Szabó Szilvia

Absolon

Neked nem kell az én igazságom.

Hát nekem se kell a tiéd,

felfuvalkodott vénség!

Kit egykor atyámnak hívtam,

most nem több, mint egy kő az utamban,

melyet odébb ütök.

Sokáig messze éltem,

messze a tróntól, puszta vidéken.

Most rajtad a sor, öreg,

eleget éltél.

Azt mondd csak hamar,

tőlem mit reméltél?

Hogy futni hagylak,

nem gondolhatod.

Sereget gyűjtök és

ellened megyek, nem titok.

Majd ha magukra hagyott

asszonyaidra találok,

egymás után velük hálok.

A székedbe ülök és asztalodnál eszek,

ideje, hogy távozz,

s én utódod legyek.

Enyém legyen a sok szolganép,

hajlonganak majd kegyeimért.

Hatalmas leszek, nálad is nagyobb,

Dávid, ostoba vénség,

a fiad, Absolon vagyok.

A vén bolond

A sövény körül sündörögnek,

mint kinek éppen erre visz az útja,

nézik a készülő művet és röhögnek.

Vajon mi téboly szállta meg

az öreget, miért gyötri embereit

s fogad fel további népeket?

Már idegenek is ki-be járnak,

nevetségére a világnak,

építenek, egyre csak építenek.

A fűrész, a balta egyre ropja

bőszen a táncát, s hull halomba a fa,

a deszka, a rönk, ahogy görög a földön,

ott az öreg, már kapja, rakja,

egymáshoz igazítja, hogy épp olyan legyen,

ahogy azt megálmodta.

Nézik szájtátva az értetlenek, hegy tetején

mint épül hatalmasra a bárka.

Belül sötéten ásítva várja

hogy állatok lakják,

hosszú ideig neszezzenek odalent

a hajófenéken, de nem a vizek alatt,

mert Noé már tudja, hogy csak az marad

odafönt, aki már idelent tudja

hogy nem bolondság ez a munka,

hanem maga az élet,

ahogyan Isten adja.

Az az éj

Árnyékok suhantak

a hatalmas palota falán,

hírnököket és jósokat

világított a fáklyaláng.

Udvaroncok figyeltek

az ajtók túloldalán

s ritkábban perdült kocka

a katonák asztalán.

Távol a pusztában

tüzek fénye látszott,

békés tüzek, mellettük

pásztorok, utazók, királyok.

Köpönyegbe burkolóztak,

csendes beszéd szállott,

s nézték a csillagot,

mely felettük szikrázott.

Az első tanítványok elhívása

Mint egyszerű kavicsok a parton

nap-napra múlt

ettünk, ittunk, halásztunk

és az élet úgy feszült felettünk

mint a sima víztükör.

Aztán megláttuk Őt

a fényben sétálni csendben

megállt, szólt hozzánk

mint addig senki más.

Hangjában zendült az Úr

és mi otthagytuk a hálót

úgy mentünk utána, mint haza.

Ma is látom a parton

egyszerű ruhában állni

poros sarujában a déli nap alatt.

Uram, ne hagyj itt engem

engedd, hogy mindennap

nyomodba lépjek,

a tópart már többé nem otthonom

ahol Te vagy, én ott lakom.

Azon a napon

Por szállt az utakon,

a nap szinte

lángot vetett az

emberek bőrén.

Fehéren izzottak a házak,

a kutyák lihegve

hevertek az udvaron,

hűs falak tövében.

Csendesen álltak a szamarak,

hátuk szőrén

a sötét kereszt,

és Júdás elindult az úton.

Az öreg Káleb

Ím itt maradtam.

Negyven évnyi

szörnyű bolyongás után

megláthatom fiaimmal,

ahogy bevesszük Kánaánt.

Emlékszem jól,

milyen pazar gránátalma

termett ott, szőlő és füge,

a szánk édes ízekkel lett tele.

De balga mód megreszketett

Izráel népének szíve,

nem voltunk méltók arra,

hogy e föld legyen

életünk helyszíne.

Nem hitték el, hogy Isten

tényleg nékünk készíti,

csak Anák fiait látták,

a roppant falakat,

elszállt jókedvük,

hitük helyén félelem,

és tiltakozás maradt.

Azóta tudom, az élet kulcsa,

hogy van-e hitünk

indulni isteni szóra.

Botorul, későn futottak

a bajba végül,

nem kapták az Urat segítségül.

Vér és kín jajdult a határon,

hullott a nép,

de nem vették be a földet

semmi áron.

Azóta telik az idő, vállam

megannyi év súlya nyomja,

itt állunk megint,

előttünk Kánaán,

mögöttünk a puszta.

Bálám panasza

Az ostoba szamár

lefut az útról,

aztán meg megáll.

Pedig mondom neki,

induljon előre,

de csak nem indul el a dőre.

Évek óta hordoz,

szinte hozzám nőtt a teste,

de most nem indul,

csak áll egyhelyt a beste.

Ostoba, ostoba állat!

De hát egy szamártól

az ember mit várhat?!

Bálám szamara

Megálltam.

