|
Frissítés 2005. decemberében: Betlehemi beszélgetés |
Túrmezei Erzsébet Túrmezei Erzsébet: Ádvent a kórházban Itt mindenki vár. Gyógyulást, enyhülést, segítséget. Csendben közeledsz, ádventi Király. De ki vár téged? Fehérköpenyes munkatársaid vizsgálnak és gyógyítanak. Mindenki vár valakit, valamit… De ki várja életadó szavad? Mégis… tagadottan, tudat alatt mindenki téged vár, keres, Uram. Ádventi vágy tör át minden falat, s a kórházi szobákon átsuhan. Tudom, Te itt jársz köztünk csendesen, hogy könnyeket törölj, gyógyíts, segíts. Közeledő lépteidet lesem. Ádvent! Ádvent van a kórházban is. Túrmezei Erzsébet: Adventi emlék Ha már lehullt a hó, s fekete földünket befödte, hogy szállott gyermekálmok röpte a fényes ég felé, az égi trón elé… De Téged nem talált meg! Az égi gyermeket kereste, akiről, ha leszáll az este, csodálatos mesék borulnak vágytól égő gyermekszívekre. Az égi gyermeket kereste és ne, talált rád, nem ismert meg Hiszen Te nem vagy többé gyermek. Szétfoszlottak a régi álmok, meghaltak a mesék. A karácsonyfa lángjait oltogatták hideg szelek Még mindig nem ismertelek. Sok évbe telt, s ha Te nem jössz elém, Megváltóm, Uram, Messiásom, ma sem ismerlek én. Hála neked, hogy megkerestél. Ó, most már van karácsonyom, s adventi nagy csodavárásom. megcsaltak mind a régi álmok, de benned nincs csalatkozásom. Benned mindenem megtalálom. A valóság szebb, mint az álom. Túrmezei Erzsébet: Ádventi éjszaka Fehér hótakaró, ezüst fénytakaró, valót eltakaró. Mintha nem volna más, csak ez a ragyogás: titokzatos, csodás. Nincsen se hang, se zaj, nincsen se seb, se baj, se sóhajtás, se jaj... Se bűn, se szenny, se sár, se kín, se könny, se kár, csak hó és holdsugár Hiszen így volna jó. De nem ez a való. Csal a fénytakaró. Alatta szenvedés, szenny, sár… elfödni és elrejteni kevés a hó és holdsugár De Valakire vár A holdfényes határ S ez az ádventi, mély, havas és holdas éj, titkot tud: Jön!... Ne félj! Túrmezei Erzsébet: Adventi követség Vasárnap. Adventi, utolsó. Rá gondolok, aki testté lett. Ura volt térnek, időnek, s foglya lett az időnek, térnek. Rá gondolok, aki gyalog járt. Útszéli virágra mosolygott. Bezárva a térbe, időbe, viselte az emberi sorsot. Foglya lett a térnek, időnek, hogy én fogoly, szabad lehessek... hogy egyszer a téren, időn túl szabad szívvel hazamehessek. Megérkezünk. Az útnak vége. Adventi harangok zenélnek. Róla, aki ma is bezörget, az Igéről, aki testté lett. Gyalog, hajón, vonaton, mindegy, csak ott menjen mindig a lábam, mindenütt a lába nyomában. Túrmezei Erzsébet: Betlehemes ének Kis Betlehem, te vagy nekem édenkertem, hol szívem-lelkem éled, s békére lel! Te vagy a hely, hol énérettem az Ige testté lett. Kit hab és szél hallgat és fél, mint szolga jő, mint bűnösök cseléde. Isten Fia, ég-föld Ura felöltözik az emberek testébe. A szív, a seb gyógyul, heged. Kipótol minden kárt az égnek kincse. Ő hozta el: Immánuel. Széttörve már pokol, halál bilincse. Érheti bú, de szomorú mégse marad a keresztyének lelke: Jézusban őt, nélkülözőt, az örök Isten szívére ölelte. Nem a világ kincsét, javát, csak ezt a kincset őrzi mindhalálig hűségesen… a