|
Ha láttam a barázdát arcodon
S hajad között a fehér szálakat,
Én jó Anyám, úgy szívem rejtekén
Az önvád néma szózata fakadt.
Ah, Hány barázda oka én vagyok
S hány hajszál lett miattam oly fehér?
Hányszor gyötör e kérdés engemet
S alig hogy tűnt, már újra visszatér.
De lásd, a hibás mégis csak te vagy,
Mert a te aggódó és hű szemed
Átfürkészi naponta százszor is
Borongó, tépelődő lelkemet.
|
S ha őrli ezt a gond és szenvedés
Édes balzsamként hintesz rá vigaszt.
De azalatt jóságos hű szíved
Ezerszer sajgatóbban érzi azt.
Én jó anyám, mióta arcodat
Barázda szántja és hajad fehér,
Szebbnek látlak, s aggódó hű szíved
A föld minden kincsénél többet ér.
De a barázdák és fehér hajak
Pihenni mégse hagynak engemet,
Valami súgja: Látod, rossz fiú,
Miattad anyád mennyit szenvedett.
|