Dobos Johanna es Hajnalka
Utolsó frissítés: 2019.06.27.: A hold arca, A húsvéti bárány, A századik, Aki vitte Jézus keresztjét, Az utolsó Mi Atyánk, Az utolsó vacsora, Biblia, Harangok, Imádság, Jézus helyett Barabbást, Júdás vallomása, Kakasszó, Kell, hogy várjon, Kopogtatás nélkül, Legyél forrás, Nagypénteki ima, Szomorú Krisztusarc, Taníts meg járni a vízen, Vágy, Zarándokút
A bárkában
Mind ülünk egyszer a bárkában,
Mikor tajtékzik a viharzó tenger,
Az égen összegyűlt sötét fellegekkel,
Félelmes, vakító villanásban.
Mikor esik az eső zuhogón, hidegen,
Minden éles cseppje sebet mar a szívekben,
Mikor rongyosra ázik a lélek ruhája,
Mert nincs hová futni a sötét éjszakába.
A hullámok becsapnak egye magasabban,
S mi ott ülünk mind egy bárkában,
Törékeny, apró, recsegő bárkában.
Szembe a hatalmas tengerrel,
Dühöngő tomboló széllel,
Félelmes, soha nem látott viharral,
Csattogó villámmal, sötét mennydörgéssel.
Megtelik a bárka, s egyre süllyedünk
Kínok közt vergődve, kiáltván:
A Mester alszik talán?
Nem látja, elveszünk?
S mikor a legjobban húz a mélység,
S mikor a legjobban vakít a sötétség,
S már kapaszkodnunk sincsen mibe,
Akkor, meglátjuk Őt,
A sugárzó, fehér tisztaságot,
Sietve jönni felénk,
Akkor meglátva Őt,
Mohón megragadjuk kinyújtott kezét.
És elmúlik a félelem, eloszlik a sötétség.
S Ő parancsol a szélnek, parancsol a viharnak,
Dühöngő tengernek, felcsapó hullámnak,
Hangos mennydörgésnek, csattogó villámnak.
Parancsol felkorbácsolt, elveszett lelkünknek,
S halkan kérdezi: Még mindig nincs hitetek?
A Gecsemáné kertjében
Maradjatok itt és vigyázzatok én velem.
Mondta Ő, mielőtt imádkozni indult.
S a tanítványok most először egyedül maradtak,
Roskadozó szívvel az éj leple alatt.
Sokszor voltunk mi is a Gecsemáné kertjében,
Elfáradt és meggyötört tanítványok
Jézusom…
És hányszor kellett aludva ránk találnod,
Mert nem virrasztottunk egy órát sem Te veled.
S, hogy felébredjünk szólnod hányszor kellett.
Majd egyedül maradva szomorúan nézted,
Mikor félve, gyáván, mind széjjelfutottunk.
Pedig biztosan ígértük, esküdözve mondtuk
Mi, Téged soha meg nem tagadunk.
S hányszor cseng fülünkbe, azóta,
A hajnali kakasszó félelmes szava.
Pedig kereszted vihettük volna,
Mint Simon, talán, egy darabig,
De hányszor maradtunk inkább a hegy aljába,
S nem kísértünk Téged, fel, a Golgotára.
Mért sápadt
a hold arca éji égnek tetején,
Esti csöndben szunnyadó, álmos tónak lágy tükrén?
Mért néz olyan komoran az aludni tért földre,
Mért nem nevet vidáman felhőknek ölébe?
Nem tud ő már nevetni, hallotta világ zaját,
Rideg fegyverek lármáját, anyák sóhaját,
Éhezőknek keservét, szomjúhozók kínját,
Elhagyatott, árva lelkek keserű sírását.
Bár nappal láthatatlan sápadt orcája,
Ott kesereg némán s bámul a világra,
Vattás felhők mögött s a nap fényes hátánál,
A világ bűnein búsuló Istenünk lábánál.
Nyárillatú, selymes fűben
Ott álldogál árván,
Anyja után béget
A húsvéti bárány.
Ártatlan szemében
A búcsú fénye csillog.
Kínhalálát várja
S a kegyetlen világra
Elhagyottan pislog.
Hófehér bundája,
Vézna, apró lába
Remeg a harmatos,
Hajnali hűvösben.
Nem pihenhet többet
Védő melegében
Anyja testének
Óvó közelében.
Néz elveszetten
Kegyelemre várva,
Az önző, rideg,
Szívtelen világra.
S, ha fiatal szívéből
Megszűnik a dobogás,
Ártatlan lelke
Az ég felé száll
S onnan néz le
Bánatos szemekkel.
Úszik a kékségben
Hófehér felhőkkel.
,,A mi mindennapi kenyerünket,
Add meg nekünk ma,,
Hálát adok Uram
Minden kenyerünkért,
Minden nyári mezőn
Ringó búzaszálért.
Napod sugaráért,
Mi készre érleli,
Az éltető esőért,
Mi földjét öntözi.
Add meg Uram, mindennap nekünk.
Hálát adok
Neked,
Hogy adsz gondos kezeket,
Mik lisztből formálnak,
Friss omlós kenyeret,
S e kenyérből enni adsz,
Beteg anyókának,
Árvának, szegénynek,
Elűzött, koldus ebnek,
Sovány kismadárnak.
Add meg Uram, mindennap nekünk.
Adj éhező
lelkünknek is,
Mindennap éltető kenyeret,
Adj hitet s reményt is,
Mely táplálja szívünkben
A reményt, szeretetet.
S hogy, mindezt kérni tudjuk,
Hálát adva Neked,
Vehessük, mint megtört testedet,
Magunkhoz e Szent kenyeret,
Hogy bűnös lelkünket gyógyítsa meg.
Add meg Uram, mindennap nekünk.
Szél süvített, köd vakított,
Farkas éhesen ordított.
Sötét volt és félt a nyáj,
Pásztorát sehol sem látta,
De titkon bízott, közel jár.
A századik, az egy bárány
Egyedül volt elfutott,
A sötétség fogságából
Visszatérni nem tudott.
Félve, csöndben bégetett,
Úgy vágyta látni pásztorát,
Hívó szavát hallani,
Bundácskája átázva,
Mozdulni sem bírt a lába
S mikor a legnagyobb volt
A félelem kis szívében
Hívó hang jött a sötétben,
S a nevén szólította,
Keresve őt félve, óvva
Farkastól, hideg esőtől.
Most már bátran elé futott,
Jól ismerte ezt a hangot,
Ő volt az, a jó pásztor.
Megtalálta, ölbe vette,
Megnyugtatta, dédelgette.
S pásztora biztos ölében
Nem félt szíve a sötétben,
Nem fázott már az esőben,
Tudta fontos Őneki,
S most már mindig követi,
Mert előtte jár az úton,
Mutatja, hogy merre tartson,
S ha elfogyna ereje,
Felkarolja s viszi újra,
Biztonságos ölében.
A templom előtt
Öreg nénike ült
A vén templom előtt.
A hosszú kőlépcső
Legalsó fokán,
Mi sok embert vezetett be
A templom ajtaján.
Aprócska, sovány,
Öreg kezeit
Feléjük nyújtotta
A koldus nagymama.
S ők lépdeltek
Isten színe elé
Jólöltözötten,
Fekete kalapban,
S nem hallották
A vén anyóka
Kérő szavait,
Szelíd, jóságos
Szemében sem látták
A nyomor könnyeit.
S, nem tudták, Isten
Szíve is könnyezik.
Úgy lennék helyedben Czirénei Simon,
Te ki vihetted Jézusunk keresztjét,
Te ki enyhíthettél a szörnyű kínon
Mi átjárta akkor Krisztusunk testét.
Őt, ki a világnak bűneit cipelte,
Fel a Golgotáig vállad segíthette.
Oh, de boldog ember is lehettél
Mikor a mezőről aznap hazatértél.
S mikor a Golgotán erőd elfogyott,
S remegő térded a súly alatt megrogyott,
Belenézhettél Jézusunk szemébe
S könnyezve mondhattad, Te érted megérte.
Érted, drága Jézus, világ megváltója,
Ártatlan bárány, életünk királya.
Bárcsak a szegek is engem szúrnának át,
S én szenvedném helyetted a kereszthalált.
Anya, templom, haza
Nézzétek meg arcát egy édesanyának,
Mennyire kedves, milyen örökszép
Akárhogy ráncolja ujja a gondnak
Szelíd homlokát, szerető szemét.
Hallgassátok hangját, a tompa harangnak
Ha gyászolva kondul, vagy hívogat.
Feledni nem lehet a templomnak képét,
Hol először láttuk összekulcsolódni
Nagyanyáink megfáradt kezét
S megtanultunk tőlük imádkozni.
Azon a nyelven bátran szóljatok,
Min először hangzott e szó, anya
S egy akadozó gyermeki ima,
Melyet az Úr magához fogadott.
