Dobos Johanna es Hajnalka

 

 

Utolsó frissítés: 2019.06.27.: A hold arca, A húsvéti bárány, A századik, Aki vitte Jézus keresztjét, Az utolsó Mi Atyánk, Az utolsó vacsora, Biblia, Harangok, Imádság, Jézus helyett Barabbást, Júdás vallomása, Kakasszó, Kell, hogy várjon, Kopogtatás nélkül, Legyél forrás, Nagypénteki ima, Szomorú Krisztusarc, Taníts meg járni a vízen, Vágy, Zarándokút

 

 

A bárkában


 

Mind ülünk egyszer a bárkában,

Mikor tajtékzik a viharzó tenger,

Az égen összegyűlt sötét fellegekkel,

Félelmes, vakító villanásban.

Mikor esik az eső zuhogón, hidegen,

Minden éles cseppje sebet mar a szívekben,

Mikor rongyosra ázik a lélek ruhája,

Mert nincs hová futni a sötét éjszakába.

A hullámok becsapnak egye magasabban,

S mi ott ülünk mind egy bárkában,

Törékeny, apró, recsegő bárkában.

Szembe a hatalmas tengerrel,

Dühöngő tomboló széllel,

Félelmes, soha nem látott viharral,

Csattogó villámmal, sötét mennydörgéssel.

Megtelik a bárka, s egyre süllyedünk

Kínok közt vergődve, kiáltván:

A Mester alszik talán?

Nem látja, elveszünk?

S mikor a legjobban húz a mélység,

S mikor a legjobban vakít a sötétség,

S már kapaszkodnunk sincsen mibe,

Akkor, meglátjuk Őt,

A sugárzó, fehér tisztaságot,

Sietve jönni felénk,

Akkor meglátva Őt,

Mohón megragadjuk kinyújtott kezét.

És elmúlik a félelem, eloszlik a sötétség.

S Ő parancsol a szélnek, parancsol a viharnak,

Dühöngő tengernek, felcsapó hullámnak,

Hangos mennydörgésnek, csattogó villámnak.

Parancsol felkorbácsolt, elveszett lelkünknek,

S halkan kérdezi: Még mindig nincs hitetek?


 


 

A Gecsemáné kertjében


Maradjatok itt és vigyázzatok én velem.

Mondta Ő, mielőtt imádkozni indult.

S a tanítványok most először egyedül maradtak,

Roskadozó szívvel az éj leple alatt.

Sokszor voltunk mi is a Gecsemáné kertjében,

Elfáradt és meggyötört tanítványok

Jézusom…

És hányszor kellett aludva ránk találnod,

Mert nem virrasztottunk egy órát sem Te veled.

S, hogy felébredjünk szólnod hányszor kellett.

Majd egyedül maradva szomorúan nézted,

Mikor félve, gyáván, mind széjjelfutottunk.

Pedig biztosan ígértük, esküdözve mondtuk

Mi, Téged soha meg nem tagadunk.

S hányszor cseng fülünkbe, azóta,

A hajnali kakasszó félelmes szava.

Pedig kereszted vihettük volna,

Mint Simon, talán, egy darabig,

De hányszor maradtunk inkább a hegy aljába,

S nem kísértünk Téged, fel, a Golgotára.

 

 

 

 

 

A hold arca


Mért sápadt a hold arca éji égnek tetején,

Esti csöndben szunnyadó, álmos tónak lágy tükrén?

Mért néz olyan komoran az aludni tért földre,

Mért nem nevet vidáman felhőknek ölébe?


 

Nem tud ő már nevetni, hallotta világ zaját,

Rideg fegyverek lármáját, anyák sóhaját,

Éhezőknek keservét, szomjúhozók kínját,

Elhagyatott, árva lelkek keserű sírását.


 

Bár nappal láthatatlan sápadt orcája,

Ott kesereg némán s bámul a világra,

Vattás felhők mögött s a nap fényes hátánál,

A világ bűnein búsuló Istenünk lábánál.


 

 

 

A húsvéti bárány
 

Nyárillatú, selymes fűben

Ott álldogál árván,

Anyja után béget

A húsvéti bárány.

Ártatlan szemében

A búcsú fénye csillog.

Kínhalálát várja

S a kegyetlen világra

Elhagyottan pislog.

Hófehér bundája,

Vézna, apró lába

Remeg a harmatos,

Hajnali hűvösben.

Nem pihenhet többet

Védő melegében

Anyja testének

Óvó közelében.

Néz elveszetten

Kegyelemre várva,

Az önző, rideg,

Szívtelen világra.

S, ha fiatal szívéből

Megszűnik a dobogás,

Ártatlan lelke

Az ég felé száll

S onnan néz le

Bánatos szemekkel.

Úszik a kékségben

Hófehér felhőkkel.


 

 

 

,,A mi mindennapi kenyerünket,

Add meg nekünk ma,,

 

Hálát adok Uram

Minden kenyerünkért,

Minden nyári mezőn

Ringó búzaszálért.

Napod sugaráért,

Mi készre érleli,

Az éltető esőért,

Mi földjét öntözi.

Add meg Uram, mindennap nekünk.


Hálát adok Neked,

Hogy adsz gondos kezeket,

Mik lisztből formálnak,

Friss omlós kenyeret,

S e kenyérből enni adsz,

Beteg anyókának,

Árvának, szegénynek,

Elűzött, koldus ebnek,

Sovány kismadárnak.

Add meg Uram, mindennap nekünk.


Adj éhező lelkünknek is,

Mindennap éltető kenyeret,

Adj hitet s reményt is,

Mely táplálja szívünkben

A reményt, szeretetet.

S hogy, mindezt kérni tudjuk,

Hálát adva Neked,

Vehessük, mint megtört testedet,

Magunkhoz e Szent kenyeret,

Hogy bűnös lelkünket gyógyítsa meg.

Add meg Uram, mindennap nekünk.


 

 

 

A századik
 

Szél süvített, köd vakított,

Farkas éhesen ordított.

Sötét volt és félt a nyáj,

Pásztorát sehol sem látta,

De titkon bízott, közel jár.


 

A századik, az egy bárány

Egyedül volt elfutott,

A sötétség fogságából

Visszatérni nem tudott.

Félve, csöndben bégetett,

Úgy vágyta látni pásztorát,

Hívó szavát hallani,

Bundácskája átázva,

Mozdulni sem bírt a lába

S mikor a legnagyobb volt

A félelem kis szívében

Hívó hang jött a sötétben,

S a nevén szólította,

Keresve őt félve, óvva

Farkastól, hideg esőtől.


 

Most már bátran elé futott,

Jól ismerte ezt a hangot,

Ő volt az, a jó pásztor.

Megtalálta, ölbe vette,

Megnyugtatta, dédelgette.


 

S pásztora biztos ölében

Nem félt szíve a sötétben,

Nem fázott már az esőben,

Tudta fontos Őneki,

S most már mindig követi,

Mert előtte jár az úton,

Mutatja, hogy merre tartson,

S ha elfogyna ereje,

Felkarolja s viszi újra,

Biztonságos ölében.

 

 

 

 

A templom előtt

 

Öreg nénike ült

A vén templom előtt.

A hosszú kőlépcső

Legalsó fokán,

Mi sok embert vezetett be

A templom ajtaján.

Aprócska, sovány,

Öreg kezeit

Feléjük nyújtotta

A koldus nagymama.

S ők lépdeltek

Isten színe elé

Jólöltözötten,

Fekete kalapban,

S nem hallották

A vén anyóka

Kérő szavait,

Szelíd, jóságos

Szemében sem látták

A nyomor könnyeit.

S, nem tudták, Isten

Szíve is könnyezik.

 

 

 

 

Aki vitte Jézus keresztjét
 

Úgy lennék helyedben Czirénei Simon,

Te ki vihetted Jézusunk keresztjét,

Te ki enyhíthettél a szörnyű kínon

Mi átjárta akkor Krisztusunk testét.


 

Őt, ki a világnak bűneit cipelte,

Fel a Golgotáig vállad segíthette.

Oh, de boldog ember is lehettél

Mikor a mezőről aznap hazatértél.


 

S mikor a Golgotán erőd elfogyott,

S remegő térded a súly alatt megrogyott,

Belenézhettél Jézusunk szemébe

S könnyezve mondhattad, Te érted megérte.


 

Érted, drága Jézus, világ megváltója,

Ártatlan bárány, életünk királya.

Bárcsak a szegek is engem szúrnának át,

S én szenvedném helyetted a kereszthalált.


 

 

 

Anya, templom, haza

 

Nézzétek meg arcát egy édesanyának,

Mennyire kedves, milyen örökszép

Akárhogy ráncolja ujja a gondnak

Szelíd homlokát, szerető szemét.


 

Hallgassátok hangját, a tompa harangnak

Ha gyászolva kondul, vagy hívogat.

Feledni nem lehet a templomnak képét,

Hol először láttuk összekulcsolódni

Nagyanyáink megfáradt kezét

S megtanultunk tőlük imádkozni.


 

Azon a nyelven bátran szóljatok,

Min először hangzott e szó, anya

S egy akadozó gyermeki ima,

Melyet az Úr magához fogadott.


