Túrmezei Erzsébet
OKTÓBER 31 UTÁN
Vitára senki sem jelentkezik.
De a tételek világgá röpülnek,
Mint fészekhagyó madarak.
Már nyomtatott lapon suhannak,
Most még latinul,
Holnap németül,
Azután mindenféle nyelven.
S a wittembergi szerzetes,
Teológia tudós tanára
Döbbenve nézi röptüket.
„Istenem, Istenem!
Ha Te játékot akarsz kezdeni
Szegény szolgáddal, énvelem,
Temagadért cselekedd egyedül!
S oltalmazz, bele ne keverjem
Tulajdon bölcsességemet!”
A tételmadarak suhanó röptét
Megállítani többé nem lehet.
Luther lázasan írni kezdi hát
Tételeinek magyarázatát:
„Az egyház reformációra szorul.
És az nemcsak a pápák dolga,
Hanem az egész nagyvilágé,
De méginkább magáé az Istené.
Mikor jön el, Ő tudja egyedül.”
És mélyet sóhajt: Bár ma kezdené!
Bár ma virradna boldog hajnala!
Nem sejti még, hogy, amit várva vár,
Isten már el is kezdte – általa.
Otthonom a templom.
Ajtaján belépve mindig hazaérek.
Ismerősen csendül fülembe az ének.
Mintha minden hangja simogatás lenne!
Égi Atyám keze simogat meg benne.
Megterített asztal.
Éhező mellőle sose kel fel éhen.
Megelégedhetik mennyei kenyéren:
Élet kenyerével, élet italával,
Igében, szentségben: Krisztussal magával.
Mesterem műhelye.
Azért keresem fel, hogy kezébe vegyen,
Hogy régi emberből új emberré tegyen!
Hogy amíg templomát látogatom híven,
Templommá formálja egész bűnös szívem!
Otthonom a templom.
Mennyei otthonom halvány földi mása,
Drága tükörképe, szent hívogatása!
Míg egykor mennyei hajlékod befogad,
Köszönöm, Istenem, földi hajlékodat!