Túrmezei Erzsébet
Lábnyomok
Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Õ mindig ott járt énvelem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
"Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?"
Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
"Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!"
ismeretlen szerzőtől
Túrmezei Erzsébet fordítása
„LEFELÉ NÖVÜNK!’’
Ki is mondta? Juliska néni?
Szeretetházi kis körünk
melyik fehérhajú lakója?
,,Mi már csak lefelé növünk!“
Tréfába bujtatott lemondás.
Vagy nem is az: boldog titok!
Valami, amit egyre jobban
és sürgetőbben áhitok.
Mindennap csak lefelé nőni:
kisebbé lenni szüntelen,
hogy Krisztus növekedjék bennem,
s mindenben minden Ő legyen!
Őt dícsérje minden lehellet!
Őt áldja minden szívverés!
Így nőni lefelé! Van ennél
boldogítóbb növekedés?!
Ez legyen a mi drága titkunk,
aranymosolyú örömünk,
hogy Ő lesz bennünk mind nagyobbá,
s mi már csak ,,lefelé növünk’’.
LEFELÉ TARTUNK?
Lefelé tartunk, mondják rólunk az emberek,
ha fakul szemünk fénye és hangunk megremeg.
Sajnálkozó mosolyt is meg-megfigyelhetünk,
amikor kihagy néha az emlékezetünk.
De bánkódjam miatta? Az óra lepereg,
S vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!
Lefelé tartunk, mondják. Lépteink lassúak,
óvatosak... Nem várnak derűs, fényes utak.
Hallkabb a szó csengése, nehezen halljuk már,
s veszít melegéből a kedves napsugár.
De bánkódjam miatta? Ha dermeszt a hideg,
Vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!
Lefelé tartunk, mondják. De biztatón ragyog
felénk Isten mosolya: Ne félj, pajzsod vagyok!
Fáradt gyermeket hordoz az erős égi kéz.
Szólit. Szava színarany és édes mint a méz.
Mit bánkódjam, ha szívem Isten állítja meg,
S vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!
Lefelé tartunk, mondják. Nem! Fölfelé megyek!
Hallom már a távolból a győztes éneket.
S látom, fehér ruhában, királyi trón körül
Nagy nyomorúságból jött, boldog sereg örül.
Utam nem lefelé tart, csak a cél közeleg!
Vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!