 

Bárhol adhat otthont a világ,

Attól örökre otthonabb marad,

A könnyes honvágy ringatta hazánk,

A szülőház, a magányos falak.


 

Mindenki tud egy halk sírt legalább,

Mely ezer hűtlen könnyet visszavár.

Ha a bölcsődalt el is feledtétek,

Hittel, imádkozva szeressétek:

Az anyát, a templomot s hazát.


 

 

 

ÁRVÁN

 

Fekete volt az utca,

A nagy szemű esőtől sáros,

Ezer fiatal tócsa

Fényes tükrében merengve,

Unottan magát nézte,

Az aludni vágyó város.

 

Egy fiúcska állt

Az egyik tócsa mellett.

Sovány testére koldusruhát,

Nagy öltésekkel varrt,

Ahogy mellette elrohant,

A figyelmetlen élet.

 

Nem látta senki, hogy fázik,

Hogy könnyes a szeme, mert fél

S, hogy árván a lelke is ázik.

Majd fényesen tűnt fel egy kocsi,

Nem is akarta tán rácsapni,

A sárt, az út szélénél.

 

 

 

 

Az utolsó Mi Atyánk
 

Milyen legyen az utolsó Mi Atyánk,

Ha búcsúzni készülünk életünk alkonyán?

Legyen bűnbánó, reményteljes, vidám,

Vagy talán rettegés, szent bánat hassa át?ű

Az én Mi Atyánkom hálaadó lesz,

Köszönő ima, az életért, Istenhez.

Megköszönök neki minden ébredést,

Tavasz illatát, a nyár melegét,

A téli estéket, a hóhullást,

A kályha melegét Karácsony éjszakán.

Minden kenyeret, a cikázó szelet,

A levegőt, az eget, a bárányfellegeket,

A madárdalt, a virágok illatát,

A fölém hajló, árnyas fák lombját.

Megköszönöm az életnek minden örömét,

A játékot, a gyermekdalt, szülőt és testvért.

Megköszönöm neki drága hitvesem,

Hogy rám talált egykor a szerelem.

Megköszönök neki minden bánatot,

Melyben vigasza fényként ragyogott,

A hitet, hogy tudom vár reám,

S kitárja előttem a Mennyek kapuját.

 

 

 

Az utolsó vacsora
 

Vegyétek s egyetek ebből

Ez az én testem,

Mely értetek megtöretett...

Nyújtotta a kenyeret,

Jézusom szent kezed

Áruló Júdásnak,

Kétkedő Tamásnak,

Tagadó Péternek

S az egész világnak,

Azon a késői, utolsó vacsorán.

Tudtad, hogy közelit szörnyű halálod,

Mégis gondoskodó, bűnbocsájtó szíved,

Gondolt az ellened lázadó világra.


 

Ott, azon az utolsó vacsorán,

Te rám is gondoltál szelíd Krisztusom,

Hogy kétezer hosszú év elmúlta után

Bűnbocsánatért, ha hozzád fordulok

S szent asztalodhoz bánattal járulok,

Megtört tested átölelje bűnös szívemet

S elfedezze végleg minden vétkemet.

Köszönöm hát, Jézusom, megtört testedet.


 

Ez az én vérem,

Az Újszövetség vére,

Mely sokakért kionttatik...

Szóltál s gyógyító kezed

Mely sosem vétkezett

Átadta a pohárt bűnösök kezébe,

Hogy didergő lelküket megmelengesse,

Fehérre mossa drága, szent véred,

Mely értem is hullott a kínok keresztjén.

Köszönöm hát, Jézusom, e átadott poharat.

Köszönöm, hogy engemet is

Vendégül lát vacsorád

S törött szárnyú lélekkel is

Vár reám a Mennyország.


 

 


Bár volnák.....

 

Bár volnák egy kő, Nem érzi úgy, hogy

Ki nem érez semmit, Szeretne szállni,

Kit nem bánt az eső, Szabadon s messze

A tűző napsugár, Csodákra várni,

Ki nem fél, ha néha Vágyakat kergetve,

Arrébb gurul Csak megmarad kőnek,

S nem vágyik oda, Szürkének, keménynek.

Hol az előtt állt.

Ki nem szeret semmit

Se eget, se fákat

Kinek nem fáj

Ha minden este,

Beszürkül felette

A hatalmas ég,

És nem hiányoznak

Ha esőre borulva

Eltűnnek róla

A néma csillagok.

Ki nem érti szavát

Ha kedves, a szélnek,

Ki nem hallja milyen

Ha viharként zúg

S, ha néha lágyan

Egy májusi fuvallat

Átfut merev kőtestén

Nem fáj, hogy tűri

S nem simogat vissza,

Nem fáj, hogy néma,

Hogy nem tud beszélni.

Semmit sem érez,

Bár mellette állnak,

Ha látja hervadni

Az útmenti fákat,

Nem fáj neki minden

Ráhulló kis levél

S nem hallja azt,

Ha utolsót zörren,

Mielőtt fagyával

Megöli a tél.

.

 

 

 

Beszélj a fényről...

 

Beszélj a fényről !

A fényről, mely szemekben ég,

s a lelkekben tűzként lángol.

Beszélj olyan fényről,

mely, mint csillag,fényesen ragyog,

megcsillantja tükrét a tónak,

tetejét nyaldossa a fáknak,

s a völgyben megpihen.

Beszélj olyan fényről,

ami épp úgy mindenkié, mint a tied,

miben benne él minden, mi jó,

mi szépség és tiszta szeretet.

 

 

 


Beszélj hozzám....


Sokszor szeretném hallani szavad,

Ha félek a sötét magával nyel,

Ha holnapom, mint sűrű áradat,

Járhatatlan utakra sodor el.

 

Beszélj hozzám Jézus,

Mikor érzem, nagyon fáj az élet,

Mert napjaim hűvös börtönének,

Ha rabja a szivem, szavad a kulcs.

 

Hiszem, hangod majd fényt hoz életembe,

Mint hajnali napfény, didergő rétekre,

Mert most már hallom, súgod fülembe,

Drága szavaid: itt vagyok, ne félj.


 

 

 

Biblia

 

Isten szavát őriző,

Régi megsárgult lapok,

Ha föléjük hajolok

Mint az ébredező,

Nyári nap sugarai,

Az álmosan nyújtózó

Fák sovány ágait

Melengetik fázó,

Didergő lelkemet.

Igazságot lehelnek

S minden drága soruk

Átöleli szívemet,

Mintha volna karuk,

Mivel öleljenek.

S nem félek már többé,

Nem lesz többé hitem

Fakó és erőtlen.

Ragyog az ég felé

Bátor szeretetben.


 

 

 

,,Bocsásd meg a mi vétkeinket,

Miképpen mi is megbocsájtunk azoknak,

akik ellenünk vétkeztek,,


 

Ha emelt fővel állunk kereszted alatt,

S nem látjuk meg, hogy szenvedő arcodon

Értünk született a kínzó fájdalom,

Hogy halálod nélkül lelkünk bűnös marad,

Bocsáss meg nekünk.

 

Ha nem nyújtjuk kezünket a szenvedőnek,

Ha bűnös szívünk kemény, fagyos marad

Bárhogy melengeti kedves, hívó szavad.

Hogy boldogan reméljük, az öröklétet,

Bocsáss meg nekünk.

 

Had érezzük mindig kegyelmed erejét,

Ha viharzik lelkünk, mert ártanak neki,

Próbáljuk a követ kenyérrel fizetni,

S követve Szent Atyánk mennyei igéjét,

Mi is megbocsájtunk.

 

 

 

 

Bocsáss meg

 

Bocsáss meg Istenem, mert mindig vétkezünk,

Mert valakit megbántunk a könnyelműen

Kimondott szavainkkal, miket engedünk

Sebeket ejteni emberek szívében.

 

Bocsásd meg a szavakat, miket elhallgatunk,

Annak lelke elől, ki arra szomjazik,

Pedig vele könnyen gyógyítani tudnunk,

Szívet és szemet, ha miattunk könnyezik.

 

Mi sokszor tetteinket figyelmetlenül

Engedjük gonosz szándékkal mást bántani,

Vagy tehetetlenül semmit nem tenni.

A meg nem tett tetteket, bocsásd meg nekünk.

 

És bocsáss meg minden gonosz gondolatot,

Mi kemény szavakká, gyűlöletté válik

A kedves szót, mi marad csupán gondolat,

Ha valaki rá, tőlünk, vigaszként vágyik.



 


EBÉD

 

Őszi levelek szagától súlyos a levegő,

Nyirkos lemondással mossa le az eső,

Az álmok páráját viselő ablakot.

Megint csönd van a szobában,

Csak néha koccan egy tányérhoz a kanál,

Hideg a nyele, kopott az ezüstje

S a rározsdázott emlékek kedves fájdalma,

A plafonig száll a leves gőzével.

Ugyanaz a kanál, a tányér, az asztal,

Az étel is tán, csak kicsit más az íze,

Hiányzik belőle az a gondoskodás,

Ami néha unott módon finomabbá tette.

