Bódás János

 

 VALAMIT NEM ÉRTEK

Régóta ismerlek már Istenem,
S egyre halkulnak bennem a „miértek”,
de homályos elmém bárhogy derül is,
valamit most nem értek.

Tudom, szereted minden művedet,
mert minden műved nagyszerű, remek.
Szereted a virágot, hisz színében
a mennynek színei tündöklenek.

Szereted a csillagot, tiszta, fényes.
A követ is: ház lesz, véd, enyhet ad.
A harmatot, a forrást: makulátlan.
S mert szótlan terem, a füvet s a fát.

Az állatot, mert törvények szerint él,
s mint az ember, testvérbe nem harap.
A szitakötőt, fecskét, sast, galambot,
méhet, s minden zümmögő bogarat.

Mik a márvány száz színét ragyogják,
s hímporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha.
Szereted a gyermeket, mert az arcán
az ártatlanság égi mosolya.

Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd!
Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt.
De engem, aki szégyenedre válok,
ezt nem értem, hogy miért szeretsz!?

 

 

 

Vissza ne nézz!

 

Sodoma már lobogott égve,

S hátrafordult Lót felesége.

Előtte az új, boldog élet intett,

Nagy tűzvészt látott, hogy hátratekintett.

S mit az Úr mondott, beteljesedett:

Sóbálvánnyá merevedett.

 

Ne nézz vissza, honnan az Úr kivon,

Mert meggyökerezel félúton!