CSAK VÁRJ, FIAM! 

Fut a vonat az éjszakában,

s a hajnal határához ér...

A gyermek várva-vár kinézve,

de még kevés a fény.

Még pisla lámpák s csillagok vigyázzák

az éji utat és a síneket.

Kevés a gyermeknek a fény, s csillag,

s az álmos emberek.

De többet nem láthat, hiába nyitja

kerekre csillogó szemét,

mert elfedi a nem látott csodákat

a messzeség, a szürkeség.

 „Szeretnék többet látni! Mért nem

süt már a nap! Minek a köd? “

- nyöszörgi, már-már sír a gyermek

a párás ablak mögött.

„Várj, kisfiam, várj!“ - mondja apja -

„Mindjárt virrad, kinéz a nap,

s látsz kisfalut, házat, barit, virágot,

ahogy a fénnyel játszanak.“

- Csak várj, fiam, jön már a hajnal!

- hallom Atyám szelíd szavát,

mikor szívemben sírva nézem

az ólomlábú éjszakát.

Csak várj, fiam, túl a ködön már

a gyöngykapun ragyog a fény!

- Fut a vonat az éjszakában

s a hajnali határhoz ér...