Hiányoznak mellőle a kedves, régi szavak,

Megőrzött mozdulatok, ismert tekintetek,

Melyeket csupán a nemlétezés fájdalma,

Támaszthat fel olykor, néhány pillanatra.

Mert jól esik megállni kanalazás közben,

Hogy meghintsék az ételt egy kis emlékporral,

Az élettelen tárgyak, amik megmaradtak.



 


ÉJJEL

 

Kopár ágak közt köd leselkedik,

A hold fényében keresi álmait.

Sötét udvaron egymagam vagyok,

Közel vagy, tudom s a szivem hallgatod.

 

Ismered jól, mindig nyughatatlan,

Veszélyes úton bolyong szüntelen.

Ha eltévedne sűrű alkonyatban,

Uram, te hivd vissza halkan, csendesen.

 

Suttogva hivd, mert figyel minden apró,

kicsi jeledre, s a mélyből alig hallható

dobogással felel, arra a kedves,

édesen csengő, lágy röptű hangra,

Amitől megnyugszik s többé már nem fél,

Amitől dobog s amiért él.



 

 

EMELJÜNK TEMPLOMOT

 

Sötét éjekből fájó ébredéssel,

Hitből épít az, ki templomot emel,

Imával burkolja az új falakat,

Erős kősziklára alapoz hitet.

Áld meg Uram az első követ,

Mi templommá nőtt az ég alatt.

 

Évekig hallgattak s tűrték némán,

Néhai harangok a világ zaját,

De tört szárnyakkal is harcolt az ige

S tiszta hanggá vált rabságuk csöndje.

Áld meg Uram e harangokat,

Ha tompán kondulnak, hívogatnak.

 

Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk

Kevesen bár, de erősek leszünk,

Mert vannak még szerető anyák, akik

A halk szavú imát, bátran tanítják.

Áldj meg Uram minden édesanyát,

Ki gyermekével együtt imádkozik.

 

Szenteld meg Uram e drága templomot,

Mi téged keresőknek új otthont adott.

Ne engedd, hogy tévelygés útja fárassza,

S nyomassza a bűn kegyetlen súlya

A karjaidban pihenni vágyókat.

Áld meg Uram a tebenned bízókat.

 

Egy hirtelen jött szélroham ereje,

Ellobbantotta egy rövid időre,

A szívek tüzét, de most már csönd van.

Figyeljük hát újra az ige szavát.

Hallgasd meg mindig a suttogó imát,

Mi e templomból majd feléd száll, Uram.




 

Esőben

 

Esett,

Nagy kövér,

Átlátszó cseppekben

Folytak az égből

Isten könnyei.

Langyos pocsolyák

Selymes tükrében

Áztatgatta sovány,

Aprócska lábait

Egy kócos fejű, koldus

Kisgyerek.

 

Esett

S a ruhátlan

Éhes kis testet

Megvetően

Kerülte ki a világ.

Az idő súlya alatt

Megkopott járdán

Tarka esernyőkkel

Siettek el

Tiszta, jóllakott

Emberek.

 

Esett

S ő boldog volt,

Hogy kerek

Kavicsot talált.

Mosolyogva dobta

A fényes pocsolyába.

S mikor húzni kezdték

A déli harangot,

Leült,

S piszkos kis kezeit

Imára kulcsolva,

Nézte nagy,

Kerek szemekkel

A pityergő

Eget.


 

 

 

Harangok

 

Lágyan búgnak az esti harangok

Mintha szívemből szólna hangjuk

Konganak hívón, kedvesen

Megváltást hirdetve énnekem.


 

Jelzik az éveknek múlását

Drága életek távozását

Esküvők boldog szentségét

Ünnepek meghitt csöndjét,

Közelgő jégeső veszélyét.


 

Kedves, ismerős otthonok hangja

Zenebonáját, ha meghallom újra

Különös öröm tölti meg lelkem,

Bennük szól hozzám a fölséges Isten.

 

 

 

 

Hálát adni Neked

 

Istenem…

Mi tőled mindig kérünk,

Kérünk magunknak,

Kérünk másoknak,

Megkövült, ócska panaszoknak,

Hallod csak szavát.

Tőled kérünk kenyeret,

Tőled várunk csodát,

Tőled kérünk vigaszt,

Remélünk gyógyulást.

S hálát adni Neked,

Mi mindig elfelejtünk.

 

Hálát adni apró,

Csendes kis csodákért,

Minden lélegzetért,

Minden szívverésért,

Minden sötétből

Ébredő hajnalért.

Minden új, vagy régi,

Drága ölelésért.

Minden falat édes,

Fehér kenyerünkért.

Az éltető esőért,

Mit mohón nyel a föld,

A ragyogó csillagért

A fekete éjben,

Fáradt kismadárért,

Ki ablakunkban pihen.

Nyári sugarakért,

Mik arcon simogatnak,

Szélben ringó fákért,

Mik ősszel észrevétlen

Fáradt léptünk elé,

Tarka avart raknak.

 

Hálát adni mindig

Hívó harangokért,

Minden meghallgatott

Félszeg fohászunkért

S a csöndért a lelkünkben,

Mi Isten ölén pihen.

 

 

 

 

Hol lakhatsz?

 

Oly sokszor kérdezem,

Hol lakhatsz…Istenem?

Talán kis kunyhóban, mi a hóban gubbaszt?

Talán reggeli tisztáson, hol csillog a patak?

Magas fenyők csöndes erdejébe,

Hol kis út halad le a völgybe,

S a tiszta kék éggel összeér a vége?

Talán tompa fényű folyó tükrében,

Minek csörgedező vizében,

Magára talál a sápadt holdvilág?

Talán a házak fölé leszálló ködben?

Pislákoló csillagok fényében?

Talán bársonyos, fekete éjszakában?

Talán a hegyek fenséges magasában?

Hol lakhatsz Istenem?

Én ismét kérdezem

S Te halkan felelsz nekem,

S szavad csak a lelkem érti.


Én, kíváncsi gyermeked,

Már tudom titkos Szent helyed.

Ott vagy Te mindenütt, hol lángol a szeretet.

Ott vagy elfáradt anyóka szívében,

Ki Bibliát szorongat ráncos kezében,

Minek soraiban újra Rád találok.

Ott laksz Te minden lehajló emberben,

Ki fölemeli az elesőt a porból,

Abban, ki ölel, ki simogat, vígasztal,

Ki imában kér, vagy Téged magasztal.

Ott laksz egy darab fehér kenyérben,

Mit az éhező mohón lenyel,

Beteget ápoló gondos kezekben,

Az élettől távozó fénytelen szemekben,

S ott laksz, Te mindig dobogó szívemben.

 

 

 

 

Ima


Láttam egy kicsi, fehér kezet,

Mit összekulcsolt egy ima,

Gyönge volt, mint az ég harmatja,

S mellette egy sovány gyertya égett.

 

Láttam egy tiszta fényű gyertyát,

Lassan elfogyott, ahogy világított,

Mellette egy térdelő kislányt,

Összekulcsolt kézzel imádkozott.


 

 

 

Imádság
 

Áldj meg minden embert drága Istenem,

Ha fohászkodnak hozzád, vagy ha nem.

Én imámban, majd értük is fohászkodom,

Hajolj le hozzájuk drága Jézusom.


 

Köszönök minden szívet, minden kedves szót

Szentlelkedet, a bajban vigasztalót,

Köszönök örömöt, fájdalmat, életet

Előre megálmodott, pontos tervedet.


 

Gyógyíts meg minden beteget Istenem,

Áldott érintésed, nekik gyógyír legyen.

Emelj fel minden szenvedőt, gyászolót,

Ha lelkük erőtlenül porba hullt.


 

Bocsáss meg minden szörnyű bűnt,

Mit kísértés, rossz és ártás szült,

Bocsáss meg minden gonosz embernek

Add, hogy meglássák jóságát szívednek.


 

Könyörgök hozzád drága Istenem,

Add, hogy egyszer mindenki ott legyen,

Égi hajlékodba, mit készítettél,

S Te akkor is, ott is, velünk legyél.


 

 

 

Isten házában

 

Nagy faajtó kedves öreg képe,

Melegséget árasztva csalogat,

Fáradt lelkem biztos menedéke,

A templom, ha otthonába fogad.

E szent otthonba lépve

Szembejön velem a csöndesség,

Érezni a téli templom hidegét,

S fázó szívemben melegét,

A kegyelemnek, Isten hívásának.

 

Ha nézem a magas falakat

Sok megkopott ősi kőkockát,

Mik őrzik milliók lábnyomát,

A recsegő, régi padokat,

Kik hallották, mindőnk fohászát,

Rájövök, milyen apró vagyok,

Akár egy porszem, parányi

S mégis oly fontos Őneki.

Kinek, ha arcát látom a kereszten

Szétárad a szeretet szívemben,

Békesség fénye lobog a lelkemben,

Elönt egy földöntúli boldogság.

S mohón iszom a csönd szavát,

Miben Isten szól hozzám.



 


Isten könnyei

 

Most már tudom, hogy Isten könnyezik,

S könnye tiszta forrásból ered,

A szikla a szív, a víz a szeretet.