s mennyekben a könny is fényes drágagyönggyé válik. BETLEHEMI BESZÉLGETÉS Így beszélgetett a betlehemi Gyermekkel Hieronymus egyházatya (élt 340-420) Kis Jézusom, gyenge tested hidegtől remeg. Így szerzed meg drága áron üdvösségemet, Jászlad előtt térdelek és szavam esdve kérd: Mit adhatna hálás szívem szeretetedért? „Semmit! Csak az angyalokkal énekeld nekem: Istennek a magasságban dicsőség legyen! Magam érted még mélyebben megalázom én Gecsemáné kertjében s a Golgota hegyén.” Mégis, mégis drága Gyermek, hadd adjam Neked Hadd teszem kis jászlad elé minden kincsemet! „Nekem adod? Hiszen ég-föld, s ami kincse van, mind az enyém: fénylő ezüst, csillogó arany! Mire való volna nekem, kincsed, aranyod! Add oda a szegényeknek és nekem adod!” Kész örömmel teljesítem szent kérésedet. Mégis, mégis, mit adhatnék egyedül Neked? Mondd meg, drága égi Gyermek! Súgd meg szelíden! Meghasad a fájdalomtól másként a szívem. „Hát megmondom bűneidet nekem adhatod! A rossz lelkiismeret, a kárhozatot!” De mit akarsz te ezekkel, kisded Jézusom? „Add nekem! Én mind magamra veszem vállalom! És cserébe tiszta szívet adok teneked; Tiszta szívet, békességet, örök életet!” Kis Jézusom, szememben most hálakönny ragyog. Nem kérsz tőlem, semmi szépet, nemeset, nagyot, csak a rosszat! Fogadd hát el bűnös szívemet! És cserébe add a tisztát, add a tiedet! Még az örök életre is elég lesz nekem! Ott is téged dicsér érte hálaénekem! (Ford. Túrmezei Erzsébet) Túrmezei Erzsébet: Betlehemi kenyércsoda Letekintett az éhező világra Ő, aki minket öröktől szeret, s a betlehemi jászol szalmájára odatette ínségünket szánva, irgalmasan - a Kenyeret. Azóta évszázadok telnek, s az a Kenyér ezernek meg ezernek, éhezők millióinak elég... neked, nekem! Mindenkinek, aki a pásztorok nyomában eltalál oda, ahogyan ők azon a csendes éjen... hogy ínsége örökre véget érjen, s másokat is boldogan hívogasson osztozni az égi Kenyéren. Betlehemi kenyércsoda! Túrmezei Erzsébet: Bezörget mindenütt Most készítsd, Isten népe, a szívedet elő! A bűnösöknek üdve, az Isten hőse jő. Kit irgalomból küld, mind megígérte régen, hogy vigaszunk Ő légyen. Bezörget mindenütt. Hogy elkészüljön útja jer, építsd örömest! Ha vársz az égi Úrra, mit gyűlöl, messze vesd! Mi egyenetlen itt, a bércorom ledőljön! A völgy, amerre Ő jön, felemelkedjék mind! Ó, engem szegényt, Jézus, Te nagy kegyelmeddel, E szent napokban, kérlek, Jer, magad készíts el! Végy lakozást itt benn! A szívem legyen jászlad! És mindörökké áldlak víg hálaénekben. CSILLAGOS ÉG ALATT Jajok és zajok bús gyermeke, ember, egyedül vagyok. Hallgat az este, és nézem a csillagot, rendet keresve. Itt a világon, lenn, annyi a zűrzavar, sehol se látom. Ó, megvan, itt van ! Ragyog fejem felett a csillagokban . Azon a renden míg ámulva békülök, nagy csend lesz bennem. Túrmezei Erzsébet: Csillagtitok Királyi lelkek vannak még a földön, királyi lelkek, mert vágyódni tudnak és várni, hogy a csillag feljön és hittel hinni: bús nyomorúságból, halálból, bűnből lesz szabadulás még sötétlő égen egyszer felvilágol fel, új irányt mutatva fel lábainknak! királyi lelkek vannak még a földön, de