Se té, se tova.

Nem mozdulok, nem

mehetek sehova.

Előttem áll

kezében pallossal

Isten angyala.

Nem mehetek tovább,

az út előttem zárva.

Ne verj engem Bálám,

kedves gazdám,

ne bánts!

Ha már nem látsz

úgy mint én,

bízz bennem kérlek!

Hiába mondom,

nem érted...

Pedig nem csak

magamért állok,

de érted.

Hiszen az a pallos

kettészelne téged.

Ne bánts, ne verj, kérlek!

Boáz

Csak nézem

ahogy könnyedén hajolgat,

szelíd mosollyal

örül a csekély haszonnak.

Egy szép, fiatal asszony…

vajon ki lehet

ki az én aratóim után

naphosszat árpát szedeget?

Hagyjatok neki, szolgák,

hadd szedjen sokat,

magam gazdag vagyok,

épp elég marad,

holnap is jöjjön, igyon,

s egyen, szívesen adom,

hogy a szívemet is adom,

még magam sem tudom…

Csendes éjjel

Oly rég történt

s a világon annyi csillag ragyog

mégsem tudjuk feledni

azt a csillagot.

Mély volt az éjjel,

hang se szólt sehol,

de jöttek a királyok hárman

s a léptük dalolt.

Több volt, mint gyermek,

pedig láttak már

bíborban születettet,

mégis ő volt

a királyok királya,

már akkor

s azóta,

pedig nincs fején korona

csupán szívét

koronázza a tett,

és a szeretet.

Csendes köszönet

Mentem már hozzád kínlódva, jajjal,
mikor úgy éreztem, fekete a hajnal,
mikor nem hittem, hogy a nap felkel,
mikor könnyekkel ébredtem reggel.

Mentem már hozzád, csendes hajnalon,
mikor köd szitált a tűnő lábnyomon,
mikor fellegek takarták a napot,
mikor nem tudtam, mit is akarhatok.

Mentem már hozzád imával ajkamon,
mikor karod ölelt és sírtam a válladon,
mikor a könnyekből szivárvány íve lett,
mikor megöntözted kiszáradt kertemet.

Mentem már hozzád mosollyal ajkamon,
mikor elmaradt mögöttem a gond, a fájdalom,
mikor megérintetted gyógyuló szívemet,
ezentúl ajkamon szent neveddel kelek.

Dárius éjszakája

Galád szóra, mézes-mázosra

ostoba módon törvényt vetettem,

s most vergődöm,

jajgat a lélek bennem.

Nem kell sem étek, sem bor,

sem nő, semmi a jóból,

mert kísértetek járnak

köröttem egyre,

jaj, kit is vetettem verembe?!

Hisz jó emberem ő,

becsületes, nem hitszegő.

S ha oroszlánfogak közt

kicsordul vére,

hogy számolok el véle?!

A hosszú éjszaka

oly nehezen csoszog tova,

s én arany ruhámban csak járok fel-le;

miért is vetettem

igaz embert verembe,

hol vicsorgó, aranysárga testek

prédára lesnek?

Vajon mit ítél az Ég?!

Istene megsegítheti-e?

Csoda kellene!

De szürkül immár,

a hajnal közel,

élet és halál fölött új nap jön el.

Hamar a sarum, a köntösöm,

az őröket félrelökdösöm,

utat! Megyek a veremhez.

Reszkető hangom töri meg

a csendet:

Dániel...?!

Dávid Absolonhoz

Absolon fiam, mi munkál benned?

Haragom nem volt elég Amnon ellen.

Vért akartál – Támár zokogása

cseppenként olvadó méreg szívedben.

Csendben ültél, mint pók hálója sarkában,

két évig vártad, hogy bosszúd megérjen.

Ítéletet akartál, s nem volt benned szeretet.

Vártál, hogy az idő lassan megérjen,

a múló percek csak erősítették a gyűlöletet.

Gyilkossá váltál, testvéred ölted,

megitattad Amnon vérét a földdel,

és elszöktél még azon az éjjel,

inkább bujdostál a messzeségben,

éltél a magad szította sötétségben.

Gyáván elfutottál, megvártad

míg atyai fájdalmam elcsitul,

s rávesznek jó emberek, hogy ismét

fogadjalak, s bűnödre halkan lepel kerüljön.

Látni sem akartalak pedig,

de mégis, fiam vagy, bűnöd az enyém is.

A bocsánat bennem egyre munkál,

miközben Istent dicsérem,

nem gyűlölhetem saját vérem.

De te megint nem nyughattál,

rangot, vagyont akartál.

Kezdted elfordítani népemet,

azt suttogtad fülükbe, benned higgyenek.

Ellenem fordultál megint, Absolon,

hogy miért vagy ily konok, nem tudom.

Menekültem előled, fiam,

s te jöttél utánam haddal, erős vasakkal,

hogy atyád megöld, nem rettentél.

Miféle ember vagy te, hogy elfeledtél

mindent, mit tanítottam neked,

elfeledted Istent és nincs benned szeretet.

