Domahidi Klára

A keskeny úton

Úr Jézus, kerestél, s kerestelek,

rám talált őszinte szereteted.

Fogod a kezem és mosolyogsz rám,

kegyelmedből van égi ruhám.

Bűneim terhét elfeledhetem,

megújult lélekkel énekelem:

Te vagy a Megváltó, életemnek ura,

vár reám szentjeid égi hona.

Keskeny az út, mely a mennybe vezet,

de kinyújtottad felém áldó kezed,

s ezer baj közt is vezetsz tova,

ne hagyj el engem Uram, soha.

Rád bíztam éltem, s álmaimat,

nyesegesd szüntelen hibáimat.

Hálás a szívem, itt vagy velem,

s körbefon védőn a kegyelem.

A kereszt

Miért lenne okom panaszra?
Esedezésem Ő meg nem tagadja.
Igéje biztat, hogy nem hiába vár,
az Ő szeretete engem is megtalál.

Kétségeim is Reá bízhatom,
Tőle jut nékem is irgalom.
Bizalommal nézek a keresztre fel,
Jézus lehajol, magához ölel.

 

 A Teremtőhöz

Nyújtsd a kezed felém, Atyám,
mikor hívogat a mélység,
csak Te légy a menedékem,
és eloszlik a sötétség.

Egy picike harmatcseppben
megcsillan a fényed,
a legkisebb fűszálban is
ott rejtőzik lényed.

Te alkottad meg a Földet,
álmodtad ily szépnek,
és mi mégis pusztítjuk azt
s elfelejtünk téged.

Bezárjuk előtted szívünk,
oly sokszor vétkezünk,
Te mégis hosszan tűrsz értünk,
s kegyelmedből létezünk.

Add Uram, hogy ki még nem lát,
fogadjon szívébe,
irgalmad találja meg őt,
s töltse be szent béke.

Hozzád vezet…

Mint ordító oroszlán, szerte jár,
de rajtam megtört a hatalma.
Megkísért, romba dönteni vágyik,
de véd Jézusom erős karja.

Szívemben nem a gonosz már az úr,
Élet született kínból, árnyból.
Ingyen kegyelmed Uram, köszönöm,
bennem élsz, felálltam a sárból.

Érezlek, szólsz hozzám, fogod kezem,
gyógyítóm vagy és menedékem.
A golgotai kereszten át
hozzád vezet a léptem.

Kegyelem

Gyermeked lettem. Érdemtelenül.

Uram, ne hagyj egyedül!

Nélküled nem tudok élni.

Segíts mindig remélni!

Ez a világ olyan rideg.

Álmaim is összetörtek.

Szétfolytak a régi vágyak:

elillantak, tovaszálltak.

Ami maradt, az is üres.

Te töltsd meg azt, mint „kézműves”.

Formálj, nevelj, taníts, szeress:

s értelmet nyer így a kereszt.

Gyermeked lettem. Érdemtelenül.

S már nem leszek soha egyedül.

Velem vándorolsz, fogod kezem.

Tudom Uram: ez a kegyelem.

Nyiss kaput...

A mélységből csak felfelé visz út,
vagy lenn ragadsz, vagy nyerhetsz háborút.
Van egy kéz, ki magához emel,
ragadd meg bátran, s rád gondot Ő visel.

Ha olykor mégis legyőz a csüggedés,
tudd, hogy a felhők fölött kék az ég.
Megtalál bárhol a kegyelem,
csak nyiss kaput a szíveden.

 

Örök reménység

Egykor mint gyermeket,
az Úr értünk adta,
bűneink miatt lett
része a keresztfa.

Örök reménység, hogy
újra visszatér,
az Advent mindenkor
a szívemben él.

Angyali sereggel
majd megérkezik,
s magához emeli
hű szeretteit.

Pislogó gyertyafény

Volt idő, mikor mustármagnál
is kevesebb hittel éltem,
s a keskeny útról hol ide,
hol oda le-letértem.

De pislogott még a gyertyafény,
nem oltottad ki a lángot,
igaz néha csak kevéssé,
de mindig parázslott.

Megrepedezett nádként
kitettem magam száz veszélynek,
de Te igazítottad lépteim,
hogy hozzád visszatérjek.

Most már rád bízom magam
Uram, teljes egészen,
S Te megfogod a kezem,
S átvezetsz ezer veszélyen.

Szent tűzzel

Az első szeretet tüze

bizony nem lobog úgy,

mint egykoron.

Rakódott rá egyre-másra

langymeleg hit,

s fájdalom.

Kis parázs,

mely úgy hiányzik,

s betöltődne az az űr,

mely minden félelmet

és gyávaságot is legyűr.

Csak az a tűz, mely egykor

lobogott olyan fényesen,

azt szítsd fel újra,

kapjon lángra,

törpüljön el a félelem.

Uram, törd le

a magam köré emelt falakat,

ne lássam óriásnak azt,

mi csöppnyi kis feladat.

Hadd legyek alázatos gyermek,

erős csíra a magvetőnek,

ki termővé növekedve

ajánlja lelkét a Teremtőnek.

Új reménnyel

Feléd nyújtom kezem, Uram,

fogadj el így bánatosan.

Meggyötörten, amint vagyok,

színed előtt fejet hajtok.

Jöttem hozzád így megtörten,

kétségekkel, bűneimben.

Tisztíts meg Uram, teljesen,

tekints le rám kegyelmesen.

A mélyből szólított szavad,

s Te értem áldoztad magad.

Szívem mélyét hála járja át,

s felszakad mindenféle gát.

Rád bízom lelkem, önmagam,

s már nem bolyongok céltalan.

Te vagy a cél, a kincs, a fény,

szárnyakat bont az új remény.

Vár reám üdv, mennyei hon,

irgalmadból megkaphatom.

Megtudom azt, hogy mit jelent

kegyelmed most, s majd egykor fent.