kél-e nekik betlehemi csillag? Kicsi jászol örök csodát melenget. Támad-e csillag vonni, vezetni sok, vágyban égő, bús királyi lelket? Valaha régen, szentséges nagy éjen ez a csillag talán egy sötét szív volt Megfürdött boldog betlehemi fényben… Áttüzesedett lángkévék sugára tört ki belőle -fölívelt az égre, világot vetni keresők útjára! Szeretnék én is Betlehembe menni. Találni, venni égni, felragyogni, sötétlő égen olyan csillag lenni! Érintésére híradó sugárnak, hogy indulnának! hányan! mindenünnen. Hiszen sokan csak a csillagra várnak. Túrmezei Erzsébet: Eljön Ádvent. Szelídzengésű üzenet. Eljön! Eljön! Beteg, a gyógyulásod, rab, a szabadulásod, halott, az életed. Szomorú, most jön az öröm! Erőtlen, most jön az erő! Éjbe járó, hajnalra váró, felkel a fény neked. Zendül az ég, zendül a föld, Isten üzent: Eljön! Eljön! ÁDVENT! Ádvent! Ádvent. Dörög rendíthetetlen, kemény, királyi üzenetben. Eljön. Eljön. Ha elkerülöd a mosolyban, eléd kerül, mint könny, sikoltás. Ha a bölcsőben meg nem látod, utadat állja, mint koporsó. Eljön az Első és Utolsó. Ha mint templom szelíd harangja, nem találhat szíven a hangja, ágyúk ádáz tüzében hallod ítélni rajtad majd e hangot. És romba dőlhet minden oltár, elnémulhat zsolozsma, zsoltár, házad küszöbén fog megállani… A munkazajban, léha dalban, vagy az éj titkos csendjében fogod közelgő lépteit meghallani. Eljön, eljön! Ki nem kerülheted. Ha kikerülöd, mint kegyelmet, úgy kell bevárnod, mint ítéletet. Hallod? Hallod? Mozdul az ég, mozdul a föld, Isten üzent: Eljön. Eljön. Ádvent. Ádvent. Túrmezei Erzsébet: Glória! Glória! Mi lenne, mi lenne, ha angyalének, örömhír nem zengne, ha az a kicsiny jászol Betlehemben nem várna engem?! Sötétség… Sötétség… Vak éjszaka! A Hajnalcsillag késnék. Láng se égne, hogy szívem melegítse, fényre derítse! Kárhozat, kárhozat! Roskadva vinném keserű átkomat. Vergődnék nyomorult halálra váltan gonosz hínárban. Glória! Glória! Van kiben békességet találnia, életet, fényt bűnös, sötét szívemnek! Vár az a Gyermek! Glória! Glória! Testté lett az Ige, Jézus, Isten Fia, minden az enyém, mert megtaláltalak. Téged áldalak. Békesség! Békesség! Ragyogó hajnal, sugárzó fényesség, mióta szívem Teveled van tele! Élet reggele! Túrmezei Erzsébet: Gyermekek éneke a jászol mellett Kicsi jászol sötét éjben, benne pihen üdvösségem. Szegény lett, hogy ily nagy áron legyen nekem gazdagságom. Áhítattal hajtok térdet, kisded Jézus, áldlak Téged. Itt a szívem, nincsen másom, Tiéd legyen Messiásom! Te vagy éltem napvilága, békessége, boldogsága. Jászlad mellett jöttöd áldom, vigadok, mert van Megváltóm! Túrmezei Erzsébet: Ha kihamvadnak a lángok Ha kihunynak a karácsonyi fények, ha kihamvadnak a kis gyertyalángok, szürke hétköznapokba, Jézusom, lángolva és lobogva hadd vigyem csodálatos, örök szereteteddel jászladnál új lángra gyúlt szívem! Hozzánk hajló, örök szereted ha új lángra gyújt gyertyaszíveket, és szeretetedet visszük ragyogva szolgálatokba és feladatokba, hadd örüljenek sokan melegének: nem leszünk fénytelenek és szegények, ha kihamvadnak a kis gyertyalángok, ha kihunynak a karácsonyi fények. HÁROM KARÁCSONY