Most már tudom, ez eső, ez folyó,

Mi lemossa a sarat, a bűnöket,

Víz, ami eloltja a forró tüzeket,

Hűti a lángoló arcot, szíveket.

Most már tudom e könnyeket,

Nem érdemli Tőle a világ.

De mégis szeretném begyűjteni mindet,

S gyógyítani vele életet, sebeket,

Csodát tenni, reményt, szeretetet adni.

De mégis szeretném imával oszlatni

Villámló haragját dühös felhőknek,

Mert tudom fekete, sötétedő égből,

Mindig mikorra földre érkezik,

Isten haragja, könnyekké változik.

Most már tudom jól, mit akarok,

Forró sugár lenni, meleg és fényes,

Áttörni dühöngő fekete fellegen.

Sugár, mi fázó szíveket melegít,

S felszárítani Isten könnyeit.

 

 

 

 

Jézus helyett Barabbást

 

Feszítsd meg! Feszítsd meg!

Őt ki szent, ki feddhetetlen

S engedd szabadon a bűnös Barabbást!

Égő fáklyaként perzseli lelkemet

E érthetetlen hangos kiáltás.

S te állsz ott szelíd arcú Jézus

Véres homlokodon töviskoszorú,

Sovány testeden gúny bíbor palástja,

Ostorcsapások vörös barázdája

Görnyesztik megkínzott, remegő hátadat.

Most láttalak először,

Egyszer pillantottál rám

A nagy Pilátusnak büszke oldalán.

Mégis mintha ismernének szelíd szemeid,

Mintha tudnád miért vagyok megkötözve itt.

Te nem vagy bűnös Jézus,

Neked ártatlan szemed,

Nem lehetek én az, ki élhet helyetted,

Gyilkos lázadókkal összekötözött,

Ki egész életében gyilkolt bűnözött.

Ne nézz így rám Jézus

Szomorú szemed

Égeti már bűnös, rongyos lelkemet.

Bocsásd meg, hogy vagyok,

Hogy skandálják nevem.

A bőszült sokaság mért szeret engem?

Mért nem téged akar te ártatlan bárány,

Mért a te kereszted álljon a Golgotán?

Viszem én kereszted, had érezzem súlyát,

Ne feszítsétek meg az Istennek Fiát!

Szeress engem, Jézus,

S majd ott a keresztfán

Tudd, hogy megtért hozzád,

A bűnös Barabbás.



 


Jézusom bízom benned
 

Ha életem útján döntés előtt állok

S megoldást egyedül nem találok,

Mert lelkem kételyek vermében ragad,

Hallgatom szívemnek, mit tanácsol szavad,

Jézusom, bízom benned.

 

Ha dermeszt a félelem hideg érintése

S mint elázott falevél őszi esőbe,

Nem tud szabadulni a lehúzó sárból,

Ha én sem szabadulok bűneim súlyától

Jézusom, bízom benned.

 

Ha szorítja lelkemet fájó szomorúság,

Mint madárka fészkét őriző faág,

Úgy tartsd öledben könnyező lelkemet,

Minden bús fájdalomtól szabadíts meg.

Jézusom bízom benned.

 

Ha a halál karma valakit kiragad,

Szerető féltésem ölelő karjából

Tudjam, hogy országod nyitott kapujából,

Boldogan néz, s engem vár majd.

Jézusom bízom benned.



 

 

Júdás vallomása

 

Harminc ezüstért elárultalak

Csókkal jelöltem kedves arcodat.

Harminc ezüst, harminc éles tőr,

Mi vérző szívemben halálra gyötör.


 

Égeti, marja bűnös lelkemet

Őszinte, szomorú tekinteted.

Utoljára láttam elgyötört arcodat

A Gecsemáné kertjének lombjai alatt.

 

 

Mért nem tépted ki akkor gonosz szívemet,

Mért hagytad, hogy ajkaimmal megérintselek,

Mért intetted szelíd szóval bátor Pétered,

Mért gyógyított még akkor is áldott két kezed?


 

Nem érdemlem többé Uram, hitvány életem,

Nem enyhitheti bűnömet soha kegyelem.

De hadd mondjam el utoljára azt a szent imát,

Mit tanított nekünk igazmondó szád.


 

Mi Atyánk, ki a Mennyekben vagy...

Drága, szent Fiadat soha el ne hagyd.

Elárultam, holott ő volt a fény életemben,

Enyhítsd fájdalmát a ráváró kereszten.

 

 

 

 

Kakasszó
 

Megtagadtalak, megtagadtalak, megtagadtalak,

Háromszor is Jézusom, de nem akartalak...

Hogy felhangzott a kakasszó hajnali derengésben

Kétszer fordult meg a tőr áruló szívemben.

Hogyan ejthette ki szám: én nem ismerem,

Hogyan tépett el így tőled rideg félelem?

Tőled, kinek lábnyomába föl nem érhetek,

Te mégis elhívtál s én lettem Pétered.

Tőled, drága Jézus, kiért életem adnám,

Kinek étlen-szomjan meglennék szaván,

Kiről szívemből hiszem, hogy Istennek fia,

Ki a sántát, vakot meggyógyította.

Tőled, kinek szavára jártam a vízen,

S nem nyelt el a hullámok közt mélység, félelem.

Te tudtad Jézus, hogy megtagadlak téged,

S én állítottam büszkén, ilyen nem lehet.

S lám most felém fordult bánatos szemed

Sén éreztem a kakasszó égeti szíved.

Lelkem mélyen zokog, remeg, Krisztusom.

Feléd nyújtom újra erőtlen karom.

Ne haragudj rám, bocsáss meg nekem,

Tudod, hogy csak Tied rongyos életem.

Nem akartam azt, hogy három tagadásom

Az ostorcsapásnál is neked jobban fájjon.

Nekem is fáj, Jézus, minden érintése,

Ott leszek melletted kereszted tövébe.


 

 


Karácsony előtt


Fekete az erdő

S fenn a magas bércek,

Várják a fehérlő,

Puha pelyheket,

Mit rájuk vet

Az ég, s a fenyők

Térdre hullva,

Kérnek még halkan,

Az ezüst holdvilágtól

Egy melegitő sugárt,

Derűs csillagoktól

Egy utolsó villanást,

Hogy fényt gyújtsanak

Vele, az emberek szivébe,

Miután a Karácsonyért

Csöndesen meghalnak.



 


KARÁCSONYI ÉJ

 

Mikor a szent éji csönd békésen leszáll,

S tiszta fehérsége öleli a földet,

Ujjai közt fagyos csillagot szitál,

S angyalok árnyéka tölti be az eget.

 

Vastagon tapad a pára az ablakra,

Mintha féltené a benti világot,

Álmodik egy csokor, halvány jégvirágot,

S ámulva bámul a kinti hóhullásra.

 

Zöld fenyő ágán pislog a gyertya,

Ébren tartja még az otthon melegét,

Vékonyka dallam kíséri fényét,

S csöndes álmot hoz az éj karácsonya.



 


Karácsonyi éjszaka

 

Puha hópelyhet szitál az ég,

S a csöndes téli éj lassan leszáll.

Lágyan cikázva ébred a fény,

Ezen a szép Karácsonyi éjszakán.

 

A Megváltó fehér égi könnye,

Arcunkon elolvad csöndesen,

Szeretetté váló, forró cseppje,

Tüzet gyújt újra a szívekben.

 

Pattogó tűz, meleg otthonok

Havas utakon jól ismert lábnyomok.

Ablakokban ringó gyertyák fényénél,

A suttogó széllel kis harang zenél.

 

Kicsi szobában zöld fenyő illata

Ezernyi ünnepi hang és érzés.

S ragyog lelkünkben a szeretet csillaga

Karácsonynak e szent éjjelén.



 


Karácsonykor...

 

Hálával tekintsünk az égre,

Minden mosolyra, nevetésre

S köszönjük meg az életet,

Mely apró csodákkal meglepett,

Legalább most, Karácsonykor.

 

Nézzünk bátran egymás szemébe,

S akarjuk meglátni benne,

A saját emberi sorsunkat,

Az álmodó testvért, a társat.

Legalább most, Karácsonykor.

 

Maradjunk csöndben egy kicsikét,

Mondjunk egy imát a világért,

Hogy egy emberi kéz se bántson,

S a bűn, szeretetté váljon,

Legalább most, Karácsonykor.

 

Próbáljunk meg egymásnalk örülni,

Bocsánattal lelkünkre ölelni,

S mondani annak, kit szeretünk,

Milyen jó, hogy ott van mellettünk,

Legalább most, Karácsonykor.


 

 

 

Kell, hogy várjon
 

Mindenkit kell, hogy várjon

Az útja végén valaki

Mint, mikor egy állomáson

Az érkező, ha reméli

Majd megpillantja azt, ki várja

Őt az útról hazatérni.


 

Kérlek, várj rám Istenem

Te is majd az út végén.

Lássam, sietve jössz felém,

S elveszed majd a terhem,

Mit életemből hoztam én.

S lelkemről majd letörlöd

Végleg a föld porát

És szíveddel megőrzöd

Lelkem égi hajlékát.


 


 

Keresek valamit...