Immár tiéd Jeruzsálem és némely asszonyok,

kiket hátrahagytam, de sírni nem fogok.

Te csak király akarsz lenni,

de most, Izrael, még én vagyok a királyotok.

Vannak akik etetnek, itatnak, s jönnek

hogy beálljanak mellém, hadaknak.

Még én vagyok az úr e földön, Absolon...

Fújjatok kürtöket, lándzsások, eredjetek,

győzzétek le a lázadó sereget!

De nem akarom, hogy neki baja legyen.

Ne álljatok bosszút a fiamon!

Nem ölhetem meg saját véremet...

Hátha megbánja bűnét, és elém borul,

fiam, Absolon.

Dávid Góliát előtt

Hogy ember ekkora lehet,

nem gondoltam volna.

Rettentő lábain áll,

lengeti hatalmas karját,

ellenségeit sorra lesújtja a porba.

Nem vagyok nagy növésű gyerek,

de tudok valakit, akivel

nála sokkal nagyobb lehetek.

Véres kardok nem érdekelnek,

sem az értetlenek,

kik fölém hajolva

nézik a szemem, hátha

ott látszik eszem bolondsága.

Hallom, ahogy bömböl,

gúnyolja népemet,

– láttam már oroszlánt,

ahogy a juhok felé lépeget...

Félek tőle, persze,

de senkinek sincs mersze,

pedig sok itt a jó vitéz,

erősek, akár a lovak,

karjukon kidagadnak az inak,

de hiába harcolnak inaszakadtukig,

ha kevés bennük a hit.

Felnézek az égre, és látom,

odafentről valaki visszatekint rám.

Fogom a parittyám...

Ezékiel

Hányszor elmondtad nekik Ezékiel,

az intéseid, próféciáid ki hiszi el?

Kemény nyakú nép ez,

nem ért példázatot, beszédet,

a füle süket, a szeme vak,

minek is töröd itt magadat?

Ki ad neked jutalmat ezért?

Hiábavaló az intés, a beszéd.

Azt mondod nekik, válasszanak,

aki megtér Istenhez, életben marad.

Az áldozóhalmokon vár a halál,

a halál mögött a kín,

a sötétség fejedelme áll.

Ezékiel, te figyelmeztetted őket,

a hűtleneket, a pártütőket,

mocskos dolgaikat felemlegetted

- csak nevettek rajtad

és folytatták pontosan ott,

amit velük a kíváncsiság abbahagyatott

mert mégiscsak megnézték

mit mond megint a bolond

- csak a bolond az megint, gondolták,

nem értették soha, hogy Isten

adja magát egyre elébük.

Mert megpróbálja elérni őket,

a hitetleneket, a pártütőket,

akik pöffeszkednek vidáman,

özvegyek, árvák nyomorult honában,

ahol csak az ártatlanok sírnak,

árokparton, útszélen egyedül,

a többiek nem tudják, fel nem fogják,

hogy valaki odafönt kivonta kardját,

s már menetelnek a kegyetlen hordák,

a babiloni seregek, Nebukadneccar jön,

hát csak nevessetek…

János, a keresztelő

Én csak azért születtem,

hogy előtte menjek,

hirdessem e bűnös világnak

hogy térjenek meg, vagy megfizetnek.

A pusztában kiáltó szóként élek,

tudom, eljön, akit remélek,

bár nem vagyok méltó,

hogy saruját megoldjam...

Aki megsegít minket a bajban,

és elhozza a szeretetet,

ebbe a sötét és hideg világba.

Kiáltok, hirdetek és várok Rá,

hogy elmondhassam:

Nem éltem hiába,

mert láttam Őt,

aki előttem lett, de utánam jő,

és hirdeti az Úr akaratát,

tanítja, hogyan lehet orvosolni

a világ baját,

aki nem vízzel, de tűzzel

és Szentlélekkel keresztel,

aki egyszer majd értünk

olyat tesz, mint senki más

– mert ő a legszentebb áldozati bárány,

aki előtt meghajol ez a világ,

adja az ég, hogy lássam

idelent lába nyomát –

bár tudom, nem vagyok méltó...

Jászol

Időtlen csendben fekszik a gyermek,

jászol-szalma ágyon,

nagy szemű állatok nézik

s kívül pihen a járom.

Suttogó pásztorok, ősz fejű királyok

térdelnek körben

mellettük József komolyan áll

és Mária dúdol halkan

talán dalt, talán imát.

Jeremiás és Pashúr

– Térjetek meg! – kiált Jeremiás.

Isten maga küldött hozzátok,

és rajta kívül nincsen senki más.

Ha Baál oltárán áldoztok gyermeket,

a tűz megpecsételi sorsotok,

a füst szárnyán elhozza vesztetek.

Jeruzsálem! Nézz most fel az égre!

Térj meg szörnyű bűneidből,

lásd meg Isten jóságát, és előtte borulj térdre.

Most utolszor megmentheted magad

– mert Babilonból már elindultak,

menetelnek az erős, kegyetlen hadak.