GYERMEKE Három karácsony fényében élek s járom az utat, míg hazaérek. Mély szakadékban, meredeken, holt sivatagban, zord hegyeken, szomorú ködben kell néha mennem, fekete felleg fog körül engem. Ó, milyen sokszor megállna lábam, ha nem járhatnék három karácsony fénye nyomában. Vártam az elsőt éveken át, nappalokon és éjjeken át. Gyermeki álmok ösvényein felé indultak lépéseim. Zsongó tavaszban, halk éjeken, utána sírt már az énekem. Adventi lángok róla lobogtak. fenyőn a gyertyák róla ragyogtak, róla zenélt az esti harang, feléje hívott: árván bolyongót és úttalant. S életem felett felkelt a Csillag. Sugárzó hajnal ragyogva virradt . Szívem, a szegény egyszerű jászol ujjongva újult már a csodától: Volt kit boldogan bezárnia, benne pihent az Isten Fia… Zizegő szalmán, nem bársonyon. Ez volt az első, életújító karácsonyom! A második meg… mindennapos. Ébred a hajnal, a harmatos, s áldott az üde, reggeli óra: készülhetek a találkozóra, Égi Vendégem fogadhatom ünneplő szívvel mindennapon. Ha elindulok, hogy Ő vezessen, hogy Ő emeljen fel, ha elestem. Adjon erőt, hisz énbennem nincsen keresztet, terhet boldogan vinnem. Szüntelen várom. Őt keresem, nélküle árván ínségesen. S vele mindennap találkozom. Ez a második, soha nem múló karácsonyom. De a lelkem még többre sóvárog, és karácsonyra még egyre várok. Megyek a földi zord utakon, míg színről-színre megláthatom mennyei trónján, akiben hittem, és aki felé vándorlok itt lenn. Addig én mindig előre nézek. Fogynak a napok, futnak az évek, utak maradnak messze mögöttem. Megyek előre vágytól űzötten. Addig a földön nincs pihenés. Minden az enyém, mégis kevés. Sietek addig mindenen át elérni ott fenn életem örök karácsonyát. Három karácsony gyermeke, élek, és ha elalél bennem a lélek, három karácsony kézen fog engem. Hozsánnás szóval három karácsony éneket zengem. Túrmezei Erzsébet: Karácsony előtt Legyünk egy kicsit csendben! Födje mély csend a szíveket: mert a sötét, elgyötört földre karácsony közeleg. Jó, ha most lelkünk messze hagyja a hajsza, lárma mind. Ne siessünk hangos utakra! Karácsony lesz megint. Kezem a jászol előtt szépen imára kulcsolom. Nyomorúságom, szegénységem mind elpanaszolom. Szívem kitárom: “Kérlek, add meg, ami nincs nekem! Csodáddal, csodálatos Gyermek, takard be életem!” Hadd legyen szívünk boldog csöndje imádattal tele! Újra leszáll a sötét földre karácsony éjjele. KARÁCSONY ESTE Karácsony este… Hangulatok szállnak… Fehér hópelyhek… fehér angyalszárnyak… Szelíd melegséggel van szívünk tele. Aztán megyünk tovább, sötét lesz újra, csillag nem ég, utunk hóval befújja bús életünknek dermesztő tele. Karácsony este... Ó, csak gyermekemlék! Szívünk kérdezve vár: Emlékszel még? És éled, újul sok csodás mese. Aztán megyünk tovább. Reánk tipornak szürkén a gondok, hogy mit hoz a holnap. És nem kísér már az emléke se. Karácsony esteCsoda! Vég és Kezdet, Világosság és Élet született meg, hol a halál volt csak, naptalan sötét; Élet, aki az életét letette, s szent szeretettel magára felvette a megváltásnak emberköntösét. Karácsony este! Csoda! Új teremtés! A kegyelem, az élet megjelent és kincseivel