Túrmezei Erzsébet

 

 

 

Karácsonyi kérdések

 

Vándor:

Milyen nagy, új öröm

Kelt boldog éneket?

Mért ujjong háladal?

Mondjátok, gyermekek!

 

Gyermekek:

Ma jött a földre le,

Kit Isten rég ígért!

Te jó hír, drága hír,

Szállj vígan szerteszét!

 

Vándor:

Mondjátok, pásztorok,

Mi történt veletek?

Otthagyva nyájatok

Hogy elsiettetek?

 

Pásztorok:

Más Bárányt ad nekünk

Az Úr ez éjjelen.

Mindnyájan elmegyünk:

Vár minket Betlehem!

 

Vándor:

Boldog kis Betlehem,

Ugye, megmondanád,

Hol, merre lelhetem

Az Isten Bárányát?

  

Betlehem:

E Bárány egykor majd

Vért hullat éretted.

Most jászol várta Őt,

Nem talált más helyet.

 

Vándor:

Siralom völgyében,

Betlehem mezején

Hol jártok, angyalok?

Nincsen itt égi fény!

 

Angyalok:

Siralom véget ér!

Zendüljön énekszó!

Ne félj! Ne félj! Ne félj!

Eljött a Megváltó!

 

Vándor:

Hát ilyen nagy csodát

Mívelt az Úr velünk?

Elküldte szent Fiát!

Felvirradt reggelünk!

 

Mind:

Ma jött a földre le,

Mit Isten rég ígért!

Te jó hír, drága hír,

Szállj vígan szerteszét!


németből: Túrmezei Erzsébet

 

 

 

Karácsonyi kívánság

 

Ha én betlehemi

Pásztorgyerek lennék,

Karácsony estéjén

Jászolához mennék.

 

Ha volna egy szelíd,

Szép fehér báránykám,

Azt is odavinném,

Azt is odaszánnám!

Gyorsan letérdelnék…

Milyen jó is volna!

Angyalok éneke

Gyönyörűen szólna…

 

Talán egy kis angyal

Kezemen is fogna…

Megtartó Úr Jézus

Rám is mosolyogna!

 

De én nem lehetek…

Miért is nem lehetek

Betlehemi nyájat

Őrző pásztorgyerek?

 

Magyar földön járok…

El is múlt az régen,

Hogy az a szép csillag

Ragyogott az égen!

 

Van most csillag elég,

De úgy egy sem ragyog,

Nem énekelnek már

Mennyei angyalok.

 

Úr Jézus elébe

Elmegyek én mégis,

Száz nap és száz éjjel,

Ha mindig mennék is –

 

Száz nap és száz éjjel

Még nem is kell járnom,

Odarepít engem

Az én imádságom.

 

Miért megyek elébe?

Megköszönni szépen,

A sötét világra,

Hogy leszállott értem!

 

Megmondani Neki:

Életem, halálom,

Már én csak ezentúl

Mindig Őt szolgálom!

 

Megsimogat, tudom,

Szerető szemével,

Megtelik a szívem

Szíve melegével!

 

Megtartó Úr Jézus

Édes mosolyával,

Karácsony estének

Nagy boldogságával.

 

 

 

Két hang a télben

 

Szürke, februárvégi ég alatt

Rügyet sóhajtok, enyhe sugarat,

Míg a csikorgó, mély hóban megyek,

S dermedten fehérlenek a hegyek.

„Csak hidd!” – csicsergi árva kis madár.

De varjú ül a fán,

És csúfolódva, búgva mondja: „Kár!”

 

Szívemre téli, bús döbbenet ül.

Nem is tudom már, kívül vagy belül?

Hiszen lelkem zúzmarás ágain

Ugyanígy szólnak a madaraim!

„Csak hidd!”- csapong a zengő, könnyű dallam

Csicsergő vigasza,

De „Kár!” – búgja rá feketén a varjam.

 

„Csak hidd!” – a béke mégis béke lesz!

