|
Mikor ragyogó, fényes nap-úton
virágos, dalos, izzó kedvvel
délnek adta szavát a reggel,
s míg a nap alább és alább hajlott,
s meghúzták az esti harangot:
az ezüstszavú estharang kelyhén
ahogy a lelkem a harmat este
- Anyám sírjához vitt az este.
Amikor a földön sóhaj se rebben,
s az alvó gondok közt az álom
megterem mindenik fűszálon,
S ahogy a holdfény a levelekre,
a csillagok a harmatcseppre
reáigézték sok édes képem:
hallgatva lesve ott a csend neszét,
- megcsókoltam az anyám kezét.
|
S amíg csókolt szám a fénykezén
- áldott keze most is melegít -
„Meddig leszel Anyám, velem itt?"
- nem jött ajkamra dehogy jött kérdés!
Olyan édes, boldog megértés
ölelt át lágyan szeretve szépen:
mint hogyha én is angyallá válva
szálltam volna az éjszakába.
Tudom, azt is, tudom: Te voltál!
S azóta nem vagyok magam, Anyám
Itt vagy fiad minden egy szaván...
Szívem repeső, hangos verése:
anyai szíved rezdülése;
vallomás arról hogy most is szeretsz,
hogy nem hagysz el soha nem feledsz.
Örömet fürdet könnyes két szemem,
mert míg a sírod s koszorúd látom:
Megtalálom a mennyországom.
|