Bárhol adhat otthont a világ,
Attól örökre otthonabb marad,
A könnyes honvágy ringatta hazánk,
A szülőház, a magányos falak.
Mindenki tud egy halk sírt legalább,
Mely ezer hűtlen könnyet visszavár.
Ha a bölcsődalt el is feledtétek,
Hittel, imádkozva szeressétek:
Az anyát, a templomot s hazát.
ÁRVÁN
Fekete volt az utca,
A nagy szemű esőtől sáros,
Ezer fiatal tócsa
Fényes tükrében merengve,
Unottan magát nézte,
Az aludni vágyó város.
Egy fiúcska állt
Az egyik tócsa mellett.
Sovány testére koldusruhát,
Nagy öltésekkel varrt,
Ahogy mellette elrohant,
A figyelmetlen élet.
Nem látta senki, hogy fázik,
Hogy könnyes a szeme, mert fél
S, hogy árván a lelke is ázik.
Majd fényesen tűnt fel egy kocsi,
Nem is akarta tán rácsapni,
A sárt, az út szélénél.
Milyen legyen az utolsó Mi Atyánk,
Ha búcsúzni készülünk életünk alkonyán?
Legyen bűnbánó, reményteljes, vidám,
Vagy talán rettegés, szent bánat hassa át?ű
Az én Mi Atyánkom hálaadó lesz,
Köszönő ima, az életért, Istenhez.
Megköszönök neki minden ébredést,
Tavasz illatát, a nyár melegét,
A téli estéket, a hóhullást,
A kályha melegét Karácsony éjszakán.
Minden kenyeret, a cikázó szelet,
A levegőt, az eget, a bárányfellegeket,
A madárdalt, a virágok illatát,
A fölém hajló, árnyas fák lombját.
Megköszönöm az életnek minden örömét,
A játékot, a gyermekdalt, szülőt és testvért.
Megköszönöm neki drága hitvesem,
Hogy rám talált egykor a szerelem.
Megköszönök neki minden bánatot,
Melyben vigasza fényként ragyogott,
A hitet, hogy tudom vár reám,
S kitárja előttem a Mennyek kapuját.
Vegyétek s egyetek ebből
Ez az én testem,
Mely értetek megtöretett...
Nyújtotta a kenyeret,
Jézusom szent kezed
Áruló Júdásnak,
Kétkedő Tamásnak,
Tagadó Péternek
S az egész világnak,
Azon a késői, utolsó vacsorán.
Tudtad, hogy közelit szörnyű halálod,
Mégis gondoskodó, bűnbocsájtó szíved,
Gondolt az ellened lázadó világra.
Ott, azon az utolsó vacsorán,
Te rám is gondoltál szelíd Krisztusom,
Hogy kétezer hosszú év elmúlta után
Bűnbocsánatért, ha hozzád fordulok
S szent asztalodhoz bánattal járulok,
Megtört tested átölelje bűnös szívemet
S elfedezze végleg minden vétkemet.
Köszönöm hát, Jézusom, megtört testedet.
Ez az én vérem,
Az Újszövetség vére,
Mely sokakért kionttatik...
Szóltál s gyógyító kezed
Mely sosem vétkezett
Átadta a pohárt bűnösök kezébe,
Hogy didergő lelküket megmelengesse,
Fehérre mossa drága, szent véred,
Mely értem is hullott a kínok keresztjén.
Köszönöm hát, Jézusom, e átadott poharat.
Köszönöm, hogy engemet is
Vendégül lát vacsorád
S törött szárnyú lélekkel is
Vár reám a Mennyország.
Bár volnák.....
Bár volnák egy kő, Nem érzi úgy, hogy
Ki nem érez semmit, Szeretne szállni,
Kit nem bánt az eső, Szabadon s messze
A tűző napsugár, Csodákra várni,
Ki nem fél, ha néha Vágyakat kergetve,
Arrébb gurul Csak megmarad kőnek,
S nem vágyik oda, Szürkének, keménynek.
Hol az előtt állt.
Ki nem szeret semmit
Se eget, se fákat
Kinek nem fáj
Ha minden este,
Beszürkül felette
A hatalmas ég,
És nem hiányoznak
Ha esőre borulva
Eltűnnek róla
A néma csillagok.
Ki nem érti szavát
Ha kedves, a szélnek,
Ki nem hallja milyen
Ha viharként zúg
S, ha néha lágyan
Egy májusi fuvallat
Átfut merev kőtestén
Nem fáj, hogy tűri
S nem simogat vissza,
Nem fáj, hogy néma,
Hogy nem tud beszélni.
Semmit sem érez,
Bár mellette állnak,
Ha látja hervadni
Az útmenti fákat,
Nem fáj neki minden
Ráhulló kis levél
S nem hallja azt,
Ha utolsót zörren,
Mielőtt fagyával
Megöli a tél.
.
Beszélj a fényről...
Beszélj a fényről !
A fényről, mely szemekben ég,
s a lelkekben tűzként lángol.
Beszélj olyan fényről,
mely, mint csillag,fényesen ragyog,
megcsillantja tükrét a tónak,
tetejét nyaldossa a fáknak,
s a völgyben megpihen.
Beszélj olyan fényről,
ami épp úgy mindenkié, mint a tied,
miben benne él minden, mi jó,
mi szépség és tiszta szeretet.
Beszélj hozzám....
Sokszor szeretném hallani szavad,
Ha félek a sötét magával nyel,
Ha holnapom, mint sűrű áradat,
Járhatatlan utakra sodor el.
Beszélj hozzám Jézus,
Mikor érzem, nagyon fáj az élet,
Mert napjaim hűvös börtönének,
Ha rabja a szivem, szavad a kulcs.
Hiszem, hangod majd fényt hoz életembe,
Mint hajnali napfény, didergő rétekre,
Mert most már hallom, súgod fülembe,
Drága szavaid: itt vagyok, ne félj.
Isten szavát őriző,
Régi megsárgult lapok,
Ha föléjük hajolok
Mint az ébredező,
Nyári nap sugarai,
Az álmosan nyújtózó
Fák sovány ágait
Melengetik fázó,
Didergő lelkemet.
Igazságot lehelnek
S minden drága soruk
Átöleli szívemet,
Mintha volna karuk,
Mivel öleljenek.
S nem félek már többé,
Nem lesz többé hitem
Fakó és erőtlen.
Ragyog az ég felé
Bátor szeretetben.
,,Bocsásd meg a mi vétkeinket,
Miképpen mi is megbocsájtunk azoknak,
akik ellenünk vétkeztek,,
Ha emelt fővel állunk kereszted alatt,
S nem látjuk meg, hogy szenvedő arcodon
Értünk született a kínzó fájdalom,
Hogy halálod nélkül lelkünk bűnös marad,
Bocsáss meg nekünk.
Ha nem nyújtjuk kezünket a szenvedőnek,
Ha bűnös szívünk kemény, fagyos marad
Bárhogy melengeti kedves, hívó szavad.
Hogy boldogan reméljük, az öröklétet,
Bocsáss meg nekünk.
Had érezzük mindig kegyelmed erejét,
Ha viharzik lelkünk, mert ártanak neki,
Próbáljuk a követ kenyérrel fizetni,
S követve Szent Atyánk mennyei igéjét,
Mi is megbocsájtunk.
Bocsáss meg
Bocsáss meg Istenem, mert mindig vétkezünk,
Mert valakit megbántunk a könnyelműen
Kimondott szavainkkal, miket engedünk
Sebeket ejteni emberek szívében.
Bocsásd meg a szavakat, miket elhallgatunk,
Annak lelke elől, ki arra szomjazik,
Pedig vele könnyen gyógyítani tudnunk,
Szívet és szemet, ha miattunk könnyezik.
Mi sokszor tetteinket figyelmetlenül
Engedjük gonosz szándékkal mást bántani,
Vagy tehetetlenül semmit nem tenni.
A meg nem tett tetteket, bocsásd meg nekünk.
És bocsáss meg minden gonosz gondolatot,
Mi kemény szavakká, gyűlöletté válik
A kedves szót, mi marad csupán gondolat,
Ha valaki rá, tőlünk, vigaszként vágyik.
EBÉD
Őszi levelek szagától súlyos a levegő,
Nyirkos lemondással mossa le az eső,
Az álmok páráját viselő ablakot.
Megint csönd van a szobában,
Csak néha koccan egy tányérhoz a kanál,
Hideg a nyele, kopott az ezüstje
S a rározsdázott emlékek kedves fájdalma,
A plafonig száll a leves gőzével.
Ugyanaz a kanál, a tányér, az asztal,
Az étel is tán, csak kicsit más az íze,
Hiányzik belőle az a gondoskodás,
Ami néha unott módon finomabbá tette.
Hiányoznak mellőle a kedves, régi szavak,
Megőrzött mozdulatok, ismert tekintetek,
Melyeket csupán a nemlétezés fájdalma,
Támaszthat fel olykor, néhány pillanatra.
