Ültünk a tornácon édesanyám és én.
Merengve távoli mezőink vetésén.
A rozs már fehérlett, a búza sárgállott.
Péter-Pál estéje szelíden ránk szállott.
És szólt édesanyám az alkonyi csöndben :
- Ím eltűnik lassan tavasz minden zöldje,
Megérik a kalász a fejét lehajtja,
Kasza suhintását, szinte megóhajtja...
Felelni akartam nem jött szó a számra
Csak néztem, csak néztem az édesanyámra.
Fekete hajában a sok fehér szálra -
Harmat a virágra... könny hullt az orcámra...