Keresek valamit a nagyszemü esőben,

Minden a régi sűrű ködében

S mégsem találom, mit keresek,

nem találom....

De érzem, hogy bennem él

s talán csak itt belül

létezik, csalfa álom

csak, mi egybeolvad

a kinti világgal,

s zajában elvész

e parányi érzés.


 

 

 

Kopogtatás nélkül
 

Istenem, én már jártam itt,

Félelmek berkéből kijutva,

Fényes tisztásra értem én

Lelki eledelre várva,

Fázva, éhezőn, koldulva.


 

Vágyott menedéket keresve

Szíved kis kunyhójára lelve,

Ráismerek rögtön, újra

Oly egyszerű, meleg s tiszta.


 

Az ajtón, ha újra belépek

Nincs azon se kilincs, se zár

Te belül vagy s lelked úgy vár

S én hozzád menni úgy sietek,

Csak belépek és kopogni

Bocsásd meg, de elfelejtek.


 


 

KÖSZÖNÖM

 

Köszönöm Jézusom azt a nehéz imát,

Mit remegő ajakkal értem is suttogtál

Megtört szelid arccal az Olajfák hegyén,

Gyötrelemmel áhitva Atyád szent egét.

 

Köszönöm Jézusom, hogy te is ember voltál,

Hogy éheztél, fáztál, sírtál, szomjúhoztál,

Hogy simogató kezed, mellyel gyógyítottál,

Dolgozott, elfáradt, míg vasszöggel átszúrták.

 

Köszönöm neked, hogy úgy érzem átölelsz,

Amikor imában tehozzád fordulok,

Mert emberként, Istenként egyformán szeretsz

S megérted azt is, ha emberként sóhajtok.



 


Krisztus a kereszten

 

Sovány, fakó kereszt az út végében,

Korhadt a fája, sápadt, színtelen,

Fájdalomtól görnyed, csöndben függ rajta,

Krisztusunk testének megtört alakja.

Körötte a tél fagyos lehelete,

Hótakarta, száraz, rég halott füvek,

Feszület tövében átfagyott kövek.

Ő néz sovány arcával keresztje alá.

S én, bűnös ember, kiért szelíd szemét,

Kétezer éve örökre lehunyta,

Némán figyelem s megtört testét,

Úgy betakarnám, úgy könnyítenék

Borzasztó kínján.

 

Én leszegett fejű, sovány Krisztusom,

Ki halálával győzött a halál felett,

Kinek emlékét nem őrzi palota,

Csak egy kopott, sovány, egyszerű fakereszt.

Ki Isten volt s engedi alázattal,

Emlékét emberi teste örökítse meg.

Megváltó, ki némán függ keresztjén, várva,

Szívünk megértse, értünk szenvedett.

Eléje borulva, bánom bűneimet,

Jólesik, hogy bántják térdemet a kövek.

De lám mellettük gyönge hóvirág nő,

S, hogy nézem merész, kis fejét zord télben,

Mily hittel emeli a napsugár felé,

Mintha már mosolyogna, Krisztus megtört arca

A sovány keresztfán.



 


Legyek szőlővessző

 

Legyek szőlővessző,

Édesen gyümölcsöző

Isten szőlőskertjében.

Ne legyek árva fügefa,

Ki gyümölcsöt nem terem

És élete csak külső látszat.

 

Ne legyek kopár fügefa

Mi kiszárad Szavadra,

Mert foglalja a földet

Hasztalan, hiába,

Mert árnyéka mellett,

A szőlők is hitványak.

 

Legyek szőlővessző,

Ki általad él Istenem,

Tedd áldottá az életem,

Hogy ne létezzek hiába,

Hadd lehessek áldás,

Mindenki számára.


 

 

 

Legyél forrás
 

Legyél forrás a sivatagban,

Legyél ernyő az esőben,

Lámpa a sötét éjben,

Árnyék a napsütésben.

Fénylő tisztás

A sűrű erdőben.

Nyíl, mely utat mutat

Árnyas útvesztőben.

Legyél te a béke,

Ha harag tüze gyúl,

Fény a sötétben,

Vigasz a szóban

Könnyet törlő kendő,

Reményt ébresztő

Halovány fénysugár.

Meleg kandalló,

Mi szíveket olvaszt,

Ápoló gyógyír,

Mely sebeket forraszt.

Hitet ébresztő

Fényes gyertyaláng,

Táplálék, kenyér

Éhező lelkeknek,

Istent kereső

Önzetlen szeretet.


 


 

Legyél mécsvilágom

 

Legyél mécsvilágom, fényesség nekem,

Ragyogó csillag, mi utamon vezet

Világíts, ha ellepi szívemet

A kétségek vakító sötétje.

Nyújtsd gyógyító szent kezed

Ha érzem, hogy egyre süllyedek

A bűnök viharzó tengerében.

 

Legyél pásztorom, őrizőm nekem,

Ha elveszve kóborog lelkem

S a Hozzád vezető utat nem találja.

Gyere el értem, ha nem hívlak, akkor is.

Hívj, te Uram, a nevemen szólíts

S hangodra újból lángol majd szívem,

Karodban megnyugszik én kóbor lelkem.

 

Legyél templomom, otthonom nekem,

Ha bevégzem egyszer rövid életem

Ne hagyj el a halál sötét erdejében,

Mutasd meg nekem megváltó ösvényed,

Hogy mennyei honba Hozzád elérjek,

S ott, karodba, drága Istenem,

Lesz igaz otthonom, énnekem.


 

 

 

,,Legyen meg a Te akaratod,

amint a Mennyben, úgy a földön is.''

 

Legyen meg a Te akaratod

Sokszor olyan nehéz kimondani,

Ha egyedül állunk

A félelemmel, némán

S cipeljük kereszted

Drága Krisztusom.

 

Véletlen ez, vagy a Sors,

Valami félelmes titok talán?

Kérdezzük sokszor,

Ha nem értjük miért vált

Utunk a sima, az egyenes,

Sötétté s göröngyös kanyargóssá.

 

Pedig jól tudod te isten képmására

Teremtett ember,

Hogy vállad, bár

A kereszttől roskad

Mégsem törsz össze alatta,

S megnyílik az ösvény

Szíved sötét erdejében,

Ha térdre hullva, halkan,

Akadozva mondod:

Legyen úgy, ahogy Te akarod,

Legyen meg a Te akaratod.

 

 

 

 

Magnóliák

 

Selymes szirmú, hófehér magnóliák

Angyalok szárnyának puha tollai,

Vattás tisztaságnak lengő ágai,

Békességbe öltözött tavaszi fák,

Selymes szirmú, hófehér magnóliák.

 

Lágy szélben hajlongó, vékony ágaik

Lelkemet Isten ölébe emelik

S hoznak magasztos megnyugvást.

A mennyek kertjébe sem ültetnek mást,

Mint selymes szirmú, hófehér magnóliát.



 


Magvetés

 

Istenem, ha Szent kezeddel elszórod az Ige magvait,

Add, hogy szívem jó föld legyen nekik.

Tartsd elém mindig mennyei tükrödet,

Hogy láthassam valóját lelkemnek,

Ha, rossz akkor is, ha jó akkor is.

Hogy én mindig mindenkor jó föld lehessek,

Mert a magok, mit adsz, mind tökéletesek.


Add, hogy ne útfél legyen földje a szívemnek

Hová majd az elszórt magok esnek,

Mert felszántatlan messziről is látszik,

A kételkedés madarai mind felcsipegetik.

 

Add, hogy szívem földje ne legyen kőszikla,

Hol vizet nem talál a szomjazó magocska,

Hol remélve, ha mégis kihajtana,

Megölné őt az erős nap sugara.

 

Add, hogy szívem földje ne tápláljon gyomot,

Ne érleljen világi bogáncsot, tüskebokrot,

Mert a tövis megnő hamarabb,

S megfolytja az igaz magokat.

 

Add, hogy szívem földje mindig jó föld legyen,

Mi beissza magába a tápláló esőt,

Ha Tőled kap Istenem fényt és levegőt

S nagyra nőve, majd ő is gyümölcsözik,

Nem harmincannyit, nem hatvanannyit, hanem százannyit.

Istenem, ha Szent kezeddel elszórod az Ige magvait,

Add, hogy szívem jó föld legyen nekik.



 


Mégis engedem


Szeretlek…

S mégis engedem,

Hogy őszi délutánon,

Egyedül sétálj a kövezett úton,

Engedem, hogy egyedül nézd,

A tavaszi fákon az élet szirmait.

Engedem, hogy egyedül légy,

Amikor csöndesen rád talál az álom,

S nem vagyok ott, hogy őrizhessem,

Puhán lecsukódó, remegő pilládon,

A néma álmokat.

Engedem, hogy egyedül ébredj,

A reggel hűs szavára,

S nem vagyok ott, hogy átöleljelek,

Ha bántja a hideg fázó testedet.

Engedem, hogy egyedül nevess,

Engedem, hogy egyedül sírj,

Engedem, hogy egyedül merengj,

S, hogy egyedül örvendj,

Az első hóhullásnak.

Nem vagyok veled, ha megbánt az élet,

Nem segítek színezni a vágyaidat,

Nem csókolhatom le ajkadról a fáradtságot,

S nem szoríthatom a kezedet.