Mert jól esik megállni kanalazás közben,
Hogy meghintsék az ételt egy kis emlékporral,
Az élettelen tárgyak, amik megmaradtak.
ÉJJEL
Kopár ágak közt köd leselkedik,
A hold fényében keresi álmait.
Sötét udvaron egymagam vagyok,
Közel vagy, tudom s a szivem hallgatod.
Ismered jól, mindig nyughatatlan,
Veszélyes úton bolyong szüntelen.
Ha eltévedne sűrű alkonyatban,
Uram, te hivd vissza halkan, csendesen.
Suttogva hivd, mert figyel minden apró,
kicsi jeledre, s a mélyből alig hallható
dobogással felel, arra a kedves,
édesen csengő, lágy röptű hangra,
Amitől megnyugszik s többé már nem fél,
Amitől dobog s amiért él.
EMELJÜNK TEMPLOMOT
Sötét éjekből fájó ébredéssel,
Hitből épít az, ki templomot emel,
Imával burkolja az új falakat,
Erős kősziklára alapoz hitet.
Áld meg Uram az első követ,
Mi templommá nőtt az ég alatt.
Évekig hallgattak s tűrték némán,
Néhai harangok a világ zaját,
De tört szárnyakkal is harcolt az ige
S tiszta hanggá vált rabságuk csöndje.
Áld meg Uram e harangokat,
Ha tompán kondulnak, hívogatnak.
Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk
Kevesen bár, de erősek leszünk,
Mert vannak még szerető anyák, akik
A halk szavú imát, bátran tanítják.
Áldj meg Uram minden édesanyát,
Ki gyermekével együtt imádkozik.
Szenteld meg Uram e drága templomot,
Mi téged keresőknek új otthont adott.
Ne engedd, hogy tévelygés útja fárassza,
S nyomassza a bűn kegyetlen súlya
A karjaidban pihenni vágyókat.
Áld meg Uram a tebenned bízókat.
Egy hirtelen jött szélroham ereje,
Ellobbantotta egy rövid időre,
A szívek tüzét, de most már csönd van.
Figyeljük hát újra az ige szavát.
Hallgasd meg mindig a suttogó imát,
Mi e templomból majd feléd száll, Uram.
Esőben
Esett,
Nagy kövér,
Átlátszó cseppekben
Folytak az égből
Isten könnyei.
Langyos pocsolyák
Selymes tükrében
Áztatgatta sovány,
Aprócska lábait
Egy kócos fejű, koldus
Kisgyerek.
Esett
S a ruhátlan
Éhes kis testet
Megvetően
Kerülte ki a világ.
Az idő súlya alatt
Megkopott járdán
Tarka esernyőkkel
Siettek el
Tiszta, jóllakott
Emberek.
Esett
S ő boldog volt,
Hogy kerek
Kavicsot talált.
Mosolyogva dobta
A fényes pocsolyába.
S mikor húzni kezdték
A déli harangot,
Leült,
S piszkos kis kezeit
Imára kulcsolva,
Nézte nagy,
Kerek szemekkel
A pityergő
Eget.
Lágyan búgnak az esti harangok
Mintha szívemből szólna hangjuk
Konganak hívón, kedvesen
Megváltást hirdetve énnekem.
Jelzik az éveknek múlását
Drága életek távozását
Esküvők boldog szentségét
Ünnepek meghitt csöndjét,
Közelgő jégeső veszélyét.
Kedves, ismerős otthonok hangja
Zenebonáját, ha meghallom újra
Különös öröm tölti meg lelkem,
Bennük szól hozzám a fölséges Isten.
Hálát adni Neked
Istenem…
Mi tőled mindig kérünk,
Kérünk magunknak,
Kérünk másoknak,
Megkövült, ócska panaszoknak,
Hallod csak szavát.
Tőled kérünk kenyeret,
Tőled várunk csodát,
Tőled kérünk vigaszt,
Remélünk gyógyulást.
S hálát adni Neked,
Mi mindig elfelejtünk.
Hálát adni apró,
Csendes kis csodákért,
Minden lélegzetért,
Minden szívverésért,
Minden sötétből
Ébredő hajnalért.
Minden új, vagy régi,
Drága ölelésért.
Minden falat édes,
Fehér kenyerünkért.
Az éltető esőért,
Mit mohón nyel a föld,
A ragyogó csillagért
A fekete éjben,
Fáradt kismadárért,
Ki ablakunkban pihen.
Nyári sugarakért,
Mik arcon simogatnak,
Szélben ringó fákért,
Mik ősszel észrevétlen
Fáradt léptünk elé,
Tarka avart raknak.
Hálát adni mindig
Hívó harangokért,
Minden meghallgatott
Félszeg fohászunkért
S a csöndért a lelkünkben,
Mi Isten ölén pihen.
Hol lakhatsz?
Oly sokszor kérdezem,
Hol lakhatsz…Istenem?
Talán kis kunyhóban, mi a hóban gubbaszt?
Talán reggeli tisztáson, hol csillog a patak?
Magas fenyők csöndes erdejébe,
Hol kis út halad le a völgybe,
S a tiszta kék éggel összeér a vége?
Talán tompa fényű folyó tükrében,
Minek csörgedező vizében,
Magára talál a sápadt holdvilág?
Talán a házak fölé leszálló ködben?
Pislákoló csillagok fényében?
Talán bársonyos, fekete éjszakában?
Talán a hegyek fenséges magasában?
Hol lakhatsz Istenem?
Én ismét kérdezem
S Te halkan felelsz nekem,
S szavad csak a lelkem érti.
Én,
kíváncsi gyermeked,
Már tudom titkos Szent helyed.
Ott vagy Te mindenütt, hol lángol a szeretet.
Ott vagy elfáradt anyóka szívében,
Ki Bibliát szorongat ráncos kezében,
Minek soraiban újra Rád találok.
Ott laksz Te minden lehajló emberben,
Ki fölemeli az elesőt a porból,
Abban, ki ölel, ki simogat, vígasztal,
Ki imában kér, vagy Téged magasztal.
Ott laksz egy darab fehér kenyérben,
Mit az éhező mohón lenyel,
Beteget ápoló gondos kezekben,
Az élettől távozó fénytelen szemekben,
S ott laksz, Te mindig dobogó szívemben.
Ima
Láttam egy kicsi, fehér kezet,
Mit összekulcsolt egy ima,
Gyönge volt, mint az ég harmatja,
S mellette egy sovány gyertya égett.
Láttam egy tiszta fényű gyertyát,
Lassan elfogyott, ahogy világított,
Mellette egy térdelő kislányt,
Összekulcsolt kézzel imádkozott.
Áldj meg minden embert drága Istenem,
Ha fohászkodnak hozzád, vagy ha nem.
Én imámban, majd értük is fohászkodom,
Hajolj le hozzájuk drága Jézusom.
Köszönök minden szívet, minden kedves szót
Szentlelkedet, a bajban vigasztalót,
Köszönök örömöt, fájdalmat, életet
Előre megálmodott, pontos tervedet.
Gyógyíts meg minden beteget Istenem,
Áldott érintésed, nekik gyógyír legyen.
Emelj fel minden szenvedőt, gyászolót,
Ha lelkük erőtlenül porba hullt.
Bocsáss meg minden szörnyű bűnt,
Mit kísértés, rossz és ártás szült,
Bocsáss meg minden gonosz embernek
Add, hogy meglássák jóságát szívednek.
Könyörgök hozzád drága Istenem,
Add, hogy egyszer mindenki ott legyen,
Égi hajlékodba, mit készítettél,
S Te akkor is, ott is, velünk legyél.
Isten házában
Nagy faajtó kedves öreg képe,
Melegséget árasztva csalogat,
Fáradt lelkem biztos menedéke,
A templom, ha otthonába fogad.
E szent otthonba lépve
Szembejön velem a csöndesség,
Érezni a téli templom hidegét,
S fázó szívemben melegét,
A kegyelemnek, Isten hívásának.
Ha nézem a magas falakat
Sok megkopott ősi kőkockát,
Mik őrzik milliók lábnyomát,
A recsegő, régi padokat,
Kik hallották, mindőnk fohászát,
Rájövök, milyen apró vagyok,
Akár egy porszem, parányi
S mégis oly fontos Őneki.
Kinek, ha arcát látom a kereszten
Szétárad a szeretet szívemben,
Békesség fénye lobog a lelkemben,
Elönt egy földöntúli boldogság.
S mohón iszom a csönd szavát,
Miben Isten szól hozzám.
Isten
könnyei
Most már tudom, hogy Isten könnyezik,
S könnye tiszta forrásból ered,
A szikla a szív, a víz a szeretet.
Most már tudom, ez eső, ez folyó,
Mi lemossa a sarat, a bűnöket,
Víz, ami eloltja a forró tüzeket,
Hűti a lángoló arcot, szíveket.
