Váci Mihály

Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
— valamit minden nap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevôn,
— s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
— s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésbôl,
— minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
— minden szerelembôl hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: — ha miénk is,
— a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
— az életedbôl hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
— mert az emberbôl hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
— mert az Egészbôl hiányzik valami.

A Mindenségbôl hiányzik egy csillag,
— a Mindenségbôl hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
— a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
— belôlünk hiányzik valami.
A Földbôl hiányzik egy talpalatnyi föld,
— talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az igéret a múltból:
— "Valahol! Valamikor! Valami!"
Hitették bölcsek, hitték a hívôk,
— mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: — Valami nincs sehol!
— s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
— minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
— minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden mûvet és minden életet,
— kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent ezen e világon,
— megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belôlünk sürgetve dalol,
újra hiteti hogy eljön
valami, valamikor, valahol…