|
Molnár Gyula Azért jön, hogy menjünk Túl bejglin, halon, kocsonyán, fényes ünnepi vacsorán. túl vásárlások lázain és ajándékok százain, túl üdvözlőlap özönön, csillanó gyermekörömön, szóval túl mindenen, ami évenként megjelen, hogy aztán újra tovatűnjön Ő jön! Ő jön, a Betlehemi, életünket betölteni. Ő jön, hogy itt maradjon, el nem múló életet adjon. S ha Ő bennünk életre kel, akkor minekünk menni kell. Menni, mert várnak mindazok, kik nem múlóra szomjasok, kiknek több kell, mint hangulat, s mert nem élhet, aki nem ad: az éhezőnek falatot, vigasztalást a szenvedőnek, s ha bűnei fejére nőnek, megrettentnek bocsánatot. Ha szívünk kitárva, meglátjuk, hogy ki miben árva. Karácsonykor megszületett Názáreti azt hirdeti, hogy mind koldus marad, ki bőkezűen nem osztogat. S ha önmagunk is széjjelosztogatjuk (mint Ő példát adott), ezerszer visszakapjuk a szétosztott erőt. Karácsonykor s minden napon Ő jön s betölt. Hó Annyi köd, eső, sár után ez a fehérség átölel. Úgy állok itt, mint kisgyerek, ki útjára most indul el, akinek még minden fehér, körülveszi a nagy fehérség, elképzelni sem tudja, hogy útját sötét árnyak kísérjék. Jártam fekete völgy ölén, szürke porban és barna sárban, feneketlen mélység fölött éles szikla vérezte lábam. És jártam sárga sivatagban ott, ahol meghalnak a rózsák, és mégis hittel vallom én: fehér az igazi valóság. Felülről jön, ami fehér, sok pici csillag földet érve, mind az egy Csillagról beszél, mely világít kétezer éve. S a halkan hulló hópehely, amely most csendben földre száll, s reá terül mint lágy lepel, fehér ruháról prédikál. |