéből megértettek, azt tegyék is, mert e-nélkül hiábavaló minden. Ezt pedig  mindenféle zúgolódás és vonakodás nélkül tegyék mindenkor. Miért? Idézem Pál apostolt: „Azért, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok mint csillagok a világban…” Ez a mi feladatunk. Készek vagyunk ennek teljesítésére a Krisztus segedelmével?  Ha igen, erről a gyülekezetről még fog hallani ez a világ, és neveink pedig beíratnak a bárány életkönyvébe. Ámen.

Áldás:

Jézus Krisztus mondja: „A ki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.” Jel 3,5