Most már tudom e könnyeket,
Nem érdemli Tőle a világ.
De mégis szeretném begyűjteni mindet,
S gyógyítani vele életet, sebeket,
Csodát tenni, reményt, szeretetet adni.
De mégis szeretném imával oszlatni
Villámló haragját dühös felhőknek,
Mert tudom fekete, sötétedő égből,
Mindig mikorra földre érkezik,
Isten haragja, könnyekké változik.
Most már tudom jól, mit akarok,
Forró sugár lenni, meleg és fényes,
Áttörni dühöngő fekete fellegen.
Sugár, mi fázó szíveket melegít,
S felszárítani Isten könnyeit.
Feszítsd meg! Feszítsd meg!
Őt ki szent, ki feddhetetlen
S engedd szabadon a bűnös Barabbást!
Égő fáklyaként perzseli lelkemet
E érthetetlen hangos kiáltás.
S te állsz ott szelíd arcú Jézus
Véres homlokodon töviskoszorú,
Sovány testeden gúny bíbor palástja,
Ostorcsapások vörös barázdája
Görnyesztik megkínzott, remegő hátadat.
Most láttalak először,
Egyszer pillantottál rám
A nagy Pilátusnak büszke oldalán.
Mégis mintha ismernének szelíd szemeid,
Mintha tudnád miért vagyok megkötözve itt.
Te nem vagy bűnös Jézus,
Neked ártatlan szemed,
Nem lehetek én az, ki élhet helyetted,
Gyilkos lázadókkal összekötözött,
Ki egész életében gyilkolt bűnözött.
Ne nézz így rám Jézus
Szomorú szemed
Égeti már bűnös, rongyos lelkemet.
Bocsásd meg, hogy vagyok,
Hogy skandálják nevem.
A bőszült sokaság mért szeret engem?
Mért nem téged akar te ártatlan bárány,
Mért a te kereszted álljon a Golgotán?
Viszem én kereszted, had érezzem súlyát,
Ne feszítsétek meg az Istennek Fiát!
Szeress engem, Jézus,
S majd ott a keresztfán
Tudd, hogy megtért hozzád,
A bűnös Barabbás.
Jézusom
bízom benned
Ha életem útján döntés előtt állok
S megoldást egyedül nem találok,
Mert lelkem kételyek vermében ragad,
Hallgatom szívemnek, mit tanácsol szavad,
Jézusom, bízom benned.
Ha dermeszt a félelem hideg érintése
S mint elázott falevél őszi esőbe,
Nem tud szabadulni a lehúzó sárból,
Ha én sem szabadulok bűneim súlyától
Jézusom, bízom benned.
Ha szorítja lelkemet fájó szomorúság,
Mint madárka fészkét őriző faág,
Úgy tartsd öledben könnyező lelkemet,
Minden bús fájdalomtól szabadíts meg.
Jézusom bízom benned.
Ha a halál karma valakit kiragad,
Szerető féltésem ölelő karjából
Tudjam, hogy országod nyitott kapujából,
Boldogan néz, s engem vár majd.
Jézusom bízom benned.
Harminc ezüstért elárultalak
Csókkal jelöltem kedves arcodat.
Harminc ezüst, harminc éles tőr,
Mi vérző szívemben halálra gyötör.
Égeti, marja bűnös lelkemet
Őszinte, szomorú tekinteted.
Utoljára láttam elgyötört arcodat
A Gecsemáné kertjének lombjai alatt.
Mért nem tépted ki akkor gonosz szívemet,
Mért hagytad, hogy ajkaimmal megérintselek,
Mért intetted szelíd szóval bátor Pétered,
Mért gyógyított még akkor is áldott két kezed?
Nem érdemlem többé Uram, hitvány életem,
Nem enyhitheti bűnömet soha kegyelem.
De hadd mondjam el utoljára azt a szent imát,
Mit tanított nekünk igazmondó szád.
Mi Atyánk, ki a Mennyekben vagy...
Drága, szent Fiadat soha el ne hagyd.
Elárultam, holott ő volt a fény életemben,
Enyhítsd fájdalmát a ráváró kereszten.
Megtagadtalak, megtagadtalak, megtagadtalak,
Háromszor is Jézusom, de nem akartalak...
Hogy felhangzott a kakasszó hajnali derengésben
Kétszer fordult meg a tőr áruló szívemben.
Hogyan ejthette ki szám: én nem ismerem,
Hogyan tépett el így tőled rideg félelem?
Tőled, kinek lábnyomába föl nem érhetek,
Te mégis elhívtál s én lettem Pétered.
Tőled, drága Jézus, kiért életem adnám,
Kinek étlen-szomjan meglennék szaván,
Kiről szívemből hiszem, hogy Istennek fia,
Ki a sántát, vakot meggyógyította.
Tőled, kinek szavára jártam a vízen,
S nem nyelt el a hullámok közt mélység, félelem.
Te tudtad Jézus, hogy megtagadlak téged,
S én állítottam büszkén, ilyen nem lehet.
S lám most felém fordult bánatos szemed
Sén éreztem a kakasszó égeti szíved.
Lelkem mélyen zokog, remeg, Krisztusom.
Feléd nyújtom újra erőtlen karom.
Ne haragudj rám, bocsáss meg nekem,
Tudod, hogy csak Tied rongyos életem.
Nem akartam azt, hogy három tagadásom
Az ostorcsapásnál is neked jobban fájjon.
Nekem is fáj, Jézus, minden érintése,
Ott leszek melletted kereszted tövébe.
Karácsony előtt
Fekete az erdő
S fenn a magas bércek,
Várják a fehérlő,
Puha pelyheket,
Mit rájuk vet
Az ég, s a fenyők
Térdre hullva,
Kérnek még halkan,
Az ezüst holdvilágtól
Egy melegitő sugárt,
Derűs csillagoktól
Egy utolsó villanást,
Hogy fényt gyújtsanak
Vele, az emberek szivébe,
Miután a Karácsonyért
Csöndesen meghalnak.
KARÁCSONYI ÉJ
Mikor a szent éji csönd békésen leszáll,
S tiszta fehérsége öleli a földet,
Ujjai közt fagyos csillagot szitál,
S angyalok árnyéka tölti be az eget.
Vastagon tapad a pára az ablakra,
Mintha féltené a benti világot,
Álmodik egy csokor, halvány jégvirágot,
S ámulva bámul a kinti hóhullásra.
Zöld fenyő ágán pislog a gyertya,
Ébren tartja még az otthon melegét,
Vékonyka dallam kíséri fényét,
S csöndes álmot hoz az éj karácsonya.
Karácsonyi éjszaka
Puha hópelyhet szitál az ég,
S a csöndes téli éj lassan leszáll.
Lágyan cikázva ébred a fény,
Ezen a szép Karácsonyi éjszakán.
A Megváltó fehér égi könnye,
Arcunkon elolvad csöndesen,
Szeretetté váló, forró cseppje,
Tüzet gyújt újra a szívekben.
Pattogó tűz, meleg otthonok
Havas utakon jól ismert lábnyomok.
Ablakokban ringó gyertyák fényénél,
A suttogó széllel kis harang zenél.
Kicsi szobában zöld fenyő illata
Ezernyi ünnepi hang és érzés.
S ragyog lelkünkben a szeretet csillaga
Karácsonynak e szent éjjelén.
Karácsonykor...
Hálával tekintsünk az égre,
Minden mosolyra, nevetésre
S köszönjük meg az életet,
Mely apró csodákkal meglepett,
Legalább most, Karácsonykor.
Nézzünk bátran egymás szemébe,
S akarjuk meglátni benne,
A saját emberi sorsunkat,
Az álmodó testvért, a társat.
Legalább most, Karácsonykor.
Maradjunk csöndben egy kicsikét,
Mondjunk egy imát a világért,
Hogy egy emberi kéz se bántson,
S a bűn, szeretetté váljon,
Legalább most, Karácsonykor.
Próbáljunk meg egymásnalk örülni,
Bocsánattal lelkünkre ölelni,
S mondani annak, kit szeretünk,
Milyen jó, hogy ott van mellettünk,
Legalább most, Karácsonykor.
Mindenkit kell, hogy várjon
Az útja végén valaki
Mint, mikor egy állomáson
Az érkező, ha reméli
Majd megpillantja azt, ki várja
Őt az útról hazatérni.
Kérlek, várj rám Istenem
Te is majd az út végén.
Lássam, sietve jössz felém,
S elveszed majd a terhem,
Mit életemből hoztam én.
S lelkemről majd letörlöd
Végleg a föld porát
És szíveddel megőrzöd
Lelkem égi hajlékát.
Keresek valamit...
Keresek valamit a nagyszemü esőben,
Minden a régi sűrű ködében
S mégsem találom, mit keresek,
nem találom....
De érzem, hogy bennem él
s talán csak itt belül
létezik, csalfa álom
csak, mi egybeolvad
a kinti világgal,
s zajában elvész
e parányi érzés.
