(Munkácsy képéhez)

A rónaságon bús böjti szelek
Zúgása zengi: Krisztus közeleg,
Ma is, mint rég a szent Sion felé,
Romlástól népét, hogy megmentené,
S a bűneimmel együtt lép elébe,
Munkácsy zordon Ecce homo képe.

Oszlopos tornác közepén állván
Bíborköntösben, mereven, márvány-
szoborként - kezében kormánypálca
szerepét leveles nádszál játssza -
Tomboló viharban gránitsziklaszál:
Bősz, dühtengerárban Jézus Krisztus áll.

Révedező szeme messzire néz,
Homlokán a töviskorona kész.
Gyógyító két keze kötözve csüng.
- Borzadva fordul el tekintetünk
E képtelen képtől, hogy Isten Fia
Szívének értünk mit kell hordania.

Szitokra nyílt tömegnyi kerge száj
Hazug beszédje mind feléje száll,
A szent és tiszta Megváltó felé.
De Ő csak áll. Isten Így rendelé:
Megostoroztatik, megcsúfoltatik,
Pogány helytartó kezébe adatik.

Pilátust nézd! Ruhája római.
Tekintete? Megalkuvó mai.
A képen ott áll Jézus oldalán.
Megvédné. De bajba jutna talán.
Ecce homo! Királyotok! Vigyétek!
Mosom kezem. Nem terhel semmi vétek.

Krisztus csak áll. A tömeg háborog,
“Feszítsd meg őt” - kiáltja száz torok.
Öklök lódulnak levegőbe fel,
- Magdolna már az Úrhoz esdekel,
És Mária némán, halotthalványan
Ott roskadozz az apostol karjában.

EDDI

Napsugaras vasárnap reggelen

a villamos sárgán megáll velem.

A kis téren keresztülsietek.

Iskola vár. Iskolásgyerekek.

Elhagyom az arany-sugárözönt,

és csendülő „Erős várunk!“ köszönt.

Állok az ünneplőbe öltözött

pöttöm fiúk, pici lányok között.

Szívünkből ének, imádság fakad

és elhagyja a komor falakat.

Száll, száll a kéklő magasságon át.

Keresi Istennél az otthonát.

Iskola ez. Tanulunk valamit.

Nyitva a Bibliánk. Hinni tanít.

Elolvassuk a szent történetet,

ahogy a nép ezrével sietett

hallani a Mester szelíd szavát...

s a pusztaságban, ahol rátalált,

nem volt kenyér. Csak egy fiúgyerek

vitt két halat s öt árpakenyeret.

S ötezrek mind jóllaktak vele!

Hogyan lettek még kosarak tele

az eledellel, ami megmaradt

a kék galileai ég alatt!

Évi kételkedik. Az nem lehet!

Hogy ennék öt kenyérből eleget

ötezer ember. Nem sok egy falat,

annyi sem jut egynek, s dehogy marad!

Fürtös fejébe ez sehogy se fér.

Jól tudja ő, hogy mennyi egy kenyér,

és megtanulta, mi az egyszeregy.

Akárhogy számolgat, most mégse megy.

Nem látja Jézust. Hiába az egész.

De máris ugrik, bátor harcra kész

a másodikos, szőke kis Dezső.

Jézus tette! Mindenre képes Ő!

Ha egy darab kenyér lett volna csak,

akkor is elég, akkor is marad,

akkor is megcselekszi a csodát,

és ezereknek táplálékot ád!

Eddike is nagyon jelentkezik.

Felém mutatja csöpp, rózsás kezit

- Csak egy falat sima gyerektenyér - :

„Ha ekkora lett volna a kenyér!“

(kisujjából mutat egy darabot):
„Ha ennyi kenyér lett volna csak ott:

az ÚR Jézusnak nem nagy valami

ötezret ennyiből jóltartani!“

Boldogan, mosolyogva hallgatom.

Napsugár csillan be az ablakon.

Ó, most kilesett bennünket a nap!

Látta, hogy Eddiék tanítanak.

Hisz bárha mind idesereglenék

ez a hitetlen, koldus nemzedék

és megtanulná, mért olyan szegény,

elsős kis Eddi gömbölyű kezén!

Én, a tanítvány boldogan lesem.

Csak egy áment mondok még csendesen.

- Napfény nevet be a nagy ablakon. -

Hazafelé is elmondogatom

az új leckét... A Mester adta fel:

„Ha mint a gyermek, olyan nem leszel...“

„EGY IGÉCSKE’’

(„E világ ura bárhogy támadna, nem árthat mégsem, megítélte Isten, megdönti egy igécske!“ - Luther Márton)

Halott voltam,

s egy igécske életre keltett.

Téli fagyban

egy igécske tavaszt teremtett.

Hideg voltam,

és egy igécske lángra szított.

Sötét voltam,

s egy igécske fénybe borított.

