Dr. Tóth Ágnes
jogász, hitoktató
  

1998. július 18-án titokban kötöttem össze életemet férjemmel. Őt munkája a Fővároshoz szólította, így házasságkötésünk után szüleimet elhagyva, Nyíregyházáról én is Budapestre költöztem. Mivel édesapám ellenezte házasságunkat, ezért vele, valamint apai nagyszüleimmel való kapcsolatom egy időre megszakadt. Emiatt édesanyámmal, anyai nagyszüleimmel és keresztszüleimmel is nehézkessé vált a személyes kapcsolattartás, így ünnep volt számomra az a pár alkalom, amikor találkozhattunk, hiszen magányosnak éreztem magam a nagyvárosban; idegennek a városi forgatagban, mivel ezer szállal a gyermek- és kamaszkoromat jelentő szabolcsi megyeszékhelyhez kötődtem, ahol nemcsak szüleimet, hanem megannyi barátot és sok-sok ismerős arcot is hátra hagytam.,

Ma is szeretettel gondolok nyíregyházi gyermekorvosom asszisztensére, aki kedvességével, mosolyával, bátorító szavaival mindig segítségemre volt; félénk kisgyerekként éppen úgy, mint ma, felnőttként. Ma már jól tudom, hogy az Úr vezetése volt az, hogy házasságunk és Budapestre költözésünk magányos, kezdeti időszakában ismét kapcsolatba kerülhettem vele.

Az ő ajánlására találkoztam Egerben egy nagyszerű emberrel, egy pszichiáterrel, aki Istennek szentelt alázatos életében sok kilátástalan emberrel ismertette meg az Úr útját. Egyénisége olyannyira megragadott, hogy magam is vágytam az övéhez hasonló kisugárzásra. Akkor még nem tudtam, hogy az Úr körülölelő szeretetét láttam átsugározni rajta.

Éreztem, hogy neki olyan valamilye van, amely nekem nincs, és vágytam ez után, hogy nekem is olyan csillogó, sugárzó tekintetem lehessen, mint neki. Arra a kérdésemre; hogy "hogyan válhatnék én is olyanná, mint ő", azt válaszolta: látogassak Biblia- és imaórákat. Addig ilyenekről még csak nem is hallottam. Azt gondoltam, hogy a hitélet csak a vasárnapi Istentiszteleteken való részvételből áll.

Az Úr ezt követően tudtomra adta, hogy gyülekezetben a helyem. Istent kereső emberként olyan élő igékre áhítoztam, amelyek először Egerben érintettek meg. Szerettem volna, ha az Úr beszélne hozzám, hogy minél jobban megismerhessem Őt.

Gyermekorvosom asszisztensének beszámoltam Isten-keresésemről. Mivel ő ismerte Budapestet, három olyan templomot ajánlott, amelyeknek falai között az Úr Élő Igéjét hirdetik. Elsőként a Cseri Kálmán református lelkész vezette Pasaréti Gyülekezet, másodikként a Végh Tamás református lelkész által irányított Fasori Gyülekezetet ajánlotta, míg harmadikként a Kálvin téri gyülekezetre hívta fel a figyelmem. Isten végtelen szeretetét magamba akkor még be nem fogadó emberként nem kérve, de megkapva útmutatását; térkép segítségével választottam ki a zuglói lakásunkhoz közel eső Fasori Gyülekezetet.

Már rendszeres résztvevője voltam az Istentiszteleteknek, és az ifjúsági bibliaóráknak, amikor egy családi tragédia ért. Ez a számomra feldolgozhatatlannak tűnt eset arra késztetett, hogy Végh Tamás vezető lelkipásztor segítségnyújtását kérjem.

Amikor e sorokat írom és visszaemlékszem életem azon napjaira, eszembe jutott a 23. Zsoltár 2. és 3. verse: "Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért"

A hosszú és igen tartalmas beszélgetés alatt sorjában világosodtak meg előttem életem bűnei, amelyeket addig nemhogy bűnnek, de még csak botladozásnak sem láttam. Az okkultizmussal kapcsolatban nyíltak fel először szemeim. Az 5 Mózes 9-től 18-as versig terjedő igeszakaszban az Úr azt mondja, hogy nemcsak a felsorolt bűnök utálatosak Ő előtte, hanem az is, aki ezeket cselekszi. Rájöttem, hogy közöttük vagyok én is! A beszélgetés végére szívembe hívtam Jézust, kérve, hogy legyen az én életemnek Ura is.

A fasori gyülekezethez tartozó évek során férjem is sokat hallott Tamás bácsiról, a gyülekezetben folyó életről és munkáról. Egyre többet olvastuk közösen a Bibliát, az áhítatos könyveket; közösen hallgattunk Igehirdetéseket, evangelizációs előadásokat. A férjemen - annak ellenére, hogy érezhető volt rajta Isten munkája - nem látszottak a megtérés jelei. Úgy éreztem, hogy csak hivatásának él, hiába minden érte folytatott ima, nem fog megtérni, én pedig a magány, az egyedüllét és a házasságunk terheit nem fogom tudni már tovább hordozni.

Egy válságos időszak közepette ismét Tamás bácsi segítségét kértem, de most már nem egyedül. Férjem jelenlétében beszélgettünk kettőnk életéről és hallgattuk Tamás bácsit az Úr áldó szeretetéről.

A lelkipásztor először engem női hétre, majd kettőnket egy biatorbágyi házaspáros hétre irányított. Bár férjem eleinte tiltakozott az egyhetes "tréning" hallatán, később - Isten csodálatos munkálkodása révén - mégis vállalta a részvételt. Az alatt a pár nap alatt egy rövid kis Igerészletet boncolgatott a résztvevő harminc-negyvenfőnyi kis csapat. Naámán történetét. Ez a történet világította rá férjemet arra, hogy ő is a saját dicsőségben fürödni vágyó, hálátlan ember, aki nem Istennek, hanem magának tulajdonította hivatásában elért sikereit. Torbágy reggeli, délelőtti, délutáni és esti igealkalmai elegendőek voltak ahhoz, hogy négy nap után férjem azzal keresse fel a vezető-lelkészt, hogy "ha nem teheti le még ma bűneit az Úr elé, akkor reggelre meghal." Férjem összeroskadva és porig sújtva borult 2004. március 4-e délutánján az Úr elé, majd született másnapra újjá Isten megbocsátó kegyelme és irgalma folytán. Férjem életében az Úr éppúgy jelent meg, mint a Damaszkuszi úton Sauluséban.

De nemcsak férjem élete vett száznyolcvan fokos fordulatot megtérése után, hanem házasságunk is. A titkos - polgári szertartás szerinti esküvőnk után - még ugyanezen év augusztus 7-én, Nyíregyháza-Sóstó múzeumfalujának kis vályogtemplomában Isten színe előtt is összekötöttük életünket. Természetesen Végh Tamás református lelkész úr, barátunk adott össze bennünket, aki az 1 Thess 4, 9 Igeversből vett idézettel - "mert titeket Isten maga tanított meg arra, hogy egymást szeressétek" - adta áldását az Úrban közös életünkre.

Isten gazdagon megáldotta és megáldja az életünket. 2005. május 22-én megszületett kisfiunk Marcellka, 2008. januárjában pedig Zsombor születését várjuk.

Az újszegedi református gyülekezet tagjai vagyunk. Örömmel járunk körükbe.

Forrás: www.kubekhaza.hu