Istenem, én már jártam itt,
Félelmek berkéből kijutva,
Fényes tisztásra értem én
Lelki eledelre várva,
Fázva, éhezőn, koldulva.
Vágyott menedéket keresve
Szíved kis kunyhójára lelve,
Ráismerek rögtön, újra
Oly egyszerű, meleg s tiszta.
Az ajtón, ha újra belépek
Nincs azon se kilincs, se zár
Te belül vagy s lelked úgy vár
S én hozzád menni úgy sietek,
Csak belépek és kopogni
Bocsásd meg, de elfelejtek.
KÖSZÖNÖM
Köszönöm Jézusom azt a nehéz imát,
Mit remegő ajakkal értem is suttogtál
Megtört szelid arccal az Olajfák hegyén,
Gyötrelemmel áhitva Atyád szent egét.
Köszönöm Jézusom, hogy te is ember voltál,
Hogy éheztél, fáztál, sírtál, szomjúhoztál,
Hogy simogató kezed, mellyel gyógyítottál,
Dolgozott, elfáradt, míg vasszöggel átszúrták.
Köszönöm neked, hogy úgy érzem átölelsz,
Amikor imában tehozzád fordulok,
Mert emberként, Istenként egyformán szeretsz
S megérted azt is, ha emberként sóhajtok.
Krisztus a kereszten
Sovány, fakó kereszt az út végében,
Korhadt a fája, sápadt, színtelen,
Fájdalomtól görnyed, csöndben függ rajta,
Krisztusunk testének megtört alakja.
Körötte a tél fagyos lehelete,
Hótakarta, száraz, rég halott füvek,
Feszület tövében átfagyott kövek.
Ő néz sovány arcával keresztje alá.
S én, bűnös ember, kiért szelíd szemét,
Kétezer éve örökre lehunyta,
Némán figyelem s megtört testét,
Úgy betakarnám, úgy könnyítenék
Borzasztó kínján.
Én leszegett fejű, sovány Krisztusom,
Ki halálával győzött a halál felett,
Kinek emlékét nem őrzi palota,
Csak egy kopott, sovány, egyszerű fakereszt.
Ki Isten volt s engedi alázattal,
Emlékét emberi teste örökítse meg.
Megváltó, ki némán függ keresztjén, várva,
Szívünk megértse, értünk szenvedett.
Eléje borulva, bánom bűneimet,
Jólesik, hogy bántják térdemet a kövek.
De lám mellettük gyönge hóvirág nő,
S, hogy nézem merész, kis fejét zord télben,
Mily hittel emeli a napsugár felé,
Mintha már mosolyogna, Krisztus megtört arca
A sovány keresztfán.
Legyek
szőlővessző
Legyek szőlővessző,
Édesen gyümölcsöző
Isten szőlőskertjében.
Ne legyek árva fügefa,
Ki gyümölcsöt nem terem
És élete csak külső látszat.
Ne legyek kopár fügefa
Mi kiszárad Szavadra,
Mert foglalja a földet
Hasztalan, hiába,
Mert árnyéka mellett,
A szőlők is hitványak.
Legyek szőlővessző,
Ki általad él Istenem,
Tedd áldottá az életem,
Hogy ne létezzek hiába,
Hadd lehessek áldás,
Mindenki számára.
Legyél forrás a sivatagban,
Legyél ernyő az esőben,
Lámpa a sötét éjben,
Árnyék a napsütésben.
Fénylő tisztás
A sűrű erdőben.
Nyíl, mely utat mutat
Árnyas útvesztőben.
Legyél te a béke,
Ha harag tüze gyúl,
Fény a sötétben,
Vigasz a szóban
Könnyet törlő kendő,
Reményt ébresztő
Halovány fénysugár.
Meleg kandalló,
Mi szíveket olvaszt,
Ápoló gyógyír,
Mely sebeket forraszt.
Hitet ébresztő
Fényes gyertyaláng,
Táplálék, kenyér
Éhező lelkeknek,
Istent kereső
Önzetlen szeretet.
Legyél mécsvilágom
Legyél mécsvilágom, fényesség nekem,
Ragyogó csillag, mi utamon vezet
Világíts, ha ellepi szívemet
A kétségek vakító sötétje.
Nyújtsd gyógyító szent kezed
Ha érzem, hogy egyre süllyedek
A bűnök viharzó tengerében.
Legyél pásztorom, őrizőm nekem,
Ha elveszve kóborog lelkem
S a Hozzád vezető utat nem találja.
Gyere el értem, ha nem hívlak, akkor is.
Hívj, te Uram, a nevemen szólíts
S hangodra újból lángol majd szívem,
Karodban megnyugszik én kóbor lelkem.
Legyél templomom, otthonom nekem,
Ha bevégzem egyszer rövid életem
Ne hagyj el a halál sötét erdejében,
Mutasd meg nekem megváltó ösvényed,
Hogy mennyei honba Hozzád elérjek,
S ott, karodba, drága Istenem,
Lesz igaz otthonom, énnekem.
,,Legyen meg a Te akaratod,
amint a Mennyben, úgy a földön is.''
Legyen meg a Te akaratod
Sokszor olyan nehéz kimondani,
Ha egyedül állunk
A félelemmel, némán
S cipeljük kereszted
Drága Krisztusom.
Véletlen ez, vagy a Sors,
Valami félelmes titok talán?
Kérdezzük sokszor,
Ha nem értjük miért vált
Utunk a sima, az egyenes,
Sötétté s göröngyös kanyargóssá.
Pedig jól tudod te isten képmására
Teremtett ember,
Hogy vállad, bár
A kereszttől roskad
Mégsem törsz össze alatta,
S megnyílik az ösvény
Szíved sötét erdejében,
Ha térdre hullva, halkan,
Akadozva mondod:
Legyen úgy, ahogy Te akarod,
Legyen meg a Te akaratod.
Magnóliák
Selymes szirmú, hófehér magnóliák
Angyalok szárnyának puha tollai,
Vattás tisztaságnak lengő ágai,
Békességbe öltözött tavaszi fák,
Selymes szirmú, hófehér magnóliák.
Lágy szélben hajlongó, vékony ágaik
Lelkemet Isten ölébe emelik
S hoznak magasztos megnyugvást.
A mennyek kertjébe sem ültetnek mást,
Mint selymes szirmú, hófehér magnóliát.
Magvetés
Istenem, ha Szent kezeddel elszórod az Ige magvait,
Add, hogy szívem jó föld legyen nekik.
Tartsd elém mindig mennyei tükrödet,
Hogy láthassam valóját lelkemnek,
Ha, rossz akkor is, ha jó akkor is.
Hogy én mindig mindenkor jó föld lehessek,
Mert a magok, mit adsz, mind tökéletesek.
Add, hogy
ne útfél legyen földje a szívemnek
Hová majd az elszórt magok esnek,
Mert felszántatlan messziről is látszik,
A kételkedés madarai mind felcsipegetik.
Add, hogy szívem földje ne legyen kőszikla,
Hol vizet nem talál a szomjazó magocska,
Hol remélve, ha mégis kihajtana,
Megölné őt az erős nap sugara.
Add, hogy szívem földje ne tápláljon gyomot,
Ne érleljen világi bogáncsot, tüskebokrot,
Mert a tövis megnő hamarabb,
S megfolytja az igaz magokat.
Add, hogy szívem földje mindig jó föld legyen,
Mi beissza magába a tápláló esőt,
Ha Tőled kap Istenem fényt és levegőt
S nagyra nőve, majd ő is gyümölcsözik,
Nem harmincannyit, nem hatvanannyit, hanem százannyit.
Istenem, ha Szent kezeddel elszórod az Ige magvait,
Add, hogy szívem jó föld legyen nekik.
Mégis
engedem
Szeretlek…
S mégis engedem,
Hogy őszi délutánon,
Egyedül sétálj a kövezett úton,
Engedem, hogy egyedül nézd,
A tavaszi fákon az élet szirmait.
Engedem, hogy egyedül légy,
Amikor csöndesen rád talál az álom,
S nem vagyok ott, hogy őrizhessem,
Puhán lecsukódó, remegő pilládon,
A néma álmokat.
Engedem, hogy egyedül ébredj,
A reggel hűs szavára,
S nem vagyok ott, hogy átöleljelek,
Ha bántja a hideg fázó testedet.
Engedem, hogy egyedül nevess,
Engedem, hogy egyedül sírj,
Engedem, hogy egyedül merengj,
S, hogy egyedül örvendj,
Az első hóhullásnak.
Nem vagyok veled, ha megbánt az élet,
Nem segítek színezni a vágyaidat,
Nem csókolhatom le ajkadról a fáradtságot,
S nem szoríthatom a kezedet.
De benne élsz minden imámban,
Minden nap tied az első gondolatom,
Mégis engedem, hogy egyedül légy,
S úgy érzem, lassan belehalok.