„Kár! Kár!” – hogyha csak koporsót szegez…

„Csak hidd!” – a testvér testvérre talál!

„Kár!” – itt testvérré egy tesz: a halál!

„Csak hidd!” – megtérést szül a fájdalom,

újuló életet!

„Kár!” – mindenütt haláltánc, vigalom!

 

Jaj, minden szívre odaszállanak

Feketeszárnyú, sötét madarak?

„Csak hidd!” – és építeni akarunk…

„Kár! Kár!” – alél és ernyed karunk…

„Csak hidd!” – tisztítunk áldott magvakat,

drága vetnivalót,

„Kár! Kár!” – Minek? – sóhajtjuk roskatag.

 

De varjak, mi nem adtuk meg magunk!

Mi a másik madár pártján vagyunk!

Félénk, kicsiny… de egy meleg sugár

Holnap talán megbátorítja már.

„Csak hidd!” – csendül a tiszta hang megint.

Fagyos a föld,

De könnyes szemünk Ég felé tekint!

 

 

KIÉ VAGY?

 

Kié vagy édesanyád karján,

kicsi gyermek, mindnyájunk szemefénye,

boldog szülők beteljesült reménye?

 

Enyém! - mosolyog rád édesanyád,

amikor szívére ölel.

Enyém! - símogat meg édesapád,

amikor magasba emel.

Miénk! - mondjuk mi mind,

kik velük együtt örülünk neked,

s féltve vigyázzuk harmatéleted.

 

És ma Jézus szólal meg: „Enyém vagy!

Enyém, mert megváltottalak,

neveden hívtalak,

szüleidnek szent megbízással

ajándékul én adtalak.

Elpecsétellek, óvlak, védelek,

és egész földi vándorútadon

láthatatlanul én leszek veled.“

 

Csendesen figyelünk az égi szóra,

Igen, te Jézusé vagy! Áldott óra!

Áhitattal látjuk homlokodon

a láthatatlan szent pecsétet.

Jézusé vagy! De Ő reánkbíz téged.

Titkok fátyola lebben,

hogy te így vagy miénk még teljesebben!

 

Jézus van itt mindnyájunkhoz közel,

s kegyelme mindnyájunkat átölel.

 

 

 KI KELL TEKINTENED
(Ezt a verset egy már keresztény, de egy régi bűnéért börtönben ülő huszonéves fiúnak írtam. Bátorításként – ismeretlenül.)

Benn hideg van, sötét és magány
Hiába jön be egy kis fénysugár
Meg kell találnod a fény honnan ered
Erős hittel ki kell tekintened

Bejön egy kis fény, de látod hogy csalóka
Egy új rácsot tükröz a padlóra
Kétszeresen bezár, úgy érzed szorít
Most kell, hogy hiteddel újra kitekints

A kis fény melegít, de csak kezed éri
Tested nagyobb részét a jég emészti
De ez a jég nem fagyasztja lényed
Hited erejével kifelé kell nézned

A rácsok közel vannak, rövid lesz az utad
Csukott szemmel nézz ki és érezd az Urat
És ha már tudod, a sugár honnan ered
A bejövő kis fény is új reményt teremhet

Új reményt, melyet az Úr kézből kézbe ad
Szorítsd erősen de tudd, nálad csak úgy marad
Ha tovább is adod, nagy-nagy szeretettel
A földi lét gátjait félretolva ezzel

S ha mindez már teljesen a szívedig hatol
Ha Isten szeretete a lelkedhez hajol
Akkor minden boldogság egy könnycseppben egy tánc
S könnyeiden át már nem látszik a rács

 

 

KÖNYÖRGÉS GYERMEKEINKÉRT    

 

Buzgó imában, hittel kérünk,

mindenek Atyja, Istenünk:

Szentelked ajándékozd nékünk,

tanácsodat megértenünk,

hogy korán neveljük neked

a ránk bízott gyermekeket!

 

Mint legelőd juhait, őket

Te gondozod és vezeted.