De benne élsz minden imámban,

Minden nap tied az első gondolatom,

Mégis engedem, hogy egyedül légy,

S úgy érzem, lassan belehalok.



 


Mért van az

 

Mért van az Istenem,

Hogy csordultig van szívem

Véghetetlen szeretettel

S gyakran úgy érzem,

Benne több már nem fér el.

 

Mért van az Istenem,

Hogy alig fér lelkemben

A kimondhatatlan hála

Azokért, kiket nekem

Szeretni adtál utamba.

 

Te tudod, Istenem,

Ha aggódom szüntelen,

Azokon, min nem kellene

Te szelíden intesz engem

És suttogod fülembe,

Veled vagyok ne félj.



 


Messze...


Légy Uram azokkal,

kikkel én nem lehetek.

S ha fáj, fullaszt a csönd,

a szomorúság és a magány,

Had tudjam,

Ők nincsenek egyedül.

Te velük vagy ott is

S betölti mennyei lényed,

betölti a sötétet.

S ha szavakat mondanák,

miket csak érzek,

Te, elmondod halkan

S a szivüknek mondod,

Mert figyelnek rád.

Hangod olyan lesz,

mint simogató, lágy eső,

mi lemossa a port

minden virágról,

Mosd le Uram,

mosd le végleg,

a sötétet, a szivekről

s a világról.

 

 

 

 

Mikor úgy hittem....


Mikor úgy hittem, hogy szivembe mar

Komor sötétek magányos kinja,

Hogy lelkemből minden fény kihal,

Mert régi bánat örökös foglya,

Akkor hajolt le újra hozzám,

Vigasztalón, mennyei szent Atyám.


Mikor minden meleg szó elveszett,

S nem hallották, csöndben kiálltok,

Nem fogta senki kinyújtott kezemet,

Nem értettem az eltorzult világot,

Akkor lehajolt újra hozzám,

Vigasztalón mennyei szent Atyám.

 

Mikor lelkem csontkeményre fagyott,

S nem volt szó, mi puhitotta volna,

Mikor vártam a melengető lángot,

Mely életem fölött világolna,

Akkor hajolt le újra hozzám,

Vigasztalón mennyei szent Atyám.

 

S elűzte rögtön a vak sötétet,

Életemből a riasztó magányt,

Erősen fogta remegő kezemet,

Jól hallotta gyermeke mért kiállt,

S nekem adott egy aprócska lángot,

Hogy felmelegitsem a fázó világot.


 

 

 

MILYEN VAGY?


Milyen vagy Jézusom...?

Oly sokan kérdezik.

Én tudom.

Ember, kit Istenné

Emelt tisztasága,

Isten, kit emberré

Teremtett jósága.

Voltál te is szegény,

Elűzött és árva,

Elfáradt vándor

A poros világba.

Álltál te is útszélen

S arcod eső mosta,

Gyötört a félelem,

Kisértés ostora.

Ha bántottak, szerettél

S néma maradtál

Bús tekintettel megbocsátottál.

Úgy jártad az utad

Tudtad, szenvedés vár

Nehéz kereszt alatt

Te nem sóhajtottál.

Egyszer nézett csak úgy

Ember az égre,

S a bűnös világra,

Mint könyörgő szemeid

A halálra várva.



 


Mondd, mért engeded...


Mondd, Uram mért engeded, hogy fájjon

A legdrágább kincsünk e világon,

A szeretet...?


Ha őszintén szerető, hallk szavak,

Mint csöndes réten kiáltó ember

Kedves viszhangra hiába várnak

S viszonzatlan ölelésekkel

Néma karok, egyedül maradnak,

Egy magányba öltözött életben.


Mondd Uram, mért engeded, hogy fájjon

A legdrágább kincsünk e világon,

A szeretet...?


Ha karjai a messze távolnak,

Elszakitanak egy kedves embert,

Mért nem örülünk a pillanatnak,

Hogy, ha újra látjuk, majd megismer

S, hogy ott él lelkében arcunknak,

Kedves emléke, minden vonása.


Mondd Uram, mért engeded, hogy fájjon

A legdrágább kincsünk e világon,

A szeretet...?


Ha megsimogat a kéz, melynek

Kedves puhaságát felváltották

Érdes ráncai a gyors időnek,

Mért érezzük a féltés fájdalmát

S nem örülünk az agg kezeknek,

Annak, hogy régóta simogatnak.


Mondd Uram, mért engeded, hogy fájjon

A legdrágább kincsünk e világon,

A szeretet...?


Ha porrá vált arcok hiányoznak,

Emlékek súlyos magánya mellett,

Mint rozsdás, őszi levelek a fának,

Mit halálra itélnek bús szelek,

Mért fájnak a megmaradt világnak,

A halottakkal átélt örömök.


Mondd Uram, mért engeded, hogy fájjon

A legdrágább kincsünk e világon,

A szeretet...?


 

 

 

Nagypénteki ima
 

Kereszted sötét éjszakáját

Köszönöm neked, Jézusom.

Szívednek elhagyott magányát,

Bűneink vas szegét, ostorát

Drága szent tested halálát,

Bocsásd meg nekem Jézusom.


 

Irgalmas, szerető életed

Köszönöm neked Jézusom.

Áldozatod, szomorú szemed,

Imáidat, tanító szavad,

Mit kigúnyoltak fakereszt alatt,

Megkínzott drága testedet,

Mit fájdalom, árulás sebzett meg,

Bocsásd meg nekem Jézusom.


 

Nagypénteki bús csönd után

Ha a Húsvéti harangszót hallom,

Feltámadásod tündöklő hajnalát

Köszönöm,…köszönöm, Jézusom.


 


 

Napkelte


Csöndből születik a hajnal,

Ha a sötétség távozik,

Az égen az éj vére folyik

S a nap, izzó korongja

Vöröslőn, lángolva születik.

És ismét ébred az élet

És ismét ébred a lángolás

Éltetnek újra a fények,

Szívekben ébred a varázs.

Virrad a másnap a réten,

Városban, magas hegyekben,

Reménnyel telt új kezdettel

Indul a születő reggel.

És tűnik a magány, a vétek

Istenem, és majd téged

Zajtalanul, minden dicsér,

Mi újra van, mi újra él.



 


Napnyugta


Az élet fényéből születik az éj,

Mikor a nap vöröslőn hanyatlik,

Fényes korongja, ha aludni tér,

A fáradt világ is vele nyugszik.

Ha lomhán, csöndben szürkül az ég

Néhány óra és eljön a sötét.

Csillagok rejtőző magányára

Az alvó élet rábízza magát,

S az ég legköltőibb csillaga,

Előbújik a fényes holdvilág.

S felkeresi azt, mi rejtőzött

Érzékenyen az erős fény előtt.

El jő az édes öntudatlanság,

Benne megpihen a fásult világ,

Mert fáradtak a zajok, a fények

S pihenni vágynak a szívek,

De mielőtt az élet aludni tér

Istenem, nyugodalmat tőled kér.



 


NE BÁNKÓDJ


Ne bánkódj helyedért szomorú fűz,

Öleld magadhoz a bús temetőt.

Zöldellő élettel cirógasd meg,

A megdermedt, hideg márványköveket,

Meglátod látványa kedvesebb lesz.


Nyújtsd ki kezed, ki szeretetre vágysz,

Meleg érintéssel, merev állarcát,

Az arctalannak, tanítsd mosolyogni

S a mosoly láttán, próbálj meg nevetni.

Meglátod együtt sokkal könnyebb lesz.


Fehér kopárságát a téli tájnak,

Véreddel fesd vörösre, felkelő nap.

Fiatal tavak ezüstös tükrét,

Ne hagyd, hogy belepje búskomor jég,

Meglátod, így újra vidám tavasz lesz.

 

 

 

 

Ne félj

 

Ne félj,

Ha zúg a szél,

Ne félj,

Ha itt az éj,

Ne félj,

Ha új nap kél,

Ne félj,

Ha jön az ősz,

Ne félj,

Ha itt a tél,

Ne félj,

Ha nincs, ki véd,

Ne félj,

Ha magányod nagy,

Ne félj,

Ha nincs kenyér,

Ne félj,

Mert,

Ha szíved fél,

Jézusod kéri,

Hogy: Ne félj !



 


NE VÁRJATOK ISMERETLEN ÖRÖMÖKRE


Csodás, hogy új nappal váltja fel,

Az éjszaka komor sötétjét,

Hogy új titkot rejt minden reggel,

Ha elhozza a nap erejét.

Ne várjatok ismeretlen, messzi örömökre !

 

Ha kezet csókol egy faágnak,

Finoman a tavaszi szellő.

Ha van az útszélen egyetlen kő,

Mely megfelel néma barátnak,

Ne várjatok ismeretlen, messzi örömökre !


Ha tudtok sírni és nevetni,

Ugyanazzal a lélekkel,

Ha otthonnak akartok nevezni,

Egy helyet, ahol élnetek kell,

Ne várjatok ismeretlen, messzi örömökre !


