Muraközy Gyula
AZ ERŐ
- Ugye, édesapám, amikor a sziklát
véres zivatarban villámok hasítják,
viharok rárontnak, habok ráomolnak,
s magas szikla volt ma, s kőszirt marad holnap;
ha a századok nem tudták porrá tenni,
sziklánál erősebb nincsen is tán semmi?
- Nem, fiam. Ott nem lelsz sem érzést, sem eszmét,
csak makacs a szikla. Az erő nem ez még.
- Akkor, édesapám, az a hősi ember,
aki egymaga vív gyilkoló sereggel,
s küzd, ha hősi teste csupa vér, merő seb,
ugye, a világon az a legerősebb?
- Nem fiam. Nézd a föld valamennyi hősét,
mind csak bátor ember. Ez nem az erő még.
- Hát a zsarnok, apám, ki népeket tör le,
s előtte mindenki csak térdelő törpe,
és amerre halad, hervadás a lábnyom,
ő a legerősebb ezen a világon?
- Fiam. Bár ha a föld mind neki teremne,
a zsarnok hatalmas, nincsen erő benne.
- Édesapám! Akkor nincs is erős ember?
- Kedves kicsi fiam! Egy bús, őszi reggel
- kicsiny gyermek voltál, sápadt, apró, gyenge -
az édesanyádat temettük el csendben.
Szép, sápadt arcával, fekete szemével
betegágyad mellett lelte minden éjjel.
Kétes hajnalórán lázas álmod leste,
fáradt volt szegénynek a gyönge, kicsi teste.
Téged sötét árnyak hallgatózva vártak,
ám ő elébe állt a rideg halálnak.
Virrasztva, ápolva, ringatva becézett,
s halovány arcodra visszatért az élet.
Őszi napsugárnál már te ránevettél,
betegséget, könnyet, fájdalmat feledtél.
S őszes sötét felhő könnyét, hogy kisírta,
szegény édesanyád leroskadt a sírba.
Nem volt erős szikla,
nem is termett harcra.
Hervadó virág volt szelíd, sápadt arca.
Magahunyó napfény,
kettétörött nádszál,
s mégsem volt nagyobb hős az édesanyádnál.
Tudod már fiam, hogy az erős ki lehet?
- Tudom, édesapám: aki nagyon szeret.
Az irgalmas samaritánus halála
… a fogadósnak visszatérte napján megfizette a bért,
az irgalmas samaritánus aztán Jeruzsálembe ért.
Ujjongó énekek röpködtek ajkán, maga se tudta mért.
Sion felé mély áhítat, s alázat remegtette szívét,
lelkén, mint enyhe rózsaillat áradt irgalmas tette szét,
s ajándékul az örök Jehovának megvett két gerlicét.
… sürgött a nép a templom pitvarán szét, a láng fölcsapkodott.
Bárány- s galambszív. Égett az ajándék oltárra téve ott.
Mintha minden láng esdeklő karrá válnék… s az ég fönt hallgatott.
Két repdeső rémült kis gerlicéjét a pap szúrta szíven.
A lévita kicsurgatta a vérét, fölnézett, s hirtelen
sikoltva tépte díszes köntösét szét, s kiált: ez idegen!
Samaritánus! Jerikóban láttam! Szentségtörőn ide
merészkedett! A szent oltári lángban már ég a gerlice!
Pogány az Úrnak templomában nem állt még senkise!
Pogány ajándék az Úrnak gyalázat! A vére mossa le!
Körül a nép zsibongva egyre lázad, ökölben a keze,
s ingatja, mint roppant tűzvész a nádat izzó harag szele.
“Samaritánus! Idegen! Halál rá!” Vérszomjas szörnyeteg
mintha prédáját tépné és cibálná, sodorja a tömeg.
A völgyben súlyos köveket dobál rá, s vad átkokat liheg.
Az irgalmas samaritánus akkor lerogyott csöndesen…
Csobogó vére sok keskeny patakból szétfolyt a zöld gyepen…
S aki megszánná nagy szent irgalomból, nem volt ott senkisem.
PÉLDÁZAT A MAGVETŐRŐL
Sugár haját fésülgeté a reggel...
Futott a hold sápadt csillagsereggel...
- S a magvető kiméne vetni egyszer.
Némely magját útszélre pazarolta.
Némelyt megölt a tüske csipkebokra.
Némely ráhullt a büszke kavicsokra.
Némely magot madarak vittek el.
Némely kiszáradt, alighogy kikelt.
Némelyt kalászban a jég tönkrevert.
Némelyt tolvajok húzgálták ki éjjel.
Némelyt konkoly font körül vad gyökerével.
Némelyt rohanva tiport csorda széjjel.
,,És lőn akkor...’’ - megállt a magvető!
Elnézte, hogy mögötte egyre nő
A tüske-puszta, élet-temető...
Hogy gazba hullott sok fáradt verejték...
Csalánok csípték elcsigázott testét,
Piros bogáncsok szánva kinevették.
Acélos izma - céltalan - elernyedt.
Nézte, hogy mások árnyékban hevertek.
S mint aki balga, szent vágyat melenget,
Csüggedt válláról lecsúszott a zsák...
...S akkor a szürke felhőkapun át
Felé zendült az égi szó: TOVÁBB!
TANÍTVÁNY A KAPUBAN
Krisztusom, én várom az érkezésed...
A pálma kész, a harsonák is készek.
Virágok nyíltak a szívem tüzétől,
diadalkapum a mennyboltig ér föl
Kőszíveket nagy, boldog alázatban
utad elé, utat készítve raktam;
ujjonganak ha rájuk taposol...
S az én szívemben retteg a pokol.
S mint rossz, csavargó, urát sejtő szolga,
bújdosik az éj céda városokba.
A házunkat ünnepre ékesítve
figyelünk már közelgő lépteidre.
Hírül adtam, ahogyan parancsoltad,
a palotáknak és a rongyosoknak;
mindenki tudja már, hogy érkezel...
A gyermekkar hozsánnát énekel.
Mi meg a város szélére verődve
kezünk emelve kémlelünk a ködbe...
Vak koldusok nagy csöndben hallgatóznak;
ördöngös sír, ostor suhog a rossznak.
Lásd, Zákeus a lomb közt kuporogva
előre néz távol bélpoklosokra,
kik előörsként útkanyarulatnál
várják - tízen - ha könyörülni tudnál.
Krisztusom, piros ködökbe kiáltok:
jaj, hervadók a kétkedő virágok...
Hullámzik, zúg a nyugtalan tömeg,
ma zöld ágat dob, holnap tán követ.
A vámszedőt a háza lelke hívja:
vén láda otthon nem maradt-e nyitva?
Ha késel, holnap, a bevonulásnál
nem tudjuk, hol van eltemetve Lázár.
Vakok, akik feléd tapogatóznak,
a sír árkába botlanak be holnap.
A menő, rongyos, zúgó tömeget
benyelik újra kunyhók, műhelyek.
Szegénynek, ki szolgád, a karja fárad,
jaj, még elejti fényes harsonádat.
Uram bocsásd meg, sírva kérlek, kérlek...
Mint május-eső a gyenge vetésnek,
mint börtönnyitás elsorvadó rabnak,
mint hűvös patak lázas sivatagnak,
mint kárhozottnak egy csepp égi béke,
mint anyamosoly haldokló szemébe,
úgy kellesz most, úgy kérnek, esdenek, várnak...
Minálunk még nem volt virágvasárnap.
Kezünk remeg és húnynak már a mécsek...
Krisztusom, én várom az érkezésed.