Szuhay Gyurinak hívnak! Nem születtem hívő családba. Nem kellett templomba járnom. Vasárnapi iskoláról, evangelizációról még csak nem is hallottam. A családban nem volt téma a hit, vagy az Isten – persze konfirmálni szigorúan kötelező volt! Nos ezt ügyesen letudtam, aztán irány az élet.

Nem mondhatnám, hogy valamikor is züllött életet éltem volna – nem drogoztam, nem ittam, nem cigiztem, csak úgy sodródtam a haverokkal. Ha a gimiben valami zűr volt, engem kerestek a tanárok – vagy benne voltam, vagy legalábbis tudok róla. Leérettségiztem, teltek az évek, haverok, buli (Fanta talán még nem volt), belül meg a nagy üresség! Mi lesz így velem? Gondoltam sokszor, de csak magamban…

Aztán 23 éves koromban történt valami furcsa! Emlékszem, otthon voltam, húsvét volt és egyszer csak hallottam egy hangot, belül, magamban, de kristály tisztán: Menj el templomba!!! Én? De hát én nem járok templomba! A hívás azonban nem szűnt meg. Elmentem! Beültem a legrejtettebb zugba és vártam, hogy mi fog történni. Az istentisztelet elkezdődött és valami számomra ismeretlen érzést kezdtem érezni. Csodálatos, leírhatatlan érzés volt, én mennyei bizsergésnek hívom. Később rájöttem, hogy ezt az érzést akkor érzem, amikor a Szentlélek megérint, de akkor még ezt nem tudtam. Csak ültem a templomban és határtalan boldogságot éreztem. A különös, bizsergető érzés a lábujjamtól a fejem búbjáig betöltött és az istentisztelet első percétől az utolsóig tartott ill. azután is.

Miután véget ért az alkalom, kijöttem és szó nélkül elindultam hazafelé. Pontosan nem tudtam, hogy mi történik velem, csak azt tudtam, hogy ilyen boldog még soha nem voltam és, hogy ezt nem akarom elveszíteni. Most már tudom, hogy az Úr azon az istentiszteleten, belenyúlt az életembe és mindent megváltoztatott – Köszönöm Uram!!! Attól a naptól kezdve, minden istentiszteleten ott voltam, egyszerűen vágytam az Isten közelségére, az evangéliumra! Nem érdekelt, hogy rajtam kívül mindössze pár idős néni jár az alkalmakra – ott voltam és jó volt!

Most annak kellene következnie, hogy ezt követően minden egy csapásra megváltozott, de nem így volt. Ennél sokkal több baja volt (van) velem az Úrnak! Két év alatt letisztult bennem, hogy szeretném lelkipásztorként szolgálni az Urat. A teológia évei alatt sok mindent megtanultam (nem biztos, hogy itt elsősorban a tananyagra gondolok – inkább a lelki beszélgetésekre, kollégiumi és házi bibliaórákra stb.), de az életemet nem úgy éltem, ahogy kellett volna. Osztottam az észt, hogy én megtértem, meg minden, de az életem tele volt engedetlenséggel, hazugsággal, paráznasággal…

Aztán az Úr helyre billentett! Nem mondom, hogy könnyű volt, de „azoknak a kik Istent szeretik, minden javokra van!” Róm 8, 28 Ötödikes voltam! Az Úr egy szempillantás alatt megértette velem, hogy ha csak beszélek Róla, de nem élek Szerinte, akkor ez nem a helyes út! „Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” Mt 7, 21  Elvett tőlem mindent, ami addig saját erőmből építettem fel: szerelmet, önbecsülést, magabiztosságot… és újra kezdte az építést!

Akkor megértettem: ha én építem az életemet, csak elrontom, de ha engedem, hogy Ő vezessen…