Ha egy koldusnak is tudtok

Tiszta szívből virágot adni,

S megnyugvással próbáljátok,

A bánatot is imává fonni,

Ne várjatok ismeretlen, messzi örömökre !



 


,,Ne vigyj minket a kísértésbe,

De szabadíts meg minket a gonosztól,,


Szabadíts meg Urunk a gonosztól

Verd le szívünknek kemény láncait

S takarja be bűn marta sebeit

Gyógyító kegyelmed hófehér leple.

Ne maradjon lelkünk kevélység fészke

Gyűlölet otthona, harag fekhelye.

Mint hajnalban a vörös ég ölén,

Ébredjen szívünkben is a fény,

Mi átragyog életünk sötétjén.

Hogy azt lássuk, kinek fázó lelkére,

Gyógyír lehet szívünknek melege

Mikor csöndben leszáll, elterülve

A szürkület az álmos dombokon,

Napunk megbocsájtással nyugodjon.



 


Óh, ha minden.....


Óh, ha minden reggel

Egy új kezdet lenne,

Óh, ha minden zápor

Derűt permetezne,

Óh, ha minden mosoly

Simogatni tudna,

Óh, ha minden álom

Valósággá válna,

Óh, ha minden ima

Meg lenne hallgatva,

Óh, ha minden este

Csak megnyugvást hozna,

Óh, ha minden csillag

Szeretne a fénnyel,

Óh, ha minden sóhaj

Elszállna a széllel,

Óh, ha minden rossz szó

Gyermekdallá válna,

Óh, ha minden könnycsepp

Hamar felszáradna,

Óh, ha minden ölelés

Örökké tartana,

Óh, ha minden ember

Egy dolgot akarna,

Óh, ha minden kenyér

Fehér, omlós lenne,

Óh, ha minden kevés

Kicsikét több lenne,

Óh, ha minden épp kéz

Segiteni tudna,

Óh, ha minden halál

Feltámadást várna,

Óh, ha minden bűnös

Imádkozni tudna,

Óh, ha minden élet

Szép mesévé válna,

Óh, ha ez a sok ha

Mind-mind igaz volna.



 


Ott vagy…Istenem?

 

Didergő koldus nagy szemű esőben

Semmije sincsen kinyújtott kezében.

Átázott, piszkos rongy ruhája,

Hideg betonkő megvetett ágya,

Gondolat marad meleg vacsorája.

Néz üres szemmel a jóllakott világra.

Ott vagy … Istenem?

 

Gyűlölet ott, hol szeretet kéne,

Háború ott, hol vágyott a béke

Rémült arcú ember összetört lelke

Lerombolt otthona kihűlt melegébe,

Várja, hogy egyszer véget érjen

Fegyvereknek bénító szava.

Ott vagy … Istenem?


Könnyesen gondozott virágos sírhalom,

Sovány fakereszt szerényen díszíti

Támaszkodik benne a keserű fájdalom,

Mint botjára az ősz hajú néni,

Ki magára maradt az élet alkonyába,

Nem osztozik senki könnyes fájdalmába.

Ott vagy … Istenem?



 


Őszülő udvaron


Elnézem az őszülő udvaron

Hogy hullnak a sápadt levelek,

Rozsdás nyugalommal, hallgatagon

Átadják lelküket a szélnek.


Elnézem, hogy remeg egy ágacska,

Fényről álmodik a fa tetején

S ha napsugár helyett ráhull a zúzmara,

Egy aprócska vízcsepp lecsordul a hegyén.


Elnézem hogy múlnak el hírtelen

A nyirkos, őszi délutánok,

S nem szomorkodik utánuk

Egy vadgalambon kívül senki sem.


S míg hallom hangját a szélbe búgni,

Oly végtelennek tűnik az őszi ég,

S én kérdezem suttogva, tőled Istenem,

Hogy tavaszi virágzás lesz-e még?



 


Rád gondolok

 

Rád gondolok,

Ha langyos eső

Mossa az ablakot,

Ha huncut szellő

Rázza a levelet,

Rád gondolok,

Ha puha felhő

Díszíti a kék eget.

Rád gondolok,

Ha apró virág

Ontja illatát,

Rád gondolok,

Ha tavaszi faág

Rügyét bontja,

Rád gondolok,

Ha felnézek

A fényes csillagokra

Rád gondolok

S tudom az égből,

Te is gondolsz rám.



 


Sóhajt a fenyő

 

A szoba közepén állt, csillogón, fényesen,

Gyertya lángja fénylett az üveg díszeken.

Most a sarokban áll, csak úgy a falnak dőlve,

Lombja hulló száraz, fakó lett a színe.

Az öreg sánta asztal is a helyére került,

S nem ünneplik többé a Karácsonyi fenyőt.

 

Még vágyakozva pislog a régi helyére,

De jönnek s kidobják, tudja most már vége.

S az a kéz, mi gondosan egykor díszítette,

Ledobja hanyagul a téli, hideg földre.

Kis meleg szobából, eltűnik illata,

S emlék marad csupán a Karácsonyi fa.
 

Ott fekszik egyedül a téli, hideg éjbe,

Tudja hasznos lesz, jó még tüzelőre.

S eszébe jut a fényes, angyalkás Karácsony,

Gyermek tekintetek a díszes faágon,

Csillogó szemekben lángoló szeretet,

Kopott görbebot, ölelő vén kezek,

Sok színes ajándék, csilingelő ének.

Aztán rágondol a messzi, illatos erdőre,

S felsóhajt a fenyő: megérte… megérte.



 


Sokszor vagyok…


Istenem, én sokszor vagyok Pétered,

S hallom, Te kérdezed

Szeretsz-e engem?

S én felelek félszegen,

Felelek kiáltva,

Szeretlek Istenem.

 

Istenem, én sokszor vagyok Júdásod,

Ha félelmes gyötrelmet,

Vagy halált látok.

S gyakran bujdosva

Szégyellem bűnömet,

De elárulni Téged,

Nem akarlak soha.

 

Istenem, én sokszor vagyok Tamásod,

Mikor sötét éjben

Nem látom világod,

De Te gyújtasz apró,

Mécsest a lelkemben,

S melenget tüzében

Biztos közelséged.


Istenem, add, hogy

Mindig Tied legyek,

S ha vagyok is

Pétered, Júdásod, Tamásod,

Naponta százszor is

Áldom Szent Neved,

S alázattal kérlek,

Hogy ragyogó szívednek,

Egy aprócska, lángoló

Sugara lehessek.



 


,, Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy,

Szenteltessék meg a Te neved,

Jöjjön el a Te országod,,


Hol habfehéren úsznak a puha fellegek,

Hol az alkony vére piroslik a dombok felett,

Hol mennydörgés rázza a beborult eget,

Ott van-e országod, drága Istenem?


Hová buzgó imáim sietnek szegett szárnyakon,

Hová bűnös lelkem vágyik megnyugodni,

Hol rég elhunyt lelkeket remélek ölelni,

Ott vársz-e rám, drága Istenem?


Jöjjön el országod, hol szenvedést látok,

Hol remény tüze sem ég fázó szívekben,

Őrizd lelkemet a földön és mennyekben,

Jöjjön el a Te országod, drága Istenem.



 


SZERETNI


Szeretni...

Suttogta a tűz a kandallóban,

Emberek ültek a meleg szobában

S érezték a szívükben a szót :

Szeretni.


Szeretni...

Ahogy a lángok ölelik a fát,

Örökké a lelkükben érezni egymást,

Mint csillag a fényét, örökké

Szeretni.


Szeretni...

Egy érzés, mit földhözköt egy szomjúság,

Egy erő, mely letépi a lélek rabláncát

S tanítja, szüntelen tanítja

Szeretni.



 

 

Szivárvány


Elnézem a szivárványt, mit küldesz nekünk

Nyári esők után, drága Istenünk.

Színes selyemszalag, mi lágyan öleli

Lomboknak zöldjét, hegyek csöndes völgyét,

Elázott kis házak, templomok tetejét,

Mennyei egedet ékesen díszíti.

 

Lángoló piros, tüzes narancssárga,

Önzetlen szeretet fénylik a világra.

Utat mutat a sárga fényessége,

Ha kapaszkodunk a zöld reményébe.

Megváltott életünk kékje tisztasága

Jézusunk halálának lila gyásza.

 

Szentséges szövetség, Isteni ígéret

Méltatlan életünk bűnei felett

Mi, ha Isten könnyei hullnak az égből

Áldást varázsol a dühös mennydörgésből.

Tudom, hogy a végtelen mennyország,

Felém tárja benne színes kapuját.


 

 

 

Szomorú Krisztusarc
 

Öreg templomunk faláról,

Szomorú Krisztusarc néz rám.

Árulkodik fájdalmáról

Sok barázda a vékony orcán.


 

Néz rám szomorú szemével

Bár most is bántja a világ,

Számtalan gonosz bűnével,

Minduntalan megbocsájt.


 

A templom ablakából

Halvány fény szűrődik,

Lesimítja homlokáról

Tövistől mart sebeit.


 


 

Talán Te küldöd....


Talán Te küldöd oly magasról

ezt a sok, puha, fehér,

lassan lehulló, apró hópelyhet,

Hogy betakard s elfedd vele

a rosszat, mit tettünk, Istenem.

