Balog Miklós

 

 

ZÁKEUS (I)         

 (Lk 19:1-4.)

 

Nemcsak kíváncsiságból ment a fára,

sóvárgó szükség szomjúsága fáj

szívében. Mondhatatlan bús hiány

emészti. Pénze van, de nincs barátja.

 

Célját vesztette benne már az élet.

Ez jelzi, hogy maga is elveszett,

halálra ítélt, mint a kiesett

madárfióka, kit nem véd a fészek,

 

nem védi Isten áldott közelsége.

Mert önmagával való közösségre

teremtett Ő. S ki Tőle messze tévedt,

halott. De örök életet adott

nekünk az Isten. Ám e drága Élet

Fiában van. Tehát már nem halott,

ki elfogadta Őt: megtartatott!

ZÁKEUS (II)           

 (Lk 19: 3-4.)

 

Nincs nyugta addig, míg meg nem találja

Kiről már annyi jó hír érkezett,

Ki senkit nem múltjából méreget.

‘‘Látnom kell Őt! Fel hát a fügefára!’’

 

Ne fedje Őt el semmi sokasága,

se testi kín, se lelki gyötrelem

- hol keserűség gyökere terem -,

se észokok sok-sok ellentmondása!

 

Fölülemelkedett. Kövesd e példát!

Fölülemelkedett, s elérte célját,

találkozott Vele. Ma is lehet,

 

‘‘hol ketten-hárman Benne együtt vannak.’’

‘‘Ki titeket hallgat, az engem hallgat...-

mondotta Ő - én véletek leszek...’’

ZÁKEUS (III.)  

 (Lk 19: 6,9.)

 

Az emberré válás így kezdődött:

lejött a fáról engedelmesen,

és egyszerűen Jézus mellett döntött.

Enélkül EMBER  nem lehetsz te sem!

 

EMBER! Nem általában. Isten képe,

ki Jézusban már Istennel beszél.

Mindent megtesz, hogy szent közelségébe

jusson. Nem rejti fügefalevél.

 

Lemond a szégyen takargatásáról,

mert mától kezdve mindent másképp számol.

Most elszakadhat önző önmagától.

 

Az élő Ige által már szabad,

s azonnal örök üdvösséggé tágul

számára e páratlan pillanat.