Hogy semmi el ne vonja tőled,

védve, szívünkre helyezed,

hogy Teneked őrizze meg

életüket a szeretet.

 

Szülők szívében szent szereteted

szent zálogát szemlélhetik.

Szülői szívek őket már az

örök otthonhoz köthetik.

Neked szenteltek legyenek!

Neked nőjenek, érjenek!

 

Bár örökölnék üdvösséged

holtig híven mindannyian!

Könnyítsd terhüket! Nyújts segítséget

korunk nehéz próbáiban!

Szent kezed adjon vagy vegyen,

csak minden javukra legyen!

 

Javukra és dicsőségedre

rád bízzuk őket. Hű kezed

legyen mindig segítségükre,

hogy jók és tiszták legyenek!

S ha mi nem leszünk már velük,

Te légy útjuk, eledelük!

 

Álld meg őket borúban, fényben!

Add, hogy boldogok legyenek.

s egykor, áldásunktól kísérten

biztosan célhoz érjenek,

hogy ott dicsérjünk szüntelen

örökre együtt! Így legyen!

            Fr. A.  Koethe

Ford.: Túrmezei Erzsébet

 

KÖSZÖNÖM A TÖBBESSZÁMOT       

 

Hozzátartozik az életemhez

természetesen, észrevétlen,

mint a levegő, ha belehelem.

Hányszor mondtam el, számát sem tudom.

De még nem köszöntem meg Neked,

hogy így tanítottál rá Mesterem,

mérhetetlen kincset hagyva ránk:

„Ti így imádkozzatok: MI ATYÁNK!”

 

Köszönöm, Uram, ezt a többesszámot!

Köszönöm, hogy önző szívem kitárod.

Mindennap milliók kenyerét kérem,

és az enyémet millió testvérem;

A bocsánatot, a szabadítást,

oltalmat millióknak kérhetem,

s milliók kérik mindennap nekem.

 

Soha nem lehetek elhagyott, árva,

nem maradhatok önmagamba zárva,

hiszen az imádságok imádsága

milliókat ölel össze velem.

Tágul a tér, tágul a végtelen,

és szűk szívembe fér egész világod.

 

Köszönöm neked

ezt a csodatevő többesszámot,

megváltó Istenem!

 

 

Köszöntelek, áldott éjjel!

 

Köszöntelek, áldott éjjel!

Jézus, az Úr, letérdel

Megmosni poros lábakat.

Milyen nagy, döbbent csend lett!

Hallani, a vízcseppek

Szent kezéről mint hullanak.

 

Csodálatos szolgálat!

Mintha meghajolnának

Égbenyúló hegyek!

Jézus hajol le mélyen,

Hogy én minden testvérem

Szolgálója legyek.

Németből: Túrmezei Erzsébet

 

 

KŐ AZ ÚTON      

 

Gondolod, kerül életed útjába

egyetlen gátoló kő is hiába?

Lehet otromba, lehet kicsike,

hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,

se, hogy lohassza kedved, merészséged.

Jóságos kéz utadba azért tette,

hogy te megállj mellette,

nézd meg a követ, aztán kezdj el

beszélni róla Isteneddel.

Őt kérdezd meg, milyen üzenetet

küld azzal az akadállyal neked.

S ha lelked Istennel találkozott,

utadban minden kő áldást hozott.

      M. Feesche  után németből ford. Túrmezei Erzsébet

 

 

KRISZTUS A MENNYBE FÖLMENT       

 

Krisztus a mennybe

Fölment, és elküldte

Vigasztaló Szentlelkét,

Hogy biztassa seregét.

Győztesen ment el,

Drága ígérettel,

Hogy velünk lesz mindvégig,

Mind világ végéig.

 

Dicsérő ének

Zengjen nagy Nevének

Hűsége a mi vértünk.

Közbenjár ő mi értünk.

Úr földön, égen,

Örök dicsőségben,

Áld, oltalmaz, vezérel

Győztes, erős kezével.

 

Szent küldetésben,

Békességszerzésben

Nyomát híven követnünk

Ő ad erőt minékünk.