Nyomorúságot hoznak, láncokat és halált,

éhínséget és pusztulást, mert lerombolja

az Úr a várost, ahol igaz embert nem talált.

– Félre előlem ostoba nép!

Én, Pashúr jövök, a hatalmas főpap,

bosszant, mit ordibál ez a cseléd.

Oktalanul nyitja szóra száját,

hiszen minden szép rendben folyik,

vigyétek, botozzátok meg a hátát!

Zárjátok aztán egy kalodába,

üljön a kapuban reggelig,

s nyöszörögjön csak az éjszakába.

– Azt mondod Pashúr a neved?

Az Úr máshogy ismer már:

Iszonyat mindenütt – ez vagy te, ne feledd!

Hiába vesz körül vagyon, falak,

befolyásos barátok –  mind halottnak számít,

kincseidből semmi sem marad.

Jézus

Feszítsd meg! Feszítsd meg! – zúgja a tömeg.

Vajon miért e harag? Ki az ott középen,

a vérrel borított, tépett köntösű alak?

Ki az, ki azt mondja: Én vagyok.

Az Atya küldött, születtem, köztetek éltem,

mindennap láttatok, látók és vakok.

Pilátus mossa kezeit – vére szálljon reátok,

nehogy engem érjen el az átok.

Nem tudják, mit cselekszenek,

de meg kell lennie – bólint a Pásztor.

Elmegyek, hogy visszajöjjek

s ha elébem jöttök majdan, én ítélek.

Lépked, vállán a kereszttel,

ő, aki lélekkel keresztel,

mert tudja, csak halála adhat életet,

eltűr minden merényletet,

a gúnyt, a sebeket, az utat,

a szegeket, a kínt, ostoba arcokat.

Bűneink terhe vállait nyomja,

leszáll értünk a pokolba.

Harmadnap mégis üres a sír

és nézik a tanítványok,

vajon ki az, fehér köntösében

közöttük, középen? Mester,

valóban Te vagy?

Én vagyok.

József

Sétálok szép köntösömben,

apám jókedvében fürödve,

én a legkisebb, a kedves,

a legjobban szeretett gyermek.

Szívemben béke és rend,

nyájamat dalolva legeltetem.

Előttem álmodik a föld,

tudom, apám egyszer még

hatalmas úrként ölel meg,

s testvéreim előttem térdepelnek.

Szél kócolja hajam,

napfény csókolja arcomat,

furulyázom, a nyáj előttem

bólogatva halad.

Hirtelen bátyáim hangja harsan,

hátam mögül előteremnek,

ütéseik fájnak testemen,

rúgásaikba belejajdul lelkem.

Miért éppen engem?!

Mit vétettem, hogy összetörve

meggyötörve, kútba vetnek?!

Véres homlokom támasztom

a hideg kőnek,

könnyeimmel siratom őket.

Hosszú az út, idegen arcok

messze hurcolnak,

tudom, rabszolgának eladtak

s apánk most értem zokog.

De bár egyedül vagyok,

Isten el nem hagy sosem,

idegen földön is

megkeresem kenyerem.

Munkáért jó szót kapok,

s egyre több feladatot,

gazdám megbízik bennem,

a sebek gyógyulnak szívemben.

Én József, itt messze tájon,

eszemmel uramat szolgálom,

szívemmel Uramat szolgálom,

utamat megelégedve járom.

Hátam mögött azonban, érzem,

kísérnek buja szemek.

Ébensötét pillák alatt

parázsló vágyak alszanak.

Rám lopakodnak a kezek,

ajka szétnyílik, teste megremeg,

de nem lehet enyém ez az egyiptomi nő,

hiszen gazdám felesége ő.

Mégis, bosszúért kiált,

letépi ruhám, felfedi magát,

berontanak a szolgák,

és uram tévesen ítél.

Sosem volt otthonom ez a fedél,

tudom, ha Uram megítél,

előtte fehér ingben állok én,

megmarad bennem a remény.

Bár most börtönbe hajtanak,

eledelem csupán víz és kenyér,

nem bánom, mit tettem,

vagy nem tettem ezért.

Sötét a rabság, de az álmok

előttem tisztán láthatók,

meg tudom magyarázni mind,

mit nem ért a halandó.

S mivel az Úr velem,

a nagy fáraó is hisz nekem.

Felragyog ismét csillagom,

és palotában lakhatom.

József vagyok,

a legkisebb testvér,

bár a fáraótól a tisztséggel

más nevet, és rangot is kapok.

Sétálok szép köntösben,

mögöttem asszonyom,

karjain egy-egy fiúgyermek,

birtokaim nem is számolom.

Valahol távol

karaván jő az út porából,

éhesek, szánandók mind,

s az egyik rám tekint.

Megismerem, testvérem ő,

alázatos, sovány arca könyörgő,

tarisznyája pénzzel teli,

ételt vásárolni jött, rebegi.

Elküldhetném, s meghalna mind,

mert enyém itt az összes kenyér,

a magtár, a gabona,

a földem egy vagyont megér.

De nem teszem.

Bár nem tudja, ki vagyok,

mindent odaadok, amit csak kér,

a semmiért.

