Számomra ismeretlen szerzőktől

Egy lélek állt...


Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."
 

Első aranymondásom...

Az eget rőtszínűre festve,
tűz volt falunkban akkor este.
S amikor másnap reggel jártam ott,
láthattam az üszkös romot,
s azt olvashattam a kormos falakon:
"Látod, a tűz micsoda hatalom!"

Öt éves koromban történhetett.
Este édesanyám lefektetett.
Az imádságot elmondtam hibátlan,
szemem álomra zártam,
de szívem elfogta a félelem:
Ha újból tűz támadna hirtelen!
Rekedten kongna a harang megint,
és ami szép, kedves, elégne mind!

Édesanyám odajött:mért nem alszom?
Aggódva simogatta meg az arcom.
Elpanaszoltam, miért remegek:
A sötétben talán rossz emberek
lopodzkodnak, és meggyullad a ház,
amikor senki sem vigyáz!

S édesanyám-most is emlékezem-
akkor összekulcsolta a kezem,
és az első aranymondásra engem
akkor tanított életemben:
"Hogyha Isten velünk, ki lehet ellenünk!"
Mi az Ő oltalmában pihenünk,
Ő vigyáz reánk minden pillanatban.
"Ha Isten velünk..." Mondtam,
mondogattam...
S nem ijesztett a romok képe sem...
Nemsokára aludtam édesen.

Azóta már a félvilág is égett,
s édesanyám, most is áldalak téged,
hogy kezem akkor összetetted,
hogy ezt a hitet szívembe vetetted.
Azóta annyi minden porba hullt.
Sok emléket eltemetett a múlt.
De átkísér ezernyi változáson
az én legelső aranymondásom.
Kinyílnak, elhervadnak a virágok,
de ez a virág nem hervad el, látod,
édes vígaszával járunk-kelünk:
"Ki ellenünk, ha az Isten velünk!"

S mit akkor meg se köszöntem talán,
most köszönöm neked, Édesanyám.

Erdélyi áldás

"Legyen elötted mindig út,
Fújjon hátad mögül a szél,
Melegen süsse arcodat a Nap,
Az eső essen földjeidre,
S míg újra találkozunk,
Hordozzon tenyerén az Isten!"