Túrmezei Erzsébet

 

 

 

 

Ne akarj kereszteden könnyíteni!

 

Vándor roskad le az útszél kövére.

Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!

De nem megy tovább! Hogyan érje el,

ha olyan nehéz terheket cipel?

 

Amikor indult, erős volt és boldog.

Azóta annyi minden összeomlott.

Magára maradt. Szép napoknak vége.

Keserves, árva lesz az öregsége.

Szívében ott a kérdés szüntelen:

Mért lett ilyen az út, én Istenem?!

Ahogy így töpreng, kicsordul könnye,

és leperdül az útszéli göröngyre.

 

Aztán elcsendesedik. Lehet-e

ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?

Magasba emeli tekintetét.

Ott majd megérti, amit nem ért.

Fogja botját, és indul vánszorogva.

Mintha a domboldalon kunyhó volna!

Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.

Elég volt már a vándorlásból estig.

Soká töpreng még bajon, hiányon,

míg végre lassan elnyomja az álom.

 

S magát álmában is vándornak látja,

útban a távol mennyei hazában.

A mennyei város ragyog feléje.

Oda igyekszik, siet, hogy elérje.

Kezében vándorbot, vállán keresztje.

Vállára azt maga Isten helyezte.

 

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!

A messzi cél, mint csillag, tündököl.

 

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.

Útközben néha pihennie kell.

Kedves ház kínál pihenést neki.

Súlyos keresztjét ott leteheti.

S ahogy tovább indulna, mit vesz észre?

Tekintete ráesik egy fűrészre.

 

Olyan súlyos keresztet cipelek.

Jobb, ha belőle lefűrészelek

-mondja magában.

De jó hogy megtettem!

Sokkal könnyebb! Így -sóhajt elégedetten.

 

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,

s eléri a ragyogó kaput.

Ó, már csak egy patak választja el!

Jön-megy a partján, hídra mégse lel.

De hírtelen eszébe jut keresztje:

 

A túlsó partra az most híd lehetne.

Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:

hiányzik a lefűrészelt darabja.

Mit tettem -kiált kétségbeesetten.

Most a cél közelében kell elvesznem,

mert keresztemet nehéznek találtam!

S ott áll a parton keserű önvádban.

 

Azután új vándort lát közeledni,

s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,

mint hídon, boldogan indulhat rajta,

hogy átjusson békén a túlsó partra.

 

rálépek én is! Reménykedni kezd:

az ismeretlen, idegen kereszt

hátha átsegíti. Rálép, de reccsen

lába alatt. Jaj, Istenem, elvesztem!

Uram, segíts! Így sikolt, és felébred.

Még a földön van. Előtte az élet.

Csak álom volt a kín, a döbbenet.

 

Megváltó Uram, köszönöm Neked!

Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,

hogy egy darabot is lefűrészeljek!

Amilyennek adtad, olyan legyen!

Te vezetsz át a szenvedéseken.

A Te kereszted szerzett üdvösséget,

de mivel az enyémet is kimérted,

Te adj erőt és kegyelmet nekem,

hordozni mindhalálig csendesen!?

 

 

"Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.

Nem bírom már!

-sóhajtod csüggedve.

De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,

hogy a keresztre miért volt szükséged."

 

(Fordította: Túrmezei Erzsébet)

 

 

Nem ejt hibát

 

 

Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok örvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, mely csak gyötrelmet ád …
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.

Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja mély nekem …
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át …
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldhatatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet …
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend, szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!

(ismeretlen költő verse)
 
Fordította: Túrmezei Erzsébet

 

 

 

Nem mondott fel nekem

 

Szolgálatára angyalok sietnek,

Parancsol viharoknak és szeleknek.

Megérteni, felfogni nem lehet,

Hogy meglátott, parányi porszemet,

És szolgálatába vett.

 

Szívemben ujjongva dalol a hála.

Kerek világon nincs jobb gazda Nála!

Mikor szolgálatába fogadott,

Nem csak munkát, drága feladatot,

Erőt is Ő adott.

 

Szentlelkét adta, segítsen, vezessen,

Sürgessen: soha ne időzzek resten.

Tekintete rajtam volt szüntelen,

Mindenre elég volt a kegyelem.

Ő maga járt velem!

 

Talált volna annyi hűségesebbet,

Parancsainak engedelmesebbet…

Csodairgalmát áldja énekem,

Hogy szolgálhattam hosszú éveken,

És nem mondott fel nekem.

 

Pedig annyiszor megtehette volna!

S én szegény, gyenge, engedetlen szolga

Türelmét, irgalmát dicsérhetem…

Mert ezután sem mond fel… sohasem!

Övé az életem!

 

 

„NEM TEHETETT MÁSKÉPP!”

                                     

Kiszögezte, s nem tudta, mit cselekszik.

Tudós vitát és tisztulást akart.

Világoljon az Evangéliom!

Aranyért nincsen kegyelem!

Bünbánat nélkül nincsen bocsánat!

 

Ha látta volna már,

Hogy 95 tétele,

Mint vihar süvítő szele,

Söpör végig országokon, világon,

Ha látta volna a nyomában támadt

Viharos zivatart,

S mint vérfagyasztó vizió

Szemébe lobbant volna máglyák lángja,

Gályarabság és inkvició,

Vajon megtette volna akkor is?!

Nem verte volna vissza látomása?

Nem hullott volna ki csontos kezéből

Tételszögező, sulyos kalapácsa?!

 

Lehet… Ha nem a Hatalmas keze

Vezette volna

Tételíró kezét,

Akivel ellenkezni hárhozat,

Aki előtt csak térdrehullni jó…

Lehet… ha nem a Hatalmas szava

Mondta volna: Legyen:

Világosság és reformáció!

 

Kiszögezte, s nem tudta, mit cselekszik.

Nem tudta, hogy a 95 tétel

Utnak indul, és századokon átlép.

 

Megírta, mert meg kellett írnia.

S kiszögezte, mert „nem tehetett másképp”.