|
Visky András DECEMBER GYÖNGE GYERMEKE Kelet felől a köd szitál, a dombon elterül az ég, az erdő ébred, már pipál, noha nem is evett ma még. Szomszédom, egy vén angyal, néz, hogy térülök s téblábolok, mint egy gondterhelt pávián, a lefagyott autóm mián. Remélem attól megkímél, hogy végighallgassam megint, az állatokkal mit beszél! Elég volt ebből már, ugyan! Én olyan zaklatott vagyok, a kocsim, tessék!, lefagyott... A minap arról fecsegett, ahogy elnézi Fordomat, ha lehet, ne vegyem zokon, ő többre tart egy verebet! Csak azért mondja, mert szeret... Hát lilát láttam, mondhatom! Indulnék éppen, matatok, az angyal, tudtam!, átszól: "Hát hogy vagyunk, ó, jó uram, ma gondterheltnek látszol." Rámordulok: "Most nincs időm, majd máskor, szomszéd, máskor!" "Hát éppen ez, ugyan mikor, hisz más kor jön most, más kor! Megkérdezem, ne vedd zokon, hogy kész-e már a jászol?" "A jászol?! Jaj, öreg bolond, hogy miket összezagyvál?! Benzint eszik a motorom, nincs sarjúm, és nincs abrakom, nem istálló az ott, garázs, mért volna benne jászol? Keresse inkább máshol!" "A jászol, jó uram, bizony!" S ujjával mellkasomra bök. Majd sarkon fordult s otthagyott. A kertbe indult, mint szokott, köszönteni barátait. És jönnek is a madarak, csacsognak, és ő válaszol, rászállnak, körberepülik, a szemem elől eltűnik... De nemsokára hallom ám, visszhangzik furcsa éneke: "JŐJJ, JÁSZOLUNK MÁR KÉSZEN ÁLL, DECEMBER GYÖNGE GYERMEKE!" |