(Azoknak ajánlva, akik "elvesztettek" valakit szeretteik közül)

Már nincs veletek - testi valójában
De szelleme örök, most is itt van

Emlék

A kezünkben még mindig ott az akarat
Hogy nyúljon felé a simogató mozdulat
De nem érjük el, hisz a test már nincs velünk
Ürességet mégsem érezhet kezünk

A szeretet, melyet maga után itt hagyott
Oly szilárd, mint várfal, melyet alkotott
De nem bevehetetlen erőd, mit létrehozott
Mellé virágokkal díszített függőhidat is hagyott

Csak akarat kell, hogy felmásszunk rajta
S csodát láthatunk az emlékekhez jutva
Napsugár világít meg mindent odabent
Amelyet Ő békességből teremtett

Az ember úgy érzi, itt van utunk vége
Valami vonz, marasztal, egy végtelen béke
Bezár ez az érzés, de nem gúzsba köt
Csak tisztán érzed, hogy a szeretet örök

De megszólít egy hang, dolgod van még, menj!
Isten szeretete veled van, kelj fel!
A világ hív, még tenned kell mi rád vár
De bármit teszel, gondolj mindig rám

Tudjuk, az a hely, ahová örökre költözött
Ahol hófehér ruhába öltözött
Ott nincs több gond, nincs fájdalom
Csak Isten békéje s a nyugalom

Mégis az emlékezés könnyei bukkannak elő
De a szívben ott van a végtelen erő
Melyet Ő is őrzött mindig szüntelen
S Ő sem akarná, hogy rajta lakat legyen

A könnyeink akkor édes vízzé válnak
Magával sodorja mindazt, ami bánat
S halljuk a hangját, ahogy azt kéri tőlünk
Legyen az Ő szeretete minden ölelésünk

Valami, amitől féltem
Újra lángra kapott bennem
De miután elégett, füstként tovaszállt
Én pedig hirdetem Isten hatalmát

A láng újra bennem lobog
De most már lelkem boldog
Más láng ez már, nem éget és perzsel
A szeretet lángjaként lobog most bennem

Amíg nem ismertem Istent
addig süketen éltem
Voltak olyan hangok
miket nem is sejtettem

Amíg nem ismertem Istent
addig vakon éltem
Az igazi fényeket
nem is ismerhettem

Amíg nem ismertem Istent
addig néma voltam
Voltak olyan szavak
melyekkel nem szóltam

Amíg nem ismertem Istent
addig béna voltam
Nem volt számomra út
melyen boldogan járhattam

Amíg nem ismertem Istent
addig tékozló voltam
Szeretetem nem Isten
fényében osztottam

Amíg nem ismertem Istent
addig magányos voltam
Nem volt kihez szólnom
mikor egyedül maradtam

Amíg nem ismertem Istent
addig éhezve éltem
A böjt megélése
nem táplálta testem

Amíg nem ismertem Istent
addig félelemben éltem
Csak a tiszta ég volt
nem a mennyország felettem

Most ismerem a hangot
látom a fényeket
Új szavakon szólok
S bátran lépkedek
Hittel, hitemből adok
Istenhez imádkozom
Az igével táplálkozom
S már itt a földön Istennel lakom

Emberek, kiket gúnyolnak, megvetnek,
Emberségükben a mélységbe vettetnek
Megbélyegezve élnek, lerántva a porba
Méltóságukon keményen taposva

Emberhez méltó életet nem élhetnek
Hisz nem Isten szemével méretnek
A kőszívek őket semmibe veszik
Magukhoz méltónak őket nem tekintik

Kisemberek lesznek, elnyomott létek
Kiknek száját nem hagyja el ének
S ha mégis szólnak, s van hozzá dallam is
Csak keserűség az, mely megszólaltatik

Csak suttogó igen, mely tőlük elfogadott
S véleményüknek nem adnak jogot
Hangos szóval ők nem szólhatnak
Elégedetlenségnek hangot nem adhatnak

Feszíti őket a tehetetlenség
A lelkeket maró félelemérzés
Tűrnie kell, bármennyire fáj
Óvnia kell éltét, gyermeke álmát

Gyermeke álmát, mely az egyetlen erő
Mellyel a valóság kicsit felejthető
Meg kell őriznie egy röpke kis mosolyt
Hogy kicsit feledhessék a zord valóságot

Pedig ők a szívüket is teljesen megnyitják
Hogy a szeretetüket megmutathassák
Remegő kezekkel, de két kézzel adják
Egyet remélnek csak, hogy elfogadják

De vannak emberek, kiknek a szíve túl kemény
Nem juthat közelébe semmilyen erény
Új eszközöket keresnek a megaláztatásra
Rágalmakat festenek házak ajtajára

Segíts a megalázottnak felemelkedni
Még akkor is, ha sorsából részt kell vállalni
Ha ketten álltok szembe a gyalázó kezekkel
Az ütés ereje is csak felével ér fel

Segíts a megbecsülését visszaszerezni
Remegő kezéből az ecsetet vedd ki
Fesd újra az ajtót, hited erejével
Hófehér festékkel, Jézus nevével

Fekszel az ágyadon, beköszönt a reggel
Sugaraival szól neked, hogy kelj fel
De te csak fekszel tovább mozdulatlanul
Istenre vársz, hisz imád hozzá szól

Ülsz az asztalnál, hívogat az étel
Finom illata az evésre kér fel
De te csak ülsz tovább lomhán
Hisz téged a te Istened táplál

A forrásvíz rád vár, kéri hogy fürödj meg
A tisztaság cseppje simogat téged
De te csak állsz némán, nem indulsz
Te majd Jézus által megtisztulsz

Szeretetet adnál, de nem sietsz
Isten benned él, te csak jó lehetsz
Mikor feléd jönnek az aggódó kérdések
Isten majd válaszokat ad helyetted

Vedd észre, hogy hibás a gondolatmeneted
Isten nem élheti az életet helyetted
Ott van melletted, nem hagy magadra
De a te szívedet feladatra hívta

Amikor leütöm a billentyűket
olyan mintha zongorán játszanék

Egyszerre születik meg a szöveg
és hozzá a kottakép

Közben néha könnyeim potyognak
mint halk dobütés

A külső zajok nem zavarnak
fátyolként hullnak mögém

Megszületik a dal
én átszellemülten hallgatom

Az Úrral alkottam, de nem enyém
mindenkinek adom

Bármilyen hangszeren szólhatnék
hisz zongorázni sem tudok

De az Úr a billentyűkhöz
alkotó kezet adott