Túrmezei Erzsébet
Míg élt, betűzött reggel-este,
Erőt, vigaszt bennem keresve.
A kis szobára boldog csend ült,
Könnye sárgult lapjaimra perdült.
Mindig a menny felé vezettem,
S úgy szerettük egymást mi ketten.
Aztán elment. Örököltek
Engem, a régi, kopott könyvet.
Az új örökös magatelten
Nézett körül házon-kerten,
S mit nem ítélt elég becsesnek,
Eladogatta az ószeresnek.
Egy darabig megtűrt. Én vártam.
Erő volt lapjaimba zártan!
Élet, vigasztalás, békesség…
Múltak a nappalok, az esték…
De nem nyitott ki… nem kellettem…
Ott porosodtam elfeledten.
Most eladott az ószeresnek.
Kik öreg Bibliát keresnek,
Talán belépnek ma, vagy holnap,
S szomjú szívvel megvásárolnak.
Aztán olvasnak reggel-este,
Erőt, vigaszt bennem keresve!
A könnyük lapjaimra perdül,
S kis otthonukra boldog csend ül…