|
Nagy bűnöm van. Vallom, beismerem,
És a szívemet ököllel verem,
Hogy valahányszor vádolón dobban,
Sajogjon minden sebeknél jobban!
Ki gondpárnáin ritkán nyughatott,
Anyám: ma ismét könnyet hullatott,
S minden cseppje, míg buggyant perrent, csordult,
Tüzes parázsként lelkem ellen fordult.
Megbántottam bár nem szóval, tettel:
Nem fontam át elég szeretettel!
Nem becézgettem nem csókolgattam,
Reszkető kezét nem simogattam.
Áldott kezét, amellyel ringatott,
Mikor muzikális dallal altatott,
S amellyel - míg tündérmeséket mondott:
A kis szobában puha ágyat bontott...
|
Idejét már alkonyatba futja,
Minden perccel fogy az életútja:
Míg Istenem megtart együtt vele,
Ne legyen soha könnyes a szeme!
Földi pályája már-már odaér,
Hol készen várja a Göncölszekér,
Hogy a szivárványhídra felsegítse,
És a jó, Isten kertjébe repítse.
Ha a fényrózsás égi lakba ér,
Mosolyáért az életem se bér
És fájni fog ha nem hallom szavát,
És nem láthatom szép ezüst haját;
S ha eltakarja irigy, néma hant,
Hol örök álmot álmodik alant:
Könnyel öntözöm a sírvirágokat...
Ne bántsátok meg soha Anyátokat!
|