KÖVEK  ZSOLTÁRA  

 

Elhalkult és elhalt az orgona...

De új nesz kél most a templomfalakból.

Nem halljátok? Itt körül a falakban

Dobognak a beépített kövek.

Külön dobban meg minden kicsi kő,

És mégis, mégis egy ütemre vernek,

Egy óriási templom-dobbanással.

Isten, ha akarja, a köveket

Dobogtatja meg a szívek helyett.

 

Kő-nehéz szívvel, dallamtalanul,

Lehajtott, fáradt fejjel figyelek.

Szeretném, ha szívem megállana,

S csak a százéves templom kövei

Dobognának tovább...

 

Dobognak... dobbanásuk lassan áthat,

Felmelegíti dermedt véremet,

Lassan megértem a beszédjüket:

„Mi kövek voltunk, rossz, rideg kövek,

Kemény kövek és haszontalanok.

Nehezek, otrombák, formátlanok.

Tehetetlenek, tompák, elesettek,

Mozdíthatatlanok.

Hevertünk hét országban szerteszéjjel,

Utak mentén, száraz patakmederben,

Omlásokban, elhagyott kőtörőkben,

Vad éleinkbe ütközött a nap,

Horzsoltuk az éjszaka bársonyát,

Véresre törtük vándor lábait,

Egymásról alig tudtunk valamit,

És nem álmodtunk templomról soha.

De jött egy ember, törékeny, beteg,

A lelke égett, szíve dobogott,

Az az ember templomról álmodott.

Tudta, kövek hevernek szerteszéjjel

Tehetetlenül, haszontalanul,

Vadul, otrombán és formátlanul, -

Elindult a köveket megkeresni,

Omlásokban, elhagyott kőtörőkben,

Utak mentén, száraz patakmederben,

Barangolt hetedhétországon át,

Hol éleinkbe ütközött a nap.

Horzsoltuk az éjszaka bársonyát

S véresre törtük az ő lábait.

Az az ember keresett, s megtalált.

És azt mondta nekünk: Ti templom

            lesztek.

Falakká fogtok összeállani,

És visszaveritek az Ige hangját,

És visszazengitek az orgonát, -

Az imádkozó nagy nyomorúságot

S az áhitat szárnyaló énekét

Szent nyugalommal veszitek körül.

Halkan dobogni fogtok a falakban,

Külön dobban meg minden kicsi kő,

És mégis-mégis egy ütemre vertek,

Egy óriási templom-dobbanással.

Isten, ha akarja, a köveket

Dobogtatja meg a szívek helyett.

Így szólt hozzánk a templomépítő.’’

 

Így beszélnek ma hozzánk a kövek.