|
Magamban érted vergődve, fájva,
sokszor gondolok édesanyádra.
Ó hogy becézhet, ó hogy szerethet,
boldog jövődért ó hogy remeghet.
Mint értem az enyém, ő meg érted:
imádságokat küld fel az éghez.
Két öreg asszony egymásról nem tud,
de egy az imádság, s egy a szent út,
amelyen felszáll, látatlan csendben
És meghallgatást könyörög mennyben.
Néha oly fájó érzésem támad :
Mért nem ismerem édesanyádat?
|
Miért nem csókolhatom azt a kezet,
mely kiskorod óta óv és vezet...
Miért nem nézhetek két szemébe,
én is imádkozva, én is kérve.
Hátha megmondhatnám néma szemmel,
mihez a durva szó nyúlni nem mer.
Érinteni benne, valahogy fénnyel,
hogy fiáért most már két ima térdel:
Az egyik az övé, másik enyém -
egy-áldássá olvad fia fején...
Hátha belém látna lelkem fényszaván
s magához ölelne, mint az én anyám.
|