|
Tiszteld atyádat és anyádat!
Ez az Isten parancsolatja:
Szíved is a háládatosság
Erre inti, erre nógatja.
Ez intést én híven megőrzöm,
Hogy jól legyen dolgom e földön!
Hogy szép időt érj amidőn már
Hajad mint az ezüst fehérlik,
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak, s unokák mindvégig,
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!
Jól emlékeznek még a Duna mellékén
Egy vén emberre, ki koldulásból élvén.
Volt a jámbornak egy különös szokása,
Hogy az alamizsna meg nem maradt nála;
Hanem azon módon, amint kezébe jött,
Széjjel osztotta azt a gyermekek között:
S el nem múlt hogy hozzá, ily mondást ne tegyen.
Tiszteljed atyádat, anyádat, gyermekem!
De mindezt mívelni, hogy mi okból szokta?
Vagy régen jutott-e s miképp koldusbotra?
Hogy hívják? merre van lakja szülőföldje?
Azt sohasem bírták kivenni belőle.
A keze felől is tudakoztak váltig,
Mivel a jobb karja el volt esve váltig
Volt-e felesége, gyermeke is él tán?
Hanem ő mindenre fejét rázta némán.
A sok unszolásnak így véget vetettek,
Látván, hogy elméje hibás az öregnek.
Egyszer csak elmaradt - elmaradt végképpen,
Jobb helyet keresvén a sírnak ölében,
Holott nyugodalmat találnak, valakik
Oda menvén lesznek az ítéletnapig:
És végórájában az esze megtére,
Mint a borongós nap kitisztul estére;
Megnyugodt kibékült a halálos ágyon.
És hogy sírjába is a hit karján szálljon,
Papot kért; s nyavalyás élte történetit
Akkor fedezte fel, mely itt következik:
Vagyonos Pál, mert így hívták az öreget,
Akkor mintegy harminc esztendős lehetett:
Hogy özvegyen maradt, s két gyermeke árván,
Feleséget, s anyát korán sírba zárván.
Dolgos, takarékos, szelíd volt az asszony,
Ki inkább tűrt, mintsem perpatvart támasszon;
Pál nehéz erkölcsét szépen tartá féken,
- Szelídséggel a nő mindig többre mégyen!
Két fiát nevelte hasznos erkölcsökben,
Buzgalma hűsége semmiben sem csökken;
S ugyan virágzott is vagyonos Pál háza,
Hejh, mert a jó asszony nagy Isten-áldása!
De bezzeg, mihelyt a jó asszony sírba ment,
Felfordult egész ház, megváltozott a rend;
Kikre, mint két szeme fényére vigyázott:
Leve a két fiú rendetlen és vásott.
Mert jaj a gyermeknek akkor és idővel,
Ki nem édesanyja szárnya alatt nő fel!
Midőn az anyai szeretet melege,
Szépet, jót ki nem fejt benne jó-eleve.
Mikor kézről-kézre megy a szegény árva,
Vagy hideg rokonhoz, vagy idegen házba.
Öreg édesanyja darab idő óta
Ott volt ugyan Pálnál, de bár ne lett volna!
Mert Pál nem jól bánván az édesanyjával:
Gyermekinek adott rossz példát az által
Ó ti szülék, szülék! bizony nem tudjátok,
Mily szörnyű büntetés készül lassan rátok:
Vén apák- s anyákkal bánván méltatlanul...
Hisz a gonosz példán gyermeketek tanul!
S midőn megvénhesztek, a rