|
Vannak cselédek, jóságos fények,
Nem hivalkodók, nem önzők, nem kevélyek.
Támadtak, mint alkonyatkor a szél,
Valaki gyújtotta őket, égnek.
Nagy szívükben jóság az olaj,
Mit szenvedésből csorgott beléjük az élet,
Ők mindig mások álmáért lobogtak át
Álmatlanul sok-sok éjet.
Naimban ők virrasztottak
S ők jártak az egyetlen Fény után,
Sóhajuktól lett virágos a gally
S csókjuktól lett gyümölcs a fán.
|
Égnek testetlenül, világítón, örökké,
Mint ott felejtett csók egy vonagló szájon,
Mint lepketánc a havasi gyopáron,
Fényük, életük s az mindig másé.
Égnek, hogy legyen virág,
Égnek, hogy több legyen a szín,
Égnek hogy örökké fényesőben járjunk
S kisírhassuk magunk,
Ha megvérződtünk nagyon valamin.
V annak önzetlen, nagy könnyes szemű fények.
Jézusiak úr-sors szülte alázatos cselédek:
Édesanyák Piéták, mártírsorsú szépek...
Ó, szűzfehér álmú, tiszta örökmécsek.
|