Nem kell a tarisznya pénz,

apám, családom akarom megint,

jöjjenek, mert jó a föld,

lesz termés, jószág idekint.

József vagyok,

ne áldjanak leborulva,

jöjjenek ölelő két karomba,

lássák két fiam,

mert életem félig ott maradt,

a bosszú árnyát meg sem látom,

könnyek ülnek a pillámon,

az öröm elfojtja hangomat,

a szívem megint szabad.

Az Úr lenéz

és látja arcomat.

József vagyok.

Káleb

A puszta mintha sose érne véget

víz alig van, s a nap heve éget.

Az Úr ígérte, egyszer kijutunk hát,

ez nem olyan, mint a régi mendemondák.

Tábort verünk, s a sátrak között

elöl a messzeségben, üde föld tündököl.

– Az ott – szól az Úr – már Kánaán,

eredjetek, ne álljatok meg itt ostobán.

Nektek adom minden városát,

a mezőket, a folyókat, minden csodát.

Űzzétek ki a benne lakó népet,

mert nektek készítettem itt örökséget.

De nem mernek lépni, dárdát szegezve,

nézik csak tétován, hogy meddig és merre...

Elmegyünk hát páran kikémlelni e földet,

s látjuk, hogy szép valóság lesz az ígéret.

Zöld lombok várnak, gyümölcsök halmai,

egy gazdag élet békés, ragyogó álmai.

De itt vannak a hatalmas Anákfiak,

zord falaik mögött erősek, vadak.

Csak néznek minket, mint legyecskéket,

vagy sáskákat, kik a kertben legelésznek.

Társaim erre behúzzák nyakukat,

gyáván eliszkolva mentik irhájukat.

A várakozó népnek hitetlenül beszélnek,

azt mondják, minek a föld, hol óriások élnek?

Mennyi vérrel kell az meghódítani,

életben marad-e közülünk valaki?

Így szólnak, sápítozva, rettegéssel,

nem számolnak az Úr segítő kezével.

Bennem mozdul csak a lélek,

hogy azt mondjam, Vele nem félek.

Majd nyit nekünk utat, kaput,

hol seregünk az őrzött városba jut.

Erősebb Ő fegyvernél, falnál,

ha hittel mégy, elfutni hogy akarnál?

Szavára megnyílnak az egek,

a föld vagy a tenger kettéreped,

vizet fakaszt a kősziklából,

számára közel a messzi távol.

Haragja vihar, perzselő láng,

és jó szívvel gondolt eddig miránk.

Hiába, szólok, nem figyelnek,

csoszognak, cöcögnek, ijedeznek.

Erősek, sokan vannak, mondják,

agyoncsapnak, mind medve a sáskát.

Keressünk más földet, nem jó ez itt,

majd csak találunk helyette valamit.

Leborulok Előtte, érzem a vihart,

majdnem megköveznek, de az Úr mást akar.

Haragja ott villámlik köröttük,

s akkor Mózes könyörög helyettük.

Bocsásd meg e hitetlen népnek,

hogy nem mer bárhová követni Téged!

Adj Uram, még egy esélyt nekik,

szavaid máskor megszívlelik...

– Jól van, Mózes, legyen még egy alkalom

amikor e földet nekik adom,

de várniuk kell, mert e nemzedék

hite kevés, kivéve Kálebet, s Józsuét.

Nem, mondják akkor megint az ostobák,

vétkeztünk, de az Úr tesz majd nekünk csodát!

Elfoglaljuk e földet, s gazdagok leszünk,

lesz birkánk, szőlőnk, kenyerünk...

– Figyelmeztetlek, most már ne menjetek,

bezárult az ajtó, ma nem leszek veletek!

Mózes csak nézi, ahogy a sereg

csörtetve elvonul, mert azt hiszi így szerez

földet és érdemeket, de estére alig marad

ki a sátrakat lebontsa, s temesse a halottakat.

– Negyven napig kémleltétek e helyet

most reátok mérek negyven évet ehelyett!

Számkivetettként bolyong soká a nép,

bűnhődik hitetlen tettekért, szavakért,

elhull egyenként, ki lázadozott,

sírjuk, akár a szívük, kő és homok.

Nem maradtak, csak a fiak, s unokák,

Józsué és én élünk csak mindnél tovább.

Korbácsolás

A sebek fájdalmas szakadása,

ahogy a vér rubinjai freccsennek szét,

nem használt semmi,

sem kiáltás, sem beszéd.

Most tátja száját körötte a nép.

Az is, ki némán állt a sorban,

akiről nem is tudja senki, hogy ott van,

aki meg nem tagadta,

mégsem mondta, hogy ezt nem akarja.

Most már csak azok kiáltanak,

akinek tetszik a cirkusz,

a sok ostoba, tolongó, vad alak,

az öklét rázó csőcselék,

akinek semmi sem elég.

De sokan állnak némán, hátul,

hallgatják, hogy csap a korbács szíja,

nekik változik a világ,

ahogy Jézus vérével éppen írja.