Mért van
az
Mért van az Istenem,
Hogy csordultig van szívem
Véghetetlen szeretettel
S gyakran úgy érzem,
Benne több már nem fér el.
Mért van az Istenem,
Hogy alig fér lelkemben
A kimondhatatlan hála
Azokért, kiket nekem
Szeretni adtál utamba.
Te tudod, Istenem,
Ha aggódom szüntelen,
Azokon, min nem kellene
Te szelíden intesz engem
És suttogod fülembe,
Veled vagyok ne félj.
Messze...
Légy Uram azokkal,
kikkel én nem lehetek.
S ha fáj, fullaszt a csönd,
a szomorúság és a magány,
Had tudjam,
Ők nincsenek egyedül.
Te velük vagy ott is
S betölti mennyei lényed,
betölti a sötétet.
S ha szavakat mondanák,
miket csak érzek,
Te, elmondod halkan
S a szivüknek mondod,
Mert figyelnek rád.
Hangod olyan lesz,
mint simogató, lágy eső,
mi lemossa a port
minden virágról,
Mosd le Uram,
mosd le végleg,
a sötétet, a szivekről
s a világról.
Mikor úgy hittem....
Mikor úgy hittem, hogy szivembe mar
Komor sötétek magányos kinja,
Hogy lelkemből minden fény kihal,
Mert régi bánat örökös foglya,
Akkor hajolt le újra hozzám,
Vigasztalón, mennyei szent Atyám.
Mikor minden meleg szó elveszett,
S nem hallották, csöndben kiálltok,
Nem fogta senki kinyújtott kezemet,
Nem értettem az eltorzult világot,
Akkor lehajolt újra hozzám,
Vigasztalón mennyei szent Atyám.
Mikor lelkem csontkeményre fagyott,
S nem volt szó, mi puhitotta volna,
Mikor vártam a melengető lángot,
Mely életem fölött világolna,
Akkor hajolt le újra hozzám,
Vigasztalón mennyei szent Atyám.
S elűzte rögtön a vak sötétet,
Életemből a riasztó magányt,
Erősen fogta remegő kezemet,
Jól hallotta gyermeke mért kiállt,
S nekem adott egy aprócska lángot,
Hogy felmelegitsem a fázó világot.
MILYEN VAGY?
Milyen vagy Jézusom...?
Oly sokan kérdezik.
Én tudom.
Ember, kit Istenné
Emelt tisztasága,
Isten, kit emberré
Teremtett jósága.
Voltál te is szegény,
Elűzött és árva,
Elfáradt vándor
A poros világba.
Álltál te is útszélen
S arcod eső mosta,
Gyötört a félelem,
Kisértés ostora.
Ha bántottak, szerettél
S néma maradtál
Bús tekintettel megbocsátottál.
Úgy jártad az utad
Tudtad, szenvedés vár
Nehéz kereszt alatt
Te nem sóhajtottál.
Egyszer nézett csak úgy
Ember az égre,
S a bűnös világra,
Mint könyörgő szemeid
A halálra várva.
Mondd, mért engeded...
Mondd, Uram mért engeded, hogy fájjon
A legdrágább kincsünk e világon,
A szeretet...?
Ha őszintén szerető, hallk szavak,
Mint csöndes réten kiáltó ember
Kedves viszhangra hiába várnak
S viszonzatlan ölelésekkel
Néma karok, egyedül maradnak,
Egy magányba öltözött életben.
Mondd Uram, mért engeded, hogy fájjon
A legdrágább kincsünk e világon,
A szeretet...?
Ha karjai a messze távolnak,
Elszakitanak egy kedves embert,
Mért nem örülünk a pillanatnak,
Hogy, ha újra látjuk, majd megismer
S, hogy ott él lelkében arcunknak,
Kedves emléke, minden vonása.
Mondd Uram, mért engeded, hogy fájjon
A legdrágább kincsünk e világon,
A szeretet...?
Ha megsimogat a kéz, melynek
Kedves puhaságát felváltották
Érdes ráncai a gyors időnek,
Mért érezzük a féltés fájdalmát
S nem örülünk az agg kezeknek,
Annak, hogy régóta simogatnak.
Mondd Uram, mért engeded, hogy fájjon
A legdrágább kincsünk e világon,
A szeretet...?
Ha porrá vált arcok hiányoznak,
Emlékek súlyos magánya mellett,
Mint rozsdás, őszi levelek a fának,
Mit halálra itélnek bús szelek,
Mért fájnak a megmaradt világnak,
A halottakkal átélt örömök.
Mondd Uram, mért engeded, hogy fájjon
A legdrágább kincsünk e világon,
A szeretet...?
Kereszted sötét éjszakáját
Köszönöm neked, Jézusom.
Szívednek elhagyott magányát,
Bűneink vas szegét, ostorát
Drága szent tested halálát,
Bocsásd meg nekem Jézusom.
Irgalmas, szerető életed
Köszönöm neked Jézusom.
Áldozatod, szomorú szemed,
Imáidat, tanító szavad,
Mit kigúnyoltak fakereszt alatt,
Megkínzott drága testedet,
Mit fájdalom, árulás sebzett meg,
Bocsásd meg nekem Jézusom.
Nagypénteki bús csönd után
Ha a Húsvéti harangszót hallom,
Feltámadásod tündöklő hajnalát
Köszönöm,…köszönöm, Jézusom.
Napkelte
Csöndből születik a hajnal,
Ha a sötétség távozik,
Az égen az éj vére folyik
S a nap, izzó korongja
Vöröslőn, lángolva születik.
És ismét ébred az élet
És ismét ébred a lángolás
Éltetnek újra a fények,
Szívekben ébred a varázs.
Virrad a másnap a réten,
Városban, magas hegyekben,
Reménnyel telt új kezdettel
Indul a születő reggel.
És tűnik a magány, a vétek
Istenem, és majd téged
Zajtalanul, minden dicsér,
Mi újra van, mi újra él.
Napnyugta
Az élet
fényéből születik az éj,
Mikor a nap vöröslőn hanyatlik,
Fényes korongja, ha aludni tér,
A fáradt világ is vele nyugszik.
Ha lomhán, csöndben szürkül az ég
Néhány óra és eljön a sötét.
Csillagok rejtőző magányára
Az alvó élet rábízza magát,
S az ég legköltőibb csillaga,
Előbújik a fényes holdvilág.
S felkeresi azt, mi rejtőzött
Érzékenyen az erős fény előtt.
El jő az édes öntudatlanság,
Benne megpihen a fásult világ,
Mert fáradtak a zajok, a fények
S pihenni vágynak a szívek,
De mielőtt az élet aludni tér
Istenem, nyugodalmat tőled kér.
NE BÁNKÓDJ
Ne bánkódj helyedért szomorú fűz,
Öleld magadhoz a bús temetőt.
Zöldellő élettel cirógasd meg,
A megdermedt, hideg márványköveket,
Meglátod látványa kedvesebb lesz.
Nyújtsd ki kezed, ki szeretetre vágysz,
Meleg érintéssel, merev állarcát,
Az arctalannak, tanítsd mosolyogni
S a mosoly láttán, próbálj meg nevetni.
Meglátod együtt sokkal könnyebb lesz.
Fehér kopárságát a téli tájnak,
Véreddel fesd vörösre, felkelő nap.
Fiatal tavak ezüstös tükrét,
Ne hagyd, hogy belepje búskomor jég,
Meglátod, így újra vidám tavasz lesz.
Ne félj
Ne félj,
Ha zúg a szél,
Ne félj,
Ha itt az éj,
Ne félj,
Ha új nap kél,
Ne félj,
Ha jön az ősz,
Ne félj,
Ha itt a tél,
Ne félj,
Ha nincs, ki véd,
Ne félj,
Ha magányod nagy,
Ne félj,
Ha nincs kenyér,
Ne félj,
Mert,
Ha szíved fél,
Jézusod kéri,
Hogy: Ne félj !
NE VÁRJATOK ISMERETLEN ÖRÖMÖKRE
Csodás, hogy új nappal váltja fel,
Az éjszaka komor sötétjét,
Hogy új titkot rejt minden reggel,
Ha elhozza a nap erejét.
Ne várjatok ismeretlen, messzi örömökre !
Ha kezet csókol egy faágnak,
Finoman a tavaszi szellő.
Ha van az útszélen egyetlen kő,
Mely megfelel néma barátnak,
Ne várjatok ismeretlen, messzi örömökre !
Ha tudtok sírni és nevetni,
Ugyanazzal a lélekkel,
Ha otthonnak akartok nevezni,
Egy helyet, ahol élnetek kell,
Ne várjatok ismeretlen, messzi örömökre !
Ha egy koldusnak is tudtok
Tiszta szívből virágot adni,
S megnyugvással próbáljátok,
A bánatot is imává fonni,
Ne várjatok ismeretlen, messzi örömökre !