lelkem, feléd siet. Egyedül, árván tovább mért haladnál? Van megtartód, akit ha megragadtál, kegyelem, élet, minden a tied! Túrmezei Erzsébet: Karácsonyi ének Itt a karácsony! Itt a Megváltó! Szálljon az égig boldog énekszó! Eljött a mennyből. Emberré lett. Ő hoz a földre békességet. Itt a Megváltó! Itt a szeretet! Elhagyott, árva senki nem lehet. Eljött a mennyből. Emberré lett. Ő hoz a földre békességet. Szálljon a jó hír! Vigyük szerteszét! Hirdessük Isten nagy szeretetét! Eljött a mennyből. Emberré lett. Ő hoz a földre békességet. Hirdessük szóval, tettel, élettel: Jézusban Isten szívére ölel! Eljött a mennyből. Emberré lett. Ő hoz a földre békességet. Itt a karácsony! Itt a Megváltó! Szálljon az égig boldog énekszó! Eljött a mennyből. emberré lett. Ő hoz a földre békességet. KARÁCSONYI FÉNY Eljöttél, mint mennyei fény áttörni a föld éjjelén, beragyogni rögös utunk míg otthonunkig eljutunk. Látod: a kín, a könny, a gond földreroskasztott, porba vont. Ha Te nem adnál új erőt, elepednék a cél előtt. Ó, áldva légy, hogy megjelent világosságod idelent, s mi elvihetjük szerteszét, hogy fénnyé váljon a sötét. Ó, töltsd be szívünk teljesen! Még a halálnak éje sem győzhet le minket, Mesterünk, ha bennünk élsz, s te vagy velünk. Oltárodon elégve mi vágyunk Teérted fényleni. Itt, s országod ha megjelent Örökre Nálad odafent! Túrmezei Erzsébet: Karácsonyi imádság Drága Jézusom, énekkel áldlak. Téged magasztallak, téged imádlak. Hadd szeresselek, hadd szolgáljalak, soha semmivel meg ne bántsalak! Vezérelj szüntelen! Maradj velem! Túrmezei Erzsébet: Karácsonyi karének “Megtaláltak” téged a pásztorok, és karácsonyi örömmondók lettek. “Megtaláltak” téged csillagvezette gazdag bölcsei távol Napkeletnek. “Megtaláltak” az első tanítványok, és boldogan a Te nyomodba léptek. “Megtaláltunk!” – ujjongó millió hang, visszhangozzák századok, ezredévek. “A Szabadítót! Az Isten Fiát! Az életet, kegyelmet, békességet!” Nagy karácsonyi karban énekel, Krisztus Jézus, aki megtalált téged. S egy hang abban a karácsonyi karban, hálaénekemet boldogan zengem, mióta én is “megtaláltalak” - mert Te eljöttél, s megtaláltál… engem. Túrmezei Erzsébet: Karácsonyi kérések. A pásztoroknak lábát add nekem, hogy hozzád siethessek sebesen! És a napkeleti bölcsek kezét, hogy szívem, kincsem, letegyem eléd. Angyalok hangját, hogy mindenkinek örömhírt és békességet vigyek. Mária Igét-megőrző szívét: hadd legyek Jézus örökre tiéd! Túrmezei Erzsébet: Karácsonyi kívánság Ha én Betlehemi pásztorgyerek lennék, karácsony estéjén a jászolhoz mennék. Ha volna egy szelíd szép, fehér báránykám azt is odavinném, azt is odaszánnám. Gyorsan letérdelnék... Milyen jó is volna! Angyalok éneke gyönyörűen szólna... Talán egy kis angyal kezemen is fogna... Megtartó Úr Jézus rám is mosolyogna. De én nem lehetek... miért is nem lehetek Betlehemi nyájat őrző pásztorgyerek?! Magyar földön járok el is múlt az régen hogy az a szép csillag ragyogott az égen. Van most csillag elég, de úgy egy se ragyog. Nem énekelnek már mennyei angyalok. Úr Jézus elébe elmegyek én mégis, száz nap és száz éjjel ha mindig mennék is. Száz nap