Akik zokognak, csendesen,

azt hiszik, nem látják többé sosem,

megveretés után a kereszt,

nem értik, Isten miért tűri ezt.

Még a tanítványok is némák,

és nem tiltakoznak a volt bénák,

akiket már meggyógyított.

Kardok között csattog a korbács,

szívek között csattog a hangja,

most épül Isten földi birodalma.

Egyetlen vállon nyugszik

minden teher,

a többi csupán magáért felel.

Kóré és társai

Pusmognak, gyülekeznek,

Mózesre, Áronra sötét pillantást vetnek.

Kóré, Dáthán, Abirám és On

ellenkeznek a szertartásokon.

Kik vagytok ti, hogy többnek hiszitek

magatok, mint népetek?

Mózes, Áron, miféle vezetők?

Pásztorok, bűvészek, hitetők?

Mi is vagyunk olyan jók,

az Úr előtt szentek és kiválók,

nincs szükségünk útmutatásra,

Isten-akarat magyarázásra.

A mi füstölőnkben éppolyan az illat,

a mi áldozatunk éppúgy szabadíthat,

nem hajlunk meg előttetek,

hajtsátok meg ti a fejeteket!

Pöffeszkednek, morognak, perelnek,

Áronnal, Mózessel feleselnek.

Kevély akaratuk nem Istené,

nem pillantanak egyszer sem felfelé.

Isten azonban lepillant rájuk,

sötét felhőben gyűlik a viszályuk.

Aztán, ahogy a népek hátralépnek,

a lázadók sátra lesz magányos fészek.

Megremeg, morajlik a föld alattuk,

jeges rettegés lesz úrrá rajtuk,

iszonyú tölcsér nyílik a pokolba,

s lezuhan mind, mint szörnyű malomba.

A föld becsukódik aztán,

roppant dördüléssel becsapván

az ajtót a lázadók mögött.

Riadt csend lapul a tábor fölött.

Mária Magdaléna

Csak azért jöttem, hogy megmossam

fáradt lábadat, Uram.

Oly rég jársz az úton köztünk,

a múlt oly messze van.

Mikor megálltál a dombon

s emberek gyűltek köréd

azt mondtad nékik: szeretet,

s ők csak nézték egymás értetlen szemét.

Miért nem törvény, miért nem hatalom?

Miért a mosoly, az ima, a bizalom?

Hogyan fogadjuk be a szent igét?

Néztek csak egymásra,

suttogtak: miféle beszéd?...

De mégis jöttek, mert valami vágy

vonta őket, s szívükbe imát,

ajkukra éneket adott.

Megértették-e valaha a tízparancsolatot?

S megértették-e később azt a szót,

mely áthatolt minden vason,

a vigasztalót, hogy nem kell több törvény,

ne dobjátok a köveket,

építsetek belőle oltárt, szent helyet.

Rakjátok egyre nagyobb halomba,

hogy mindenki lássa,

amint fehéren izzik a napon.

Akár a fény Isten szívén,

hol él a kegyelem s a szeretet

mely mindent túlél és elfedez.

Ne kérdezzétek a bűnösök nevét,

felejtsétek el a fegyvert,

a bunkósbot dühét,

s hamisan ne ítélkezzetek.

Vessétek el a haragot, bűnöket,

töltsön be az igaz szeretet,

gyógyuljon szívetek, lelketek!

Hallotta mindenki

akinek füle volt, s ott állt

– bár a tömeg elsodort,

s még ruhám is elszakadt –

utánad mentem, követtelek,

mert hallottam én is,

és látva láttalak,

ott álltál előttünk egymagad

istenként mégis emberül.

Azt kérdeztem magamtól legbelül

vajon ki érthet téged igazán?

Uram, ha megengeded,

hogy megtöröljem kendővel lábad,

s finom olajjal megkenjelek,

hajtsd le most fejed...

Oly jó, hogy elvetted bűnömet,

elmúlt mögöttem a durva élet,

a gyönyör, a kín, a gyűlölet.

Te megtanítottál rá,

csendesen, alig-szavakkal,

hogy mi az a szeretet.

Ha elmész is tőlünk egyszer

mindig követlek

a hegyek nem rettentenek,

se a tajtékzó tenger,

követlek némán, tisztelettel,

akárhová...

Naomi

Özvegy vagyok,

fiaimat elvesztettem,

s bár itt születtem,

most jövevény vagyok

Betlehemben.

Vetetlen áll a kis föld,

a ház is ütött-kopott,

nincs fiam, unokám,

ki tovább élne itt,

ha meghalok.

Azaz mégis,

van egy kedves,

moábita leány,

Ki nem hagyott

egyedül engem

életem alkonyán.

Fiam asszonya volt,

míg élt szegény,

s velem jött az idegenbe

bátran, bár nem tudom,

mit remél.

Nézd Jézust a kereszten

Nézz, eredj a dombra fel,

Jézus az ott, a kereszttel,

vállán hordozza szörnyű terhét,

némán tűri, hogy megfeszítsék.

Fáj, ahogy még senki másnak,

bűneit hordozza a világnak,

azért, hogy többé sose feledjék,

miért hordozta keresztjét.

