Ezt a véres fát én neveltem.
Ezt a vas-szöget én szegeltem
Jézusom!
Az én dárdám állt meg szívedben.
S Te a rettentő keresztútnál,
Vérző kezeddel visszahúztál
Jézusom!
Bár liliomom mind lehullt már.
Szegényen és lerongyolódva
Jöttem Hozzád én, hűtlen szolga,
Jézusom
S Te békét csókolsz homlokomra.
Behunyt szemmel is nézel engem.
...Neked királyi trónust vertem, Jézusom!
Szegény fészerben rossz szívemben.
Farizeus hadd üsse orcám,
Követ és sárt dobáljon hozzám -
Jézusom!
Csak Te mosolyogj... mosolyogj rám.
Minden Te vagy! Öröm és élet!
Kereszthordozó vidám néped
Jézusom!
Sorban a hegyre Te vezérled.
Egy csillag homlokodra égett,
S nem látok hírt, fényt, dicsőséget,
Örök hü Jézusom,
Csak Téged... Téged... Téged...
Úgy, ahogy voltál, úgy, ahogy voltam,
úgy indultunk el az Úr felé.
Kővé vált bűnök nehéz terhe alatt
roskadtunk le a kereszt elé.
S aki meghalt értünk annyi szenvedés közt,
nem vádolt és nem kárhoztatott.
Nem mondta, hogy így nem tud szeretni:
elfogadott, ahogy vagy, s vagyok.
Nem gerjedt haragra, hogy ilyen nyomorult
az, akiért az életét adta.
- Tudta jól, hogy földből van az ember,
S földi útja bűnnel van kirakva.
S mi megmintázzuk magunknak egymást,
nemes anyagból van a kép:
s jaj, ha nem hasonlítunk rá,
mit a képzelet felidéz!
Mi nem vagyunk szelíd Krisztusok,
mi nem tudunk a porba írni.
Mi nem tudunk a bűnös felett
fájó szívvel könnyeket sírni.
Mi nem tudunk megbocsátani,
mibennünk nincsen kegyelem.
Mi nem tudjuk szeretni, aki bánt:
- még a jó testvért is nehezen.
Hányszor próbálta meg az idő
bennünk az érzés hitelét,
hogy ha az egyik vétkezik,
a másik szeretni tud-e még?!
S hányszor estünk el próbában,
nyelvünkkel vétkezve oktalanul,
feledve az Isten irgalmát,
mi ítélkeztünk irgalmatlanul!
Hányszor ismertük fel magunkban
újra és újra azt a régit,
aki nem jutott el sohasem
a megbocsátás szeretetéig!
Én vagyok Péter. Rám ismersz, Uram?
A tűzlelkű, a mindig lobbanó,
akit felgyújtott tekinteted fénye,
és felgyújtott a ki nem mondott szó
Az ígéretek embere voltam.
Szerettem a hangos, nagy szavakat,
s most a tagadás éjszakáján
csöndben, tanulom a könnyes utakat.
Jöjj közelebb hozzám Mesterem,
hadd mondjam el a szívem bánatát!
Nem tudok elmenekülni tőle,
mindig hallom a kakasnak szavát.
Mindig látom a lobogó lángot,
a szertefoszló, égő nyelveket,
mindig hallom a szolgáló hangját
és ahogy megtagadtalak Tégedet.
- Olyan hideg lett ez az éjszaka,
olyan távoliak a csillagok,
olyan keserű ez az árva magány,
Mester! Én olyan egyedül vagyok!
Máskor beszélt körülöttem minden,
a levegő Teveled volt tele.
Általad lélegzett a mindenség,
Benned virradt a világ reggele.
- Elveszett a lelkem békessége,
a csend helyett most félelem riaszt.
Jöjj közelebb hozzám Mesterem,
Te ismered a tanítványodat!
Te tudtál mindent, s szóltál jó előre,
hogy a szívem ma éjjel megtagad.
Én elfeledtem, elfeledtem mindent,
s most egyedül tanulom a könnyes utakat.
- Mintha börtön zárna sötéten magába,
szívem cellájában zokog a magány;
egyedül maradtam Mester, egyedül,
- megtagadtalak ezen az éjszakán!
Csak egyszer kérdezd meg, hogy szeretlek-e még,
Csak egyetlen egyszer a tagadás után!
Csak egyszer hadd mondjam: szeretlek Mester!
S elveszett békém visszatér talán.
- Mester! Hadd mondjam el szívemből, zokogva:
- sokat tanultam ezen az éjszakán!