|
Szól anyjához a kisebbik fiú:
- Anyám, miért e tengernyi bú?
Miért oly sűrű könnyed permetegje?
Miért vagy oly halvány édes, szép anyám?
Teremjen bárhol balzsamír sebedre;
Én elhozom és meggyógyítlak ám.
Fekete bársony pilláit e szóra
Fölnyitja s szól a félhalott anya :
"Fiam, reményem repeső zászlója,
Egy rózsa engem meggyógyítana.
Mert tört szívemnek nem az balzsamírja,
Mit rá tudósok bölcsessége ád.
Ó, adjátok, hogy keblem újra szívja
Egy kis hírmondó rózsa illatát.
Egy tűzpiros szép rózsaszálét, melyet
Ott messze téptek rab Brassó körül.
Ott messze, hol most minden rózsa mellett
Egy-egy bitor hiéna-kölyök ül !"
Meleg csók hull az anya hűs kezére:
- Anyám, már kész, már indul gyermeked:
Egy jó, egy bosszús Isten a vezére,
Anyám, a rózsát én hozom neked!
Előlép, s szól a második fiú :
- Anyám hát bántja lelked még a bú?
Hull, hulldogál még könnyed permetegje?
Fáj még a szíved édes, szép anyám?
Teremjen bárhol balzsamír sebedre,
Én elhozom, én meggyógyítlak ám!
|
Felül ágyán a nagy beteg e szóra,
Félénk sugár fut át a két szemén.
- Orvosságom egy fehér tavi rózsa,
Amely lenn termett Senki szigetén.
Kies virányán dús Dunahaboknak
Hol Árpád ujja vont nekünk határt,
Ahol a végek tüzei lobogtak,
Hová a költők képzeletje szállt.
De mindhiába szívem szép magzatja,
A sors belőlünk föld csúfját csinál.
Cudar csikasz a fogát csattogtatva
Strázsál és nyí Bánát kapuinál.
- Anyám, a jöttem Dél virági várják,
Anyám, már kész, már indul gyermeked.
Dél szigetének virágkoronáját
Fehéren, tisztán én hozom neked !
S most ráborul a harmadik fiú:
- Anyám hát rág még szíveden a hú?
Hull, hulldogál még könnyed permetegje?
Fáj még a szíved édes, szép anyám?
Teremjen bárhol balzsamír sebedre,
Én elhozom, én meggyógyítlak ám!
S rá csuda módra felkél nyughelyéről,
Fölkél, s beszél a talpráállt anya:
- Fiam engem egy Lomnic fenyveséről
Szakított zöldág meggyógyítana.
|
|
Nékem e zöld ág üde lombja: Kárpát,
Verecke völgye; Branyiszkó, Uzsok,
A fenyvek ott mind nyugvó hősök álmát
Virrasztó árnyak, drága ciprusok.
E zöld ág nélkül hogy is élhetnék én,
S hogy virulhatna lombtalan hazánk?
De jaj fönn a bércek meredélyén
Sunyi vadmacska köpköd s fúj reánk.
S az anyaszívre; mely még egyre gyászol,
Lágyan pereg a fiú vigasza:
- Anyám, mely téged boldoggá varázsol,
Azt a zöld ágat én hozom haza.
És a fiúk már mennek, oda vannak.
Ma körülnéznek, holnap tán rohannak.
S anyjuk bámulván tűnő útiporra,
Nem kérdi meddig, nem kérdi mikorra?
Daliásan vagy béna hőssé válva?
Csak azt tudja, hogy nem hiába várja.
Zúgni szeretne, mint egy égi ének,
Hirdetvén szerte anyák seregének:
Mind bízzatok ! A fiúk szent haragja
Bestiák láncát úgyis szétharapja,
S e fiúk újra egy csokorba zárják
Nagy Magyarország széthullt bokrétáját !
|
|
|
|