Fényben országol,

Mégsincs tőlünk távol.

Őt szolgáljuk, imádjuk,

Énekszóval őt áldjuk.

 

Örvendezzünk, vigadjunk,

Krisztus lett a vigaszunk!

 

 KRISZTUS, KÖVETLEK
Városokon át, falvakon által
Ott halad Ő és telve csodákkal
a levegő: mert szökdel a sánta,
vakok ujjonganak a Napot látva.
Néma ajkon is örömdal zendül,
Halott, légy élő hideg verembül!
A csodatevőt kíséri, amerre
megy, lépdel a lába, betegek ezerje.
Tódul a nép, hogy ámuljon, lásson.
Úr a halálon! Úr az elmúláson!
Nevét a hír is szárnyára kapja
Tanítványai kicsiny csapatja
Boldog, hogy Benne urára tekinthet.
Úgy szereti és vezeti mindent!
Galilea fénylő ege alatt
Isten Fia halad, halad, halad.

... Valakit ott a Koponyák hegyére
kísér a nép. Száz sebből csorg a vére.
Ostormegtépte vállán durva fábul
Nehéz kereszt. A tömeg zajong, bámul.
Gőgös gúnnyal farizeusok nézik,
Vad poroszló hogyan sújt rajta végig.
Körültekint a lázas két szeme
Mintha keresne, mintha kérdene:
Hányan vele és hányan ellene?

Hányan vele? Fenn a kereszt alatt
viharvert, könnyes, árva kis csapat:
a tanítvány, akit szeret vala ...
Néhány asszony még ... zeng a kardala.
Hideg közönynek, hahotázó gúnynak,
Fekete földre véres cseppek hullnak.

Mit vétkezett, hogy így kell halnia?!
Szenved, szenved az Isten szent Fia!
Szenved, szenved az Isten szent Fia.

Ő ment az úton. Hátra nem tekintett.
Életet mentett, égi magot hintett,
s bár százak, ezrek léptek a nyomába,
tudta hova megy: fel a Golgotára.
Tudta, hányan maradnak el mögötte.
Azt kérdezik csak: uralkodni jött-e?
Ha nem, hát vissza, rettenve, ijedve.
Szenvedni Vele kinek volna kedve?
Tudta, hogy fenn, fenn a kereszt alatt,
csak egy viharvert árva kis csapat,
csak annyi lesz az, ami megmarad.

Isten Fia halad, mégis halad
ma is. Napfényben ... viharon keresztül ...
vad tengeren is hívó szava rezdül.

Élő, tengeren járó Péterek,
Hány riad vissza: Tovább nem merek!
Pedig tovább még a főpap elébe,
Hol rágalom tőrét döfik a szívébe,
Ki vele járt viharzó tengeren,
hány mondja most gyáván: Nem ismerem.
Tovább, tovább! keresztgyalázatot
hordva ki éri el a Golgothát?!

A könnyes, árva, viharvert csapatnak
Odaát pálmát és koronát adnak
fehér, hótiszta angyalseregek.
Kitárulnak a tündöklő egek.
Ujjongva zeng az örök hálaének.
De hányan lesznek, akik odaérnek?!

 

Krisztusra várunk

 

Nem tudjuk, mi jön, titok a holnap.

Némák a titkok, nem válaszolnak.

Rejtő ködükbe szemünk nem láthat…

De elültetjük kis almafánkat,

Bízva, hogy kihajt,

Gyümölcsöt terem,

Titok a jövő.

Sürget a jelen.

 

Nem tudjuk, mi jön, titok a holnap.

Némák a titkok, nem válaszolnak.

De a ma int, hogy híven szolgáljunk,

Mert tudjuk, ki jön:

Krisztusra várunk!

 

Ha hirtelen jön, ha észrevétlen,

Munkánkban leljen, ne resten, tétlen!

Testvérek terhét vállalja vállunk!

Mert tudjuk, ki jön:

Krisztusra várunk!