Megváltást szenved nekünk,

hogy legyen örök életünk,

fájdalma vörös fátyolán át

látja a szeretet áradását.

Ráháb

Férfiak voltak nálad éjjel, ne tagadd!

Hozd ki őket gyorsan, szedd a lábadat!

Férfiak? No és, mondhatom, nagy dolog,

ezért nem kell így kiabálnotok!

Az ellenség kémei azok, ostoba liba,

nem tudod, kiket fogadsz az ágyadba!

Jöttek, mulattak, és elhagyták a házam

kapuzáráskor, őket azóta nem láttam.

Asszony, igazat beszélsz? Ha félrevezetsz,

jól vigyázz, a hazugság vesztedre lesz!

Eredjetek, fogjátok meg őket hamar,

míg el nem mossa lábuk nyomát a zivatar.

Elmentek mind, most már előjöhettek.

Hallottam hírét erős Isteneteknek.

Tudom, hogy e földet nektek adja,

Nem áll meg Jerikó, nincs aki megtartsa.

Jól beszélsz, de a hurok nyakunkon van.

Hogy jutunk ki innét csendesen, titokban?

Kibújhattok lopva a hátsó ablakon.

Leeresztelek titeket gyorsan a várfalon.

Három napig még rejtőzködjetek

üldözőitek elől, aztán siessetek.

Hanem valami jelt adjatok ablakomba,

ha sereggel jöttök vissza Jerikóba,

hogy családom és magam el ne vesszünk,

amiért Istenednek s nektek segítettünk.

Szolgálatodért egy vörös fonalat adok,

ez legyen ablakodban, megvédi házatok.

Isten óvjon Ráháb, és őrizze lépted,

most már ismered Őt, s Ő is ismer téged.

Rispa balladája

Hollók és varjak a fejem felett,

szüntelen kavargó, zúgó sereg.

Elhajtom őket, nem engedem leszállni

nem engedem tépni egy falatot sem,

csapkodok, forgok, mint őrült, le-fel,

kiáltásomra visszhang felel.

Ha lerogyok csendben, mert a lábam

kicsuklik alólam, és reszket minden tagom,

visszajönnek keringve újra, mint átkozott lelkek.

Saul, miért voltál oly kegyetlen?

Hiszen eskü kötött Isten előtt...

Most a holtak fiai az enyémeket akarták

és lám, Dávidtól meg is kapták,

éhes gyomruk, éhes szívük megtelik

ahogy ez a hét itt fölöttem feketedik.

Édes fiaim, ti ketten, elhagytatok,

s nem maradt belőletek csupán e romlott test,

elmúlt bőrötök szép színe, elszállt szavatok.

Mintha azt akarnátok, hogy menjek innét,

de én maradok, és elűzöm a dögevőket,

a nappal sereglő keselyűket, és este

valami tüzet kaparok össze,

hogy távol maradjanak az izzó szemek

melyekről nem tudom, sakálok vagy lidércek,

vagy kínzó szellemek.

Légy átkozott Saul, bár ne ismertelek volna,

szülhettem volna fiakat bárkinek,

ringathatnám unokáim karomban,

de most fejem felett halottak függenek.

Fiaim ketten, és Saul unokái Mérábtól,

kit ismertem valamikor, de régi életem

egyre kevesebbet jelent.

Valaha márványon, szép termekben jártam,

arany hímzésű tarka ruhákban...

Már csak azért vagyok, hogy e néhány halottat

megóvjam az éhes állati gyomrok elől,

a karmok és csőrök szaggatása, a marakodó fogak

látványa riogat és forgok, kiáltok egyre,

hiszen ezért jöttem fel ide a hegyre,

egy szál ruhában csupán

elszáradt, elhullott könnyeim nyomán,

hogy őrizzem őket, míg vagyok,

ha kell, öljenek meg engem is

emberek vagy haragvó angyalok.

Ruth

Özvegy vagyok.

Szülőföldem messze

magam mögött hagytam,

Júdában maradok.

Anyósom kezét fogom,

Istenét elfogadtam,

ez a legtöbb, legdrágább,

mit tőle kaptam.

Most ővele élek...

Ma egy tarlón szedegettem,

láttam ott a gazdát,

mosolyát szívembe rejtem.

Jó ember, megvan mindene,

apósom rokona ő,

nincs felesége, gyermeke.

Naomi bíztat,

s úgy sejtem, talán

boldog lehetek még vele.

Táncolok az Úrnak

Hamar a legszebb ruhámat,

örömöm nem várhat!

Szaladok, táncolok Uram elébe

dalaimnak soha sem lesz vége.

Citerát, hárfát és dobokat!

Ropjátok, ne kíméljétek magatokat!

Jertek körtáncba, vigadjunk,

szent hegyére vidáman rohanjunk!

Tüzes lovak és szekerek

Bármit teszek – szól Arám királya –,

nyitott könyv nekik.

Mintha előttem olvasnák léptemet.

Nem értem...

fölébük hogy kerekedjek?

Mit tegyek?