Talán a Te könnyeid ezek,

mik nem sújtanak le

kopogón s hidegen, mint

ősszel az esőcseppek.

Puhán hullanak alá, alázattal

S a földre érkezve,

Nyomtalanul olvadnak bele

Az emberi szívek melegébe.



 


TANITS MEG…


Minden múló csodáját a létnek

Megragadni, hogy ha végetérnek

A gyermekkor tündér varázsai,

Tanits meg élet,...tanits meg élni.


Egy pillantásból nyerni új erőt,

Sziven simogatni a vétkezőt,

Öleléssel, csókkal gyógyitani,

Tanits meg élet,...tanits szeretni.

 

S hogy ha a bánat még nem tudja,

Hogy egyszer mégis el kell múlnia,

Minden új örömöt észrevenni,

Tanits meg élet,...tanits nevetni.

 

Meritve a lélek mély tavából,

Érzéseknek titkos szemodvából,

Bút, fájdalmat könnyé fakasztani,

Tanits meg élet,...tanits meg sirni.

 

Megfáradt évek borús végével,

Békét kötni az örök sötéttel,

Halk egyetértéssel megpihenni,

Tanits meg élet,...tanits meghalni.


 

 

 

Taníts meg járni a vizen
 

Drága Jézusom

Megvallom neked,

Félek, hogy elvesztem

Lángoló hitemet.

Félek, hogy szívednek

Drága melege

Nem jut be újra

Didergő szívembe.

Nyújtsd felém megsebzett,

Átszögelt szent kezed

Ha életem tengerén

Úgy érzem, süllyedek

Lépteim, ha bizonytalanok

Mert imámban lankadok

S nem tart meg

Egyre gyengülő hitem

Jézusom taníts meg

Járni a vízen.


 



Tavaszi temető


Virágos temető tavaszi napfényben,

Langyos szél sétál a kősírok között,

Mosolygós árvácska bús fejfák tövében

Rügyező ág leng a sírhalmok fölött.

Élet emlékét őrző hideg kövek

A nap erejétől langyossá változnak,

Mintha melegét éreznék elveszített

Kedves emberek rég fogott kezének,

Kik a temető kertjébe látogatnak.

Vadgalamb búgása, madárdal csengése

Lágyan hintázik a májusi szélbe

S ők hallgatják néma, halotti csöndben,

Kik békében alszanak sírok mélyében.

Ki messziről nézi a virágos temetőt,

Hogy fürdik a vidám, tavaszi napfényben,

Az öröklét nyugalma dobog szívében,

Mint vágyott mennyország kitárt kapuit,

Látja a tavaszi temető sírjait.



 


Tied a legszentebb Karácsony


Magadban keresd a fényt és a lángot

Magadban keresd az ünnep melegét

Szemekben keresd a boldogságot,

S szívekben a szeretet tüzét.

Kezedben óvj egy fényes kis gyertyát,

Míg tart vigyázd aprócska lángját,

Mert önmagát emészti, hogy neked világítson.

Hidd el, hogy tied a legszebb Karácsony

Zöld fenyőfa mellet, ha állsz,

Csillogó díszek az illatos faágon

Betöltik kedvesen meleg kis szobád.

S, ha nézed őt úgy, mint régi ismerőst,

Kit láttál már annyi éven át,

Érintsd meg vigyázva könnyes fatestét,

Hisz életét adta neked az ünnepért.

 

Tudd, hogy tied a legszentebb ajándék.

Szerető emberek, hit és remény,

Fázó szívekhez lehajló jóság,

Mindig erőt adó isteni fény.

S mindez, ha már egészen tiéd,

Nézz a fényes, csillagos ég felé,

Kulcsold szorosan imára kezed,

S kérd, hogy minden ember megkapja ezt,

Ajándékul Karácsony éjjelén.

 

 

 

 

Vagy nekem

 

Vagy nekem a szeretet

Az igaz és önzetlen.

Vagy nekem a boldogság,

Égő fény a szemekben.

Vagy nekem a lépcső,

Mi mennyei honba visz,

Vagy nekem az élő víz,

Mi lelkem szomját oltja.

Vagy nekem virágzó lélek tavasza,

Gyümölcsöt hozó igék fája,

Bűneim elfedő éjszakája,

Mi mindig új reggelre virraszt.

Vagy nekem a vigasz,

Kendő, mi letörli a könnyet.

Vagy nekem az élet,

Reménység és szerénység

Vagy nekem a fényesség,

Ki vezet a sötétben,

Vagy nekem a csöndesség,

Miben lelkem pihen.

Te vagy a legdrágább kincsem

Istenem.



 


VALAHOL MESSZE...


Valahol, messze, túl a dombokon,

Túl folyókon, erdőn s lombokon,

Vörösebben folyik a nap vére,

Melegebben hullik az ég könnye

S minden csillag forrón fényesebb.


Valahol, messze, a harang is lágyabb,

Bólintanak a néma faágak

S kik annyi évig felnőni láttak,

Köszöntenek a megvénült házak,

Szólongatnak a megkopott kövek.


Valahol messze a kenyér is lágyabb,

S az éjj sötétje úgy hoz nyugalmat,

Mint egy anyának ringató öle.

Hol sokkal édesebb a kút vize,

Ott, messze, szivem otthonra lel.



 

 

Vágy
 

Mint virág a harmatra reggel a réten,

Mint vándor a fényre a sötét éjben,

Mint hazatérő madár puha fészkére,

Mint megbántott gyermek anyjának ölére,

Mint télen a zsibbadt ág, tavaszi fényre,

Mint megfáradt ember a pihenésre,

Mint este a tó tükre a hold arcára,

Mint ablakot nyitó virág illatára,

Mint didergő kezek a tűz melegére,

Mint tikkadt, száraz föld, hűsítő esőre,

Mint éhező száj a frissen sült kenyérre,

Mint messziről jövő, hogy célját elérje,

Mint alvó, téli táj madarak hangjára,

Mint porban fekvő kő égi magasságra,

Mint szomjúhozó ember egy pohár vízre,

Úgy vágyik lelkem drága, szent Igédre.


 


 

VÁRLAK
 

Várlak, mikor álmos fűszálakra,

Dérrel csókol reggelt az ég,

Várlak, mikor fáradt nappalokra,

Enyhitést hoz a vak sötét.


Hívlak, ha nem látok az égen csillagot,

Ha nincs más fény,csak egy kis gyertyaláng

Hívlak, mert szemed abból is rám ragyog

És betölti békével az éjszakát.


Megtalállak reggel és éjjel

Minden sötétben, minden villanásban,

Megtalállak örömmel, szenvedéssel,

Létezel minden elmondott imában.



 


Vén harangozó


Magas, néma tölgyek,

Megvénült útszélen,

Apró megunt kövek,

Hűvöskés reggelen,

Hallgatják lépteit

A vén harangozónak,

Mikor lassan ballag,

Az agg templom felé.


Türelmetlen imák,

Elbúcsúzó lelkek,

Megszülető órák,

Tűnő mennydörgések,

Mind-mind benne élnek

Erőtlen karjának

Fáradt mozgásában,

Amikor harangoz.

 

S, ha bátor hangja

Az agg templomnak

Felszáll a magasba,

Szava a harangnak

Magával röpiti

A gondolatait,

Hogy árnyalatait

A hangnak megfesse.

 

Mert a harang búsabb,

Ha lelkét mardossa

Az elmúlásnak

Fájó gondolata

S fejében az unt

Kérdés: vajon neki,

Ki fog harangozni,

Mikor eltemetik.

 

 

 

 

Zarándokút
 

Merre úsztok könnyű fellegek,

Istennek napfényes, kék egén?

Vezessetek, s én veletek megyek,

Vándor életem útjának kövén.


 

Merre tart utam, Te tudod,

S a messzi végtelen ködén

Vezető szavad átragyog

S követlek, utadra lépek én.


 

Életem hosszú zarándokútján

Ha eső áztat, vagy tép a szél,

Ha megrogyok fájdalom porán

Arra kérlek, hogy velem legyél.


 

Vezess Istenem s nem bánom,

Ha felmarja talpam kő és tövis,

Ha hordozott súlyoktól erőtlen karom,

Én megyek előre akkor is

S mikor Te akarod, utam véget ér.


 


 

Zörgetni, keresni, kérni


Hallod, hogy koppan az eső?

Tompán üti az ablakod.

Fázó szívek ajtaja előtt

Ha melegre vágysz,

Jézus szava zörget ott.


Látod a lenyugvó nap fényét,

Mikor piroslik a horizont?

Ha nem érzed arcodon melegét

S félsz, hogy elvakít a sötétség,

Csak keresned kell, s a hitet,

Lelked lámpásaként,

Mint fényes csillagot, megtalálhatod.

 

Figyeld, ahogy suttog az őszi, nyirkos szél,

Hogy hullik a fáról a sárguló levél.

Ha eltévedtél, s lelked fogva tartja

Az elmúlás hideg fuvallata,

Csak kérned kell, s Jézus ölelése,

Vigyázva melenget, s elkísér az égbe.