|
Ti, kemény harcokon győzelmes daliák.
Kikre bámulattal néz az egész világ,
S fényes neveteket szájról-szájra adja:
Hős dolgaitokkal ne legyetek nagyra!
Az én édesanyám nem harcokra termett.
Gyöngébb törékenyebb mint akár egy gyermek,
Életének késő délutánját éli,
Napja már az alkony határait éri.
S én ez öregasszonyt láttam nagyobb hősnek,
Mint akit valaha koszorúzott hős tett!
Pedig ő jutalmul nem álmodott azért:
Sem gazdag érdemjelt, sem hivalgó babért.
|
Ott feküdt a fia, szíve egyik fele,
Sok boldog reményünk ott vonaglott vele;
Ki vala már mondva az ítélet róla:
Készült a szomszédban már a koporsója.
Ő meg odaült a haldoklóval szembe:
Látta, hogy az élet mint apad el rendre;
Látta, hogy gyermeke mily esdőn néz rája,
Édes anyai kéz segedelmét várva.
De, mert úgy hivé, hogy szegény fia hátha
Kínosabban hal meg, ha őt sírni látja:
Bármint ölte a bú, mit szívébe rejtett,
Mégis egy áruló könnyet ki nem ejtett.
|