Hallottam hírét, van ott valaki,

egy próféta, vagy mi,

az hirdeti, az találja ki

s mondja urának egyre,

mi folyik az én fejembe’...

Bosszant nagyon!

Hamar katonákat küldök,

sereget, lovakat,

sok erős szekeret, s elfogatom.

Meglátom mit tesz

ez a próféta, ha szakállánál fogva

trónusom elé hurcoltatom?!

Szekerek, lovak dübörögnek

Dótán felé, hol Elizeus

fekhelyén nyugodtan pihen.

Hajnalra erős sorokban

házát körülveszik.

Ébred a szolga, s kitekint.

Uram, jaj, baj van,

odakint rettentő katonák,

az arámi király harcosai...

Álmából Elizeus riad,

felkel, s kinéz, vajon

mekkora a vész.

Arca felragyog,

előtte a helyzet tiszta már,

de nem úgy a szolga,

köntösét kapja, urára adná,

gyorsan, hiszen

menekülni kell, ha még lehet,

életüket mentve

innen el, messze,

hová nem ér el

az arámi király erős keze...

De ura kezét vállára

nyájasan teszi:

Nézz és láss, micsoda

sereg vár,

hogy harcoljon velünk,

ha kell...

És mint felhő vonul el

a szolga szeméről

a titkok leple,

felnéz a hegyre,

hol tüzes lovasok,

erős szekerek serege áll,

ötször annyi,

mint küldött az arámi király.

Uriás története

Gondolatom harc és dicsőség,

királyom tisztelem, Uramat imádom,

nyugodt lélekkel alszom,

s ha felkelek, erős markomba

ismerősen simulnak a fegyverek.

Kardomat gyorsan forgatom,

Joáb kedvel, jó vitéze vagyok,

meg nem futamodom, inkább meghalok.

Gondolatom néha hazaszáll

hol feleségem vár engem,

keble gömbölyű, dereka mint nádszál.

Csitítom szívemet, mert tudom

szerelemnek nincs helye

míg harci tábor áll

Rabba városa előtt a síkon.

Bajtársaim között alszom

az otthon távoli, emlék csupán,

ha felmerül a ködből, inkább iszom,

míg kiürül boroskupám.

Ma hírt viszek, miért én, nem tudom.

Otthagyom a tábort,

hazavágtatok jó lovon.

Dávid, a nagy király kifaggat,

hogy áll ostrom és csata,

Joáb vezér miként van,

a harcosoknak van-e kurázsija.

Válaszolok néki tisztelettel,

s mikor elbocsát, büszkén fekszem le

szolgái között, parancsára várva.

Bár uram, királyom int,

térjek házamba, Betshabémhoz,

lelkemben csaták vad képe,

a bajtársak kopár sátrai,

hát inkább maradok ahol vagyok,

ha a küszöbön alszom csupán,

lélekben köztük vagyok.

Hogy is mennék haza enyelegni,

hiszen nekik nincs érkezésük

a véres viadalban kissé megpihenni.

Majd ha vége lesz a harcnak,

és Rabba romos emlék csupán,

Hazamegyek én is boldogan,

mint mindenki más.

Oly kedves velem Dávid,

a hatalmas, bölcs király,

meghív asztalához, enni-inni ád.

Vörös óbort iszunk, színe mint a vér.

Mosolyog rám, nem tudom

mivel érdemeltem ki e kitüntetést.

Egy vagyok csupán katonái közül,

életem, halálom övé, ha visszaküld,

ismét harcolok emberül.

Kísérjétek haza – int végül szolgáinak,

de én nem megyek, csupán

lefekszem ismét a többivel,

egy szegletben, ahol hely akad.

Reggel pedig lám, parancs vár, sietve

vigyek levelet Joábnak,

benne Dávid király üzenete.

Vezérem olvassa, arcán komor felleg suhan,

rám néz, fejét csóválja,

nem tudom, mi baja van.

Ma bevesszük Rabbát – mondja,

engem előreküld, erős paranccsal,

fogom a kardom, és indulok.

Szívem keményen ver,

vérem le-föl zubog,

nem állít meg ember, sem angyalok,

jó harcosként bátran közébük csapok.

A kardom véres, ellenségem egyre fogy,

de hirtelen egyedül vagyok.

Nem tudom, mi talált el,

talán kő zuhant rám súlyosan,

hullok a halál sötétjébe én,

Uriás Hitteus, egymagam.

Ütközet

(Mózes idejéből)

Tekintetem a földön.

köröttem vert hadak,

rongyos seregek,

mit sem hallanak.

Fejem felemelem,

kezem magasba lendül.

Meg kell küzdenem

ha kell szál egyedül.

Istenem kezembe

fegyvert bocsáss,

élek vagy halok

ne lássa senki más.

Kicsorduló vérem

legyen a pecsét,

nem adom fel soha,

nem kérem ellenem kegyét.

Kezemben jó kard,

fejemen sisak,

a lódobogás mögöttem

lassan elmarad.

Lesznek majd hajnalok

és éjek ezerszám,

kérlek segíts, hogy

még éljek ezután.