(Kanda Jutkának – önzetlen jó szívéért)
Kértem, hogy segíts, legyél velem
Hogy mélyebbre, mint vagyok, ne süllyedjek el
Szótlanul jöttél és visszahúztad lényem
Ezt a meleg érintést sohasem felejtem
Kértem, hogy gyere és legyél mellettem
Mikor bűneimet az Úr elé leteszem
Segítettél, hogy fehér legyen lelkem
Ezt az együttérzést sohasem felejtem
Volt még pár csomó, mely nem volt kibogozva
De Te továbbra sem hagytál magamra
Minél jobban süllyedtem lefelé
Annál nagyobb hittel vontál Isten felé
Végül már kérés nélkül is mellettem maradtál
A szorongás súlyából magadra vállaltál
Ahogy ott térdeltél és imádkoztál értem
Könnyeim fátylán át sohasem felejtem
………………………………………..
Könnyeimet azóta az Úr érintette
Szirmokként hullottak vissza a szívembe
A kinyílt virágokból csokrot kötök neked
Szeretetedért így mondok köszönetet
S már tudom, szeretetem hiába nagy, nem elég
Csak Isten szeretete a teljesség
De Isten látta, ahogy ott térdeltél és imádkoztál értem
S Ő megáld érte, én pedig sohasem felejtem
Sokszor elképzelem, hogy fogom valakinek e kezét
Hogy megmutassam félelmeinek legmélyebb rejtekét
Szorongva vezetem, a testem remeg, de nem mutatom
Hogy kettőnk közül bennem nagyobb az aggodalom
Összeszorított fogaim mögül erős akarattal
Bátorító szavakat mondok teljes bizonysággal
Minden kimondott szavam kettős jelentés
Az egyik felé szolgál, a másik magam felé
Tűröm kezének erős szorítását, nem érdekel
A test fájdalma a lélekével most nem érhet fel
Sőt szinte akarom, hogy szorítsa még
Hiszen hogy hagyom, az nekem is menedék
Sziklafal leszek, ha menekülni készül Ő
Pedig ha tehetném, én lennék az első
Csak azt kérem, eresszen gyökeret a lábam
S magam mellett tudjam tartani a társam
Együtt élnénk át ott, remegő testtel
Hogy megtudunk állni erős hitünkkel
Könnyeinket nyelve imádkoznánk
Építve Szabadítónkkal a védőbástyánk
Végül még mindig sírva, de örömkönnyekkel
Erős bástyánkat cipelve biztos kezekkel
Eljönnénk onnan, mint a két legboldogabb ember
Kik ezt most már bármikor megtesszük még egyszer