|
Bágyadt őszi napfényt sűrű köd takarja,
Hull a fának lombja, mikor belemarkol
Kóbor szellő karja.
Lesz-e még szivárvány a kékelő égen,
Lesz-e még új zöld lomb, bús nóta a vészről,
Ami elmúlt régen?
Öregasszony karját ráfonja fiára,
Halovány orcáját végig mosogatja
Sűrű könnyek árja.
- A bánatnak tüze elperzsel, eléget,
Nem bírja a szívem, amíg reménységgel
Visszavárhat téged.
Fiát foglyul tartja az anyának karja,
Pedig lova várja, pedig a derekán
Megcsörren a kardja.
- Édesanyám, lelkem, szűnjék meg a búja,
Egy kicsit elmegyek, egy kicsit verekszem,
S visszajövök újra.
|
- Háborúba menni könnyű a magyarnak;
De nehéz a soruk az asszonyi népnek,
Kik itthon maradnak.
A csillagot látni, mely lehull az égről,
Félni szellőtől is, amelyik hírt hozhat,
Súgva hősi végről.
Ne csillagot nézzen, édesanyám, kérem,
A magyar dicsőség napja szórja majd szét
Sugarát az égen.
És ha hírt hoz rólunk a szellőnek szárnya.
Azt hallja majd rólunk, hogy a magyarok közt
Csak diadal járja.
Csendesen bólogat szegény anya sírva,
Nem tarthatta fiát, ha hazát megy védni,
Ha úgy van megírva.
- Vezessen az Isten és hogyha, megőrzött,
Akkor gyere vissza, csak azzal a hírrel:
Hogy, a magyar győzött.
|