és száz éjjel még nem is kell járnom: Odarepít engem az én imádságom. Miért megyek elébe? Megköszönni szépen, a sötét világra, hogy leszállott értem. Megmondani neki: életem, halálom, már én csak ezentúl mindig Őt szolgálom. Megsimogat, tudom, szerető szemével. Megtelik a szívem szíve melegével. Megtartó Úr Jézus édes mosolyával: karácsony estének nagy boldogságával. KARÁCSONYI KÖSZÖNTÉS Mint mikor Norvégia ébresztőjét börtönben érte a karácsonyeste, s tudta, hogy messziről jött jó barátok állnak kívül, rácsok ablakát lesve… Felemelte hát a pislogó mécsest, kivilágította a másik kezével, hogy új erővel ragyogjon a fénye: Úgy emelem most messziről felétek az én pislogó, szegény, árva mécsem, amint az a másik kéz tisztogatja. Ez a karácsonyesti köszöntésem. Valahol szerteszét az éjszakában pislogó, füstölgő kis mécsek égnek, örüljenek velem karácsonyeste, annak a tisztogató, égi kéznek! S mondunk együtt dicsérő éneket új ragyogással és ujjongó hittel arról a kézről, amelyik meggyújtott, a vigyáz reánk, nem olt és nem veszít el! Aztán… csak égjünk csendesen tovább, áldott kezétől megtisztogatottan! Árasszunk boldog karácsonyi fényt, a égjünk el érte a hétköznapokban! Túrmezei Erzsébet: Karácsonyi rímek Ezüstöt ölt a téli föld. Havas kis út a hegyre fut. Karácsony int felénk megint. Keresi árva, elhagyott a betlehemi csillagot. Köd hamva hull, és rajta túl, mint zúzmarás, fehér varázs, erdők-mezők az Érkezőt jelentgetik ma ékesen. Őt keresem! Őt keresem! Már megjelent! - zenél a csend. Reményed Ő! - zúg a fenyő. Ilyen fehér! - dalol a dér. És szól az út, mit láb tapos: Alázatos! Alázatos! Lombja vesztett ág didereg a jegenyén: Ilyen szegény! Róla zenél a szél, a szél, zenélj te is, szegény szívem: Eljött igen! Eljött igen! Túrmezei Erzsébet: Karácsonyi utak - karácsonyi kérdések Mutasd meg a bizalom útját, azt a csillagfényes utat, amelyiken a bölcsek jártak megtalálni Királyukat! Mutasd meg a szolgálat útját, amelyen csendben József járt, hogy szemünk-szívünk nyitva legyen, ha szenved a felebarát! A szeretet útjával áldj meg, amint láthatom Máriában, hogy akivel csak találkozom, ahhoz a jó szót megtaláljam! A hála útján pásztorokkal hadd magasztaljam tetteidet! S adj, Uram csodálattat teli, előtted mindig nyitott szívet! Reménység útját! Arra vágynak sokan betegen és szegényen. Engedd ragyogó csillagodat mindig látni a sötét égen! S ha erőm elfogy, maradj velem ne hagyd magára gyermeked! Áraszd rám karácsonyi utakon újra sugárzó fényedet! Túrmezei Erzsébet: ; Karácsonyi vallomás Szeretem az Úr Jézust, mert eljött értem, mint fényes égi csillag, hogy mennybe vezessen. Szeretem az Úr Jézust. Övé volt minden kincs, s most jászol ölén nyugszik, még ágyacskája sincs. Szeretem az Úr Jézust. Szeretem. Imádom. Értem lett ilyen szegény. Ő az én Megváltóm! KARÁCSONY, NYÁRI REGGELEN Karácsony fenyőillat, gyertyafény. A rét, az erdő, hólepett, fehér... De első igazi karácsonyunk, amikor szívünkbe Jézus betér. Talán ne hólepett, fehér úton, talán ragyogó nyári reggelen. Belép az életünkbe csendesen, és a szívünk lesz boldog Betlehem. Nem zendül, kondul ünnepi