Koldus szívem

egy igécske gazdaggá tette,

néma húrját

egy igécske megzendítette.

Börtönajtóm

egy igécske szélesre tárta,

szegény rabot,

kivezetett a szabadságra,

Tél volt bennem,

de most nyílik ezer virágom,

s énekemben

egy igécske hatalmát áldom.

Lehet sötét, lehet hideg,

körülvehetnek jégszívek,

vak éjszakák, fagyos telek,

reménységről énekelek.

Elég egy langyos lehelet:

holnap minden újjá lehet

Ma nincs tavasznak híre még,

de „egy igécske’’ is elég.

Boldogan hirdeti dalom,

hogy egy igécske hatalom.

,,Legyen!’’ - és lesz! Élet fakad,

s elsöpri mind a gátakat.

Együtt áldjuk a Magvető kezét

A magvetés is széjjelszóratás.

Kik együtt voltak, szertehullanak,

Omló hantok közé simulnak.

Fakad-e élet? Lesz-e aratás?

Barázda éje mélyen eltemet.

De ha életté lesz halálunk,

Mi újra egymásra találunk,

Ne féljetek, testvérbúzaszemek!

Ha kín, ha rothadás a részünk:

Nem remegünk, előre nézünk,

És boldog hittel hullunk szerteszét.

Mért keseregnénk tompa gyászban?

Holnap friss zöldben, ért kalászban

Együtt áldjuk a Magvető kezét!

Boldog titok: a Golgotán
kezdhetek el minden napot,
megköszönve a meghálálhatatlan,
csodálatos áldozatot …
s akkor csupa fény lesz a reggelem,
minden úton ez a fény jár velem.

Hisz bűnteher és gondteher
lehull és ottmarad
a szabadulást hirdető
krisztuskereszt alatt!
Szabad szívvel, kézzel indulhatok
ha várnak rám az új feladatok.

Biztatóbb, szebb és boldogabb
új reggel lehet-e:
elindulni mint Isten
megváltott gyermeke,
kinek szíve szeretetről dalol,
a Golgotáról, a kereszt alól.

Ádvent. Szelídzengésű üzenet.
Eljön! Eljön!
Beteg, a gyógyulásod,
rab, a szabadulásod,
halott, az életed.
Szomorú, most jön az öröm!
Erőtlen, most jön az erő!
Éjbe\' járó, hajnalra váró,
fölkel a fény neked.
Zendül az ég,
zendül a föld,
Isten izent:
Eljön! Eljön!
Ádvent! Ádvent!

Ádvent. Dörög rendíthetetlen,
kemény királyi üzenetben.
Eljön. Eljön.
Ha elkerülöd a mosolyban,
elédkerül mint könny, sikoltás.
Ha a bölcsőben meg nem látod,
utadat állja mint koporsó.
Eljön az Első és Utolsó.
Ha mint templom szelíd harangja,
nem találhat szíven a hangja,
ágyúk ádáz tüzében hallod
ítélni rajtad majd e hangot.
És rombadőlhet minden oltár,
elnémulhat zsolozsma, zsoltár,
házad küszöbén fog megállani...
A munkazajban, léha dalban,
vagy az éj titkos csendjében fogod
közelgő lépteit meghallani.
Eljön, eljön! Ki nem kerülheted.
Ha kikerülöd mint kegyelmet,
úgy kell bevárnod mint ítéletet.
Hallod? Hallod?
Mozdul az ég, mozdul a föld,
Isten izent:
Eljön. Eljön.
Ádvent. Ádvent.

Elvonult az Isten

Mi csak kőből építettünk templomot
Neki, Ki egy mindenséget alkotott,
S az egész nagyvilág is kicsi arra,
Hogy Őt, a hatalmast befogadja.

Szinte ujjongott a szent Isten szíve,
Mikor képmásául az embert teremtette,
S hogy a hasonmását még hűbbé tegye,
Önnön szívéből tett szívet bele.

Így ébredt életre az első ember,
Nem sejtve, hogy benne isteni szív dobog,
De Isten úgy vágyta � szinte remegve -,
Hogy emberképmása e szívvel szeresse.

Bár hódolt Előtte a Föld és az Ég,
Dicsérte nagy műve: a Mindenség!
De Neki mindebbe nem telt öröme,
Szeretetre vágyott isteni szíve.

Vágyott Ő olyan kicsinynek lenni,
Hogy az emberszívben tudjon megpihenni,
S mikor szívajtókon halkan kopogott,
Mi csak kőből adtunk Néki templomot.

Ő szíveink meleg, szent szerelmét várta,
De mi be akartuk zárni a kőházba,
S amíg úgy gondoltuk, otthona lesz ebben,
E világból csendben elvonult az Isten

Jöttek dögvészek, éhségek, háborúk,
Az egész nagyvilág jajszóvá alakult,
S míg Istent keresve kőtemplomba jártunk,
Kő-istenek között kőszívűvé váltunk.