|
|
|
|
Ó te áldott, szent, rongyruhás szegénység,
Ki átöleltél mint síró anyám,
Míg hideg éjjel álomba merültem
A nyomorúság altatódalán!...
Te tépett lelkű fáradt csöndes asszony,
Látod az élet hogy rohan tovább?
Ma hálából, sugárzó szeretetből
Gyermeked tesz fejedre koronát.
S megköszönöm te tiszta lelkű asszony,
Hogy erős voltál míg nevelni kellett,
Többet szenvedtél mint a glóriával
Fölékített mártírok és a szentek!
De lásd a végzet áldott fénye rám tűz,
Szép anyaálmod most valóra vált,
S én a rám hulló sugarakból festek
Bús homlokodra fénylő glóriát.
Fáradt kezedre könnyesen hajolva
Megköszönöm néked az életet,
Az, álmaim s fehér szívedből nőtt
Meséidet, a tündérszépeket.
Minden, mi bennem él, tőled patakzott:
Melegség, jóság és a szeretet
Megköszönöm simogató kezednek
A felém nyújtott darab kenyeret.
S mindent, mit végre megkaptam, elértem,
Ragyogást, mit az élet rám sugároz,
Én térdre hullva átadom neked,
Odateszem fekete gyászruhádhoz!
|
|
|
|