,,Ne
vigyj minket a kísértésbe,
De szabadíts meg minket a gonosztól,,
Szabadíts
meg Urunk a gonosztól
Verd le szívünknek kemény láncait
S takarja be bűn marta sebeit
Gyógyító kegyelmed hófehér leple.
Ne maradjon lelkünk kevélység fészke
Gyűlölet otthona, harag fekhelye.
Mint hajnalban a vörös ég ölén,
Ébredjen szívünkben is a fény,
Mi átragyog életünk sötétjén.
Hogy azt lássuk, kinek fázó lelkére,
Gyógyír lehet szívünknek melege
Mikor csöndben leszáll, elterülve
A szürkület az álmos dombokon,
Napunk megbocsájtással nyugodjon.
Óh, ha minden.....
Óh, ha minden reggel
Egy új kezdet lenne,
Óh, ha minden zápor
Derűt permetezne,
Óh, ha minden mosoly
Simogatni tudna,
Óh, ha minden álom
Valósággá válna,
Óh, ha minden ima
Meg lenne hallgatva,
Óh, ha minden este
Csak megnyugvást hozna,
Óh, ha minden csillag
Szeretne a fénnyel,
Óh, ha minden sóhaj
Elszállna a széllel,
Óh, ha minden rossz szó
Gyermekdallá válna,
Óh, ha minden könnycsepp
Hamar felszáradna,
Óh, ha minden ölelés
Örökké tartana,
Óh, ha minden ember
Egy dolgot akarna,
Óh, ha minden kenyér
Fehér, omlós lenne,
Óh, ha minden kevés
Kicsikét több lenne,
Óh, ha minden épp kéz
Segiteni tudna,
Óh, ha minden halál
Feltámadást várna,
Óh, ha minden bűnös
Imádkozni tudna,
Óh, ha minden élet
Szép mesévé válna,
Óh, ha ez a sok ha
Mind-mind igaz volna.
Ott
vagy…Istenem?
Didergő koldus nagy szemű esőben
Semmije sincsen kinyújtott kezében.
Átázott, piszkos rongy ruhája,
Hideg betonkő megvetett ágya,
Gondolat marad meleg vacsorája.
Néz üres szemmel a jóllakott világra.
Ott vagy … Istenem?
Gyűlölet ott, hol szeretet kéne,
Háború ott, hol vágyott a béke
Rémült arcú ember összetört lelke
Lerombolt otthona kihűlt melegébe,
Várja, hogy egyszer véget érjen
Fegyvereknek bénító szava.
Ott vagy … Istenem?
Könnyesen
gondozott virágos sírhalom,
Sovány fakereszt szerényen díszíti
Támaszkodik benne a keserű fájdalom,
Mint botjára az ősz hajú néni,
Ki magára maradt az élet alkonyába,
Nem osztozik senki könnyes fájdalmába.
Ott vagy … Istenem?
Őszülő udvaron
Elnézem az őszülő udvaron
Hogy hullnak a sápadt levelek,
Rozsdás nyugalommal, hallgatagon
Átadják lelküket a szélnek.
Elnézem, hogy remeg egy ágacska,
Fényről álmodik a fa tetején
S ha napsugár helyett ráhull a zúzmara,
Egy aprócska vízcsepp lecsordul a hegyén.
Elnézem hogy múlnak el hírtelen
A nyirkos, őszi délutánok,
S nem szomorkodik utánuk
Egy vadgalambon kívül senki sem.
S míg hallom hangját a szélbe búgni,
Oly végtelennek tűnik az őszi ég,
S én kérdezem suttogva, tőled Istenem,
Hogy tavaszi virágzás lesz-e még?
Rád
gondolok
Rád gondolok,
Ha langyos eső
Mossa az ablakot,
Ha huncut szellő
Rázza a levelet,
Rád gondolok,
Ha puha felhő
Díszíti a kék eget.
Rád gondolok,
Ha apró virág
Ontja illatát,
Rád gondolok,
Ha tavaszi faág
Rügyét bontja,
Rád gondolok,
Ha felnézek
A fényes csillagokra
Rád gondolok
S tudom az égből,
Te is gondolsz rám.
Sóhajt a
fenyő
A szoba közepén állt, csillogón, fényesen,
Gyertya lángja fénylett az üveg díszeken.
Most a sarokban áll, csak úgy a falnak dőlve,
Lombja hulló száraz, fakó lett a színe.
Az öreg sánta asztal is a helyére került,
S nem ünneplik többé a Karácsonyi fenyőt.
Még vágyakozva pislog a régi helyére,
De jönnek s kidobják, tudja most már vége.
S az a kéz, mi gondosan egykor díszítette,
Ledobja hanyagul a téli, hideg földre.
Kis meleg szobából, eltűnik illata,
S emlék marad
csupán a Karácsonyi fa.
Ott fekszik egyedül a téli, hideg éjbe,
Tudja hasznos lesz, jó még tüzelőre.
S eszébe jut a fényes, angyalkás Karácsony,
Gyermek tekintetek a díszes faágon,
Csillogó szemekben lángoló szeretet,
Kopott görbebot, ölelő vén kezek,
Sok színes ajándék, csilingelő ének.
Aztán rágondol a messzi, illatos erdőre,
S felsóhajt a fenyő: megérte… megérte.
Sokszor
vagyok…
Istenem, én
sokszor vagyok Pétered,
S hallom, Te kérdezed
Szeretsz-e engem?
S én felelek félszegen,
Felelek kiáltva,
Szeretlek Istenem.
Istenem, én sokszor vagyok Júdásod,
Ha félelmes gyötrelmet,
Vagy halált látok.
S gyakran bujdosva
Szégyellem bűnömet,
De elárulni Téged,
Nem akarlak soha.
Istenem, én sokszor vagyok Tamásod,
Mikor sötét éjben
Nem látom világod,
De Te gyújtasz apró,
Mécsest a lelkemben,
S melenget tüzében
Biztos közelséged.
Istenem,
add, hogy
Mindig Tied legyek,
S ha vagyok is
Pétered, Júdásod, Tamásod,
Naponta százszor is
Áldom Szent Neved,
S alázattal kérlek,
Hogy ragyogó szívednek,
Egy aprócska, lángoló
Sugara lehessek.
,, Mi
Atyánk, aki a Mennyekben vagy,
Szenteltessék meg a Te neved,
Jöjjön el a Te országod,,
Hol
habfehéren úsznak a puha fellegek,
Hol az alkony vére piroslik a dombok felett,
Hol mennydörgés rázza a beborult eget,
Ott van-e országod, drága Istenem?
Hová buzgó
imáim sietnek szegett szárnyakon,
Hová bűnös lelkem vágyik megnyugodni,
Hol rég elhunyt lelkeket remélek ölelni,
Ott vársz-e rám, drága Istenem?
Jöjjön el
országod, hol szenvedést látok,
Hol remény tüze sem ég fázó szívekben,
Őrizd lelkemet a földön és mennyekben,
Jöjjön el a Te országod, drága Istenem.
SZERETNI
Szeretni...
Suttogta a tűz a kandallóban,
Emberek ültek a meleg szobában
S érezték a szívükben a szót :
Szeretni.
Szeretni...
Ahogy a lángok ölelik a fát,
Örökké a lelkükben érezni egymást,
Mint csillag a fényét, örökké
Szeretni.
Szeretni...
Egy érzés, mit földhözköt egy szomjúság,
Egy erő, mely letépi a lélek rabláncát
S tanítja, szüntelen tanítja
Szeretni.
Szivárvány
Elnézem a
szivárványt, mit küldesz nekünk
Nyári esők után, drága Istenünk.
Színes selyemszalag, mi lágyan öleli
Lomboknak zöldjét, hegyek csöndes völgyét,
Elázott kis házak, templomok tetejét,
Mennyei egedet ékesen díszíti.
Lángoló piros, tüzes narancssárga,
Önzetlen szeretet fénylik a világra.
Utat mutat a sárga fényessége,
Ha kapaszkodunk a zöld reményébe.
Megváltott életünk kékje tisztasága
Jézusunk halálának lila gyásza.
Szentséges szövetség, Isteni ígéret
Méltatlan életünk bűnei felett
Mi, ha Isten könnyei hullnak az égből
Áldást varázsol a dühös mennydörgésből.
Tudom, hogy a végtelen mennyország,
Felém tárja benne színes kapuját.
Öreg templomunk faláról,
Szomorú Krisztusarc néz rám.
Árulkodik fájdalmáról
Sok barázda a vékony orcán.
Néz rám szomorú szemével
Bár most is bántja a világ,
Számtalan gonosz bűnével,
Minduntalan megbocsájt.
A templom ablakából
Halvány fény szűrődik,
Lesimítja homlokáról
Tövistől mart sebeit.
Talán Te küldöd....
Talán Te küldöd oly magasról
ezt a sok, puha, fehér,
lassan lehulló, apró hópelyhet,
Hogy betakard s elfedd vele
a rosszat, mit tettünk, Istenem.
