Reményik Sándor

UTOLSÓ MUNKÁS 

A nap leszáll, és szőlőhegyek ormát

aranyozza az alkony, Istenem.

Munkásaidat látom fent mozogni,

Apró bogárkák, serény hangya-népek,

ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.

Munkálkodjatok, míg nappal vagyon -

mondtad, s elküldted mindannyiokat.

Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben.

Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre,

És felszállt áldozati páraként

s virágillat lett: édes öntudat

És boldog, tiszta lelkiismeret.

Hogy sürögnek ott fenn a hunyó napban,

aranyként csillan szürke hangya-testük,

már készülődnek lassanként haza. -

Egy óra még, és itt van a sötét.

Sötét, sötét: hogy száll a szörnyű szó,

éjszaka: hogy suhognak szárnyaid,

mily félelmes vagy, mily irtózatos,

még annak is, ki dolgozott napestig,

hát még annak, kit elhagyott a hajnal,

és elhagyott a délelőtt s a dél.

S kit a hanyatló Nap is így talál:

hivalkodva és haszontalanul.

Álltam valami messze piacon,

És tarka rongyként ráztam lelkemet.

Így tűnt a hajnal, így futott a dél,

és így jött rám a késő alkonyat.

Utolsó munkás és utolsó óra - -

most itt állok a szőlőhegy tövén,

napszámodba szegődnék, Istenem.

Egy óra még, és itt van a sötét.

Ezt az utolsó órát add nekem!