harang. Fenyőillat, gyertyafény se kell… De a szívünk lesz boldog Betlehem s azt angyalokkal együtt énekel. Szívembe is betértél, Jézusom. engem is átölelt a kegyelem. Akkor lett igazi karácsonyom, egy napsugaras nyári reggelen. Nem kísért fenyőillat, gyertyafény. nyári virágok nyíltak nyomodon. S az a harmatos, üde reggel volt az én első igazi karácsonyom. KARÁCSONY VAN Kicsi jászol sötét éjben, benned pihen üdvösségem. Szegény lett, hogy ily nagy áron legyen nékem gazdagságom. Áhítattal hajtok térdet, kisded Jézus, áldlak Téged. Itt a szívem, nincsen másom: Tied legyen Messiásom! Te vagy éltem napvilága, békessége, boldogsága. Jászlad mellett jöttöd áldom. Vigadok, mert van Megváltóm! Túrmezei Erzsébet: Kenyérnek jöttél Kenyérnek jöttél éhező világba, világosságnak sötét éjszakába, fényes hajnalnak, örök ragyogásnak, vak zűrzavarba bizonyos tanácsnak. Jöttél útnak, igazságnak, életnek, s kicsiny gyermekként jászolba fektettek, Jézus, Jézus! Mért sínylődnénk hát éhezve, szegényen, mért tévelyegnénk világtalan éjben tanácstalanul és halálra váltan és úttalanul a hazug világban, amikor benned mindent megnyerhetünk, kis jászlad elé odatérdelhetünk, Jézus, Jézus! Túrmezei Erzsébet: ; Kérdez a gyermek “Ott fenn lakott a csillagok felett, de amikor karácsony este lett, lejött a földre, mint kicsiny gyermek. És ó, a hidegszívű emberek! Kis istállóban kellett hálnia. Szalmán feküdt Ő, az Isten Fia. Elhagyta érettünk az egeket: Ugye, apukám, nagyon szereted?” Az apa nem szól. Olyan hallgatag. De a kis kedvenc nem várt szavakat, odaszorítja vállára meleg, kipirult arcát, s tovább csicsereg: “Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény, és ott aludt az állatok helyén, szűk istállóban. Nem is érthetem. Milyen meleg ágyacskám van nekem, pedig csak a te kislányod vagyok. S Ő, Isten Fia, Ő a legnagyobb, szalmán feküdt, amikor született. Ugye, apukám, nagyon szereted?” Kint csillagfényes hideg este… tél… Bent apja ölén kisleány beszél: “Ott se nyughatott szalma-fekhelyén. Futniuk kellett éjnek éjjelén. Halálra keresték a katonák. Menekültek a pusztaságon át. Milyen keserves útjuk lehetett! Ugye, apukám, nagyon szereted?” Az apa leteszi a gyermeket. “Ugye, szereted? Ugye, szereted?” Nem bírja már, el kell rohannia! A jászolban fekvő Isten Fia karácsonyesti képe kergeti. Feledte és most nem feledheti. Most a szeméből könnyre-könny fakad. Most vádakat hall, kínzó vádakat. Elmenekülne még, de nem lehet. Most utolérte az a szeretet. S míg a szívébe égi béke tér, mintha körül a hólepett, fehér tetők, utak felett távol zene, angyalok tiszta hangja zengene szívet szólongató, szép éneket: “Szegény lett érted. Ugye, szereted?” Túrmezei Erzsébet: Ki értheti meg? Ki értheti meg, ki foghatja fel, hogy Krisztus a földre mint gyermek jött el? Kiben volna annyi tűrő szeretet, hogy bűnből megmentse az embereket? Ki mossa fehérre, tisztára szívünk? Ki nyit a mennyekbe utat minekünk? Se ember a földön, se a menny angyala nem lenne rá képes, csak Isten maga. Szívünk ámulattól, hálától remeg: se ember, se angyal: Isten tette meg! Túrmezei Erzsébet: Krisztusra várunk Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap. Némák a titkok. Nem válaszolnak. Rejtő ködükbe szemünk nem láthat... de elültetjük kis almafánkat, bízva, hogy kihajt, gyümölcsöt terem. Titok a jövő. Sürget a jelen. Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap. Némák a titkok. Nem válaszolnak. De a ma int, hogy híven szolgáljunk, mert tudjuk, ki jön: Krisztusra várunk. Ha hirtelen jön, ha észrevétlen, munkában leljen, ne resten, tétlen! Testvérek terhét vállalja vállunk! Mert tudjuk, ki jön: Krisztusra várunk. Túrmezei Erzsébet: Miért? Kenyérnek jöttél éhező világba, Világosságnak sötét éjszakába, Fényes hajnalnak, örök ragyogásnak, Vak zűrzavarba bizonyos tanácsnak. Jöttél útnak, igazságnak, életnek... s kicsiny gyermekként jászolba fektettek Jézus, Jézus ! Miért sínylődnénk hát éhezve, szegényen? Miért tévelyegnénk világtalan éjben, tanácstalanul és halálra vártan, Amikor Benned mindent megnyerhetünk. Kis jászolod elé odatérdelhetünk, Jézus, Jézus ! Túrmezei Erzsébet: Találkozó a jászol mellett Messze vagyunk, s talán magunk vagyunk, de most találkozót adunk, és a jászolnál mind – mind ott leszünk. A Királynak tisztességet teszünk, a Királynak, aki lejött közénk, s nem volt, hová fejét lehajtsa. Mi, boldog népe, odatérdepelünk elébe, s meghallgatjuk, mi a parancsa: Örömhírt vinni szerteszét! Világosságot, mert nagy a sötét! Elhirdetni, hogy Ő itt van jelen! Futni a fénnyel át az éjjelen. Őrizni reggelig! Szívünk a szent örömmel megtelik. Hiszen ha ez a Gyermek a miénk lett, feledtet minden fájó veszteséget, minden keserű könnyet letörül. Karácsonyi béke ölel körül. Győzve a távolságon, téren, boldog betlehemi találkozóra várlak, testvérem. Túrmezei Erzsébet: Tölts meg, Uram! Tölts meg, Uram, hogy adhassak, hiszen nekem semmim sincsen. A Te ajándékod minden. Tölts meg engem, hogy adhassak! Hisz ha nem adhatok, az élet csak elszegényedés lehet. Neked van melegítő meleged, továbbadásra tiszta fényed. Hogy adni tudjak, töltsd meg engem! Tudom, nem a magamét adom, a tiedet tisztán, szabadon. Tölts meg, Uram, hogy az életem élet legyen! Túrmezei Erzsébet: Új hálaének Új hálaének szálljon, és zengjen drága hírt! Légy áldott, szent karácsony, hogy eljöttél megint! Az égi gyermeket, új énekszóval áldjuk, és boldogan csodáljuk, hogy Isten így szeret. Nincs bánat, éj, sötétség: napfényben járhatunk. Ránk hinti égi fényét Megváltó Jézusunk. Ki sírna könnyeket, ha béke, fény és élet Őbenne mind a miénk lett, ha Isten így szeret?! ZSOLTÁR KARÁCSONYKOR Uram, örül és vígad a szívem: Dalok zendülnek benne Rólad s hálaadó himnuszok, hogy jászolban születtél. Azon vigadozom, hogy jászolban születtél, nem puha palotában. Selymes és cifra bársony körül lágy hódolattal nem fogta gyenge tested. Értelmetlen szemekkel szelíd juhocskák lestek. Szegénységben születtél és szívtépő nyomorban. Szegény, üres szívem ezért merem én mégis a színed elé vinni; ezért merem én hinni, hogy lakhelyed lehet a szomorú és árva. Ez minden reménysége, hozsannás vigaszsága: hogy jászolban születtél, megváltó Istenem. Ezért zendülnek át Téged dicsérő, boldog énekek, halk glóriák szegényes szívemen. |