Talán a Te könnyeid ezek,
mik nem sújtanak le
kopogón s hidegen, mint
ősszel az esőcseppek.
Puhán hullanak alá, alázattal
S a földre érkezve,
Nyomtalanul olvadnak bele
Az emberi szívek melegébe.
TANITS MEG…
Minden múló csodáját a létnek
Megragadni, hogy ha végetérnek
A gyermekkor tündér varázsai,
Tanits meg élet,...tanits meg élni.
Egy pillantásból nyerni új erőt,
Sziven simogatni a vétkezőt,
Öleléssel, csókkal gyógyitani,
Tanits meg élet,...tanits szeretni.
S hogy ha a bánat még nem tudja,
Hogy egyszer mégis el kell múlnia,
Minden új örömöt észrevenni,
Tanits meg élet,...tanits nevetni.
Meritve a lélek mély tavából,
Érzéseknek titkos szemodvából,
Bút, fájdalmat könnyé fakasztani,
Tanits meg élet,...tanits meg sirni.
Megfáradt évek borús végével,
Békét kötni az örök sötéttel,
Halk egyetértéssel megpihenni,
Tanits meg élet,...tanits meghalni.
Drága Jézusom
Megvallom neked,
Félek, hogy elvesztem
Lángoló hitemet.
Félek, hogy szívednek
Drága melege
Nem jut be újra
Didergő szívembe.
Nyújtsd felém megsebzett,
Átszögelt szent kezed
Ha életem tengerén
Úgy érzem, süllyedek
Lépteim, ha bizonytalanok
Mert imámban lankadok
S nem tart meg
Egyre gyengülő hitem
Jézusom taníts meg
Járni a vízen.
Tavaszi temető
Virágos
temető tavaszi napfényben,
Langyos szél sétál a kősírok között,
Mosolygós árvácska bús fejfák tövében
Rügyező ág leng a sírhalmok fölött.
Élet emlékét őrző hideg kövek
A nap erejétől langyossá változnak,
Mintha melegét éreznék elveszített
Kedves emberek rég fogott kezének,
Kik a temető kertjébe látogatnak.
Vadgalamb búgása, madárdal csengése
Lágyan hintázik a májusi szélbe
S ők hallgatják néma, halotti csöndben,
Kik békében alszanak sírok mélyében.
Ki messziről nézi a virágos temetőt,
Hogy fürdik a vidám, tavaszi napfényben,
Az öröklét nyugalma dobog szívében,
Mint vágyott mennyország kitárt kapuit,
Látja a tavaszi temető sírjait.
Tied a
legszentebb Karácsony
Magadban
keresd a fényt és a lángot
Magadban keresd az ünnep melegét
Szemekben keresd a boldogságot,
S szívekben a szeretet tüzét.
Kezedben óvj egy fényes kis gyertyát,
Míg tart vigyázd aprócska lángját,
Mert önmagát emészti, hogy neked világítson.
Hidd el, hogy tied a legszebb Karácsony
Zöld fenyőfa mellet, ha állsz,
Csillogó díszek az illatos faágon
Betöltik kedvesen meleg kis szobád.
S, ha nézed őt úgy, mint régi ismerőst,
Kit láttál már annyi éven át,
Érintsd meg vigyázva könnyes fatestét,
Hisz életét adta neked az ünnepért.
Tudd, hogy tied a legszentebb ajándék.
Szerető emberek, hit és remény,
Fázó szívekhez lehajló jóság,
Mindig erőt adó isteni fény.
S mindez, ha már egészen tiéd,
Nézz a fényes, csillagos ég felé,
Kulcsold szorosan imára kezed,
S kérd, hogy minden ember megkapja ezt,
Ajándékul Karácsony éjjelén.
Vagy nekem
Vagy nekem a szeretet
Az igaz és önzetlen.
Vagy nekem a boldogság,
Égő fény a szemekben.
Vagy nekem a lépcső,
Mi mennyei honba visz,
Vagy nekem az élő víz,
Mi lelkem szomját oltja.
Vagy nekem virágzó lélek tavasza,
Gyümölcsöt hozó igék fája,
Bűneim elfedő éjszakája,
Mi mindig új reggelre virraszt.
Vagy nekem a vigasz,
Kendő, mi letörli a könnyet.
Vagy nekem az élet,
Reménység és szerénység
Vagy nekem a fényesség,
Ki vezet a sötétben,
Vagy nekem a csöndesség,
Miben lelkem pihen.
Te vagy a legdrágább kincsem
Istenem.
VALAHOL MESSZE...
Valahol, messze, túl a dombokon,
Túl folyókon, erdőn s lombokon,
Vörösebben folyik a nap vére,
Melegebben hullik az ég könnye
S minden csillag forrón fényesebb.
Valahol, messze, a harang is lágyabb,
Bólintanak a néma faágak
S kik annyi évig felnőni láttak,
Köszöntenek a megvénült házak,
Szólongatnak a megkopott kövek.
Valahol messze a kenyér is lágyabb,
S az éjj sötétje úgy hoz nyugalmat,
Mint egy anyának ringató öle.
Hol sokkal édesebb a kút vize,
Ott, messze, szivem otthonra lel.
Mint virág a harmatra reggel a réten,
Mint vándor a fényre a sötét éjben,
Mint hazatérő madár puha fészkére,
Mint megbántott gyermek anyjának ölére,
Mint télen a zsibbadt ág, tavaszi fényre,
Mint megfáradt ember a pihenésre,
Mint este a tó tükre a hold arcára,
Mint ablakot nyitó virág illatára,
Mint didergő kezek a tűz melegére,
Mint tikkadt, száraz föld, hűsítő esőre,
Mint éhező száj a frissen sült kenyérre,
Mint messziről jövő, hogy célját elérje,
Mint alvó, téli táj madarak hangjára,
Mint porban fekvő kő égi magasságra,
Mint szomjúhozó ember egy pohár vízre,
Úgy vágyik lelkem drága, szent Igédre.
VÁRLAK
Várlak, mikor álmos fűszálakra,
Dérrel csókol reggelt az ég,
Várlak, mikor fáradt nappalokra,
Enyhitést hoz a vak sötét.
Hívlak, ha nem látok az égen csillagot,
Ha nincs más fény,csak egy kis gyertyaláng
Hívlak, mert szemed abból is rám ragyog
És betölti békével az éjszakát.
Megtalállak reggel és éjjel
Minden sötétben, minden villanásban,
Megtalállak örömmel, szenvedéssel,
Létezel minden elmondott imában.
Vén
harangozó
Magas, néma
tölgyek,
Megvénült útszélen,
Apró megunt kövek,
Hűvöskés reggelen,
Hallgatják lépteit
A vén harangozónak,
Mikor lassan ballag,
Az agg templom felé.
Türelmetlen
imák,
Elbúcsúzó lelkek,
Megszülető órák,
Tűnő mennydörgések,
Mind-mind benne élnek
Erőtlen karjának
Fáradt mozgásában,
Amikor harangoz.
S, ha bátor hangja
Az agg templomnak
Felszáll a magasba,
Szava a harangnak
Magával röpiti
A gondolatait,
Hogy árnyalatait
A hangnak megfesse.
Mert a harang búsabb,
Ha lelkét mardossa
Az elmúlásnak
Fájó gondolata
S fejében az unt
Kérdés: vajon neki,
Ki fog harangozni,
Mikor eltemetik.
Merre úsztok könnyű fellegek,
Istennek napfényes, kék egén?
Vezessetek, s én veletek megyek,
Vándor életem útjának kövén.
Merre tart utam, Te tudod,
S a messzi végtelen ködén
Vezető szavad átragyog
S követlek, utadra lépek én.
Életem hosszú zarándokútján
Ha eső áztat, vagy tép a szél,
Ha megrogyok fájdalom porán
Arra kérlek, hogy velem legyél.
Vezess Istenem s nem bánom,
Ha felmarja talpam kő és tövis,
Ha hordozott súlyoktól erőtlen karom,
Én megyek előre akkor is
S mikor Te akarod, utam véget ér.
Zörgetni, keresni, kérni
Hallod,
hogy koppan az eső?
Tompán üti az ablakod.
Fázó szívek ajtaja előtt
Ha melegre vágysz,
Jézus szava zörget ott.
Látod a
lenyugvó nap fényét,
Mikor piroslik a horizont?
Ha nem érzed arcodon melegét
S félsz, hogy elvakít a sötétség,
Csak keresned kell, s a hitet,
Lelked lámpásaként,
Mint fényes csillagot, megtalálhatod.
Figyeld, ahogy suttog az őszi, nyirkos szél,
Hogy hullik a fáról a sárguló levél.
Ha eltévedtél, s lelked fogva tartja
Az elmúlás hideg fuvallata,
Csak kérned kell, s Jézus ölelése,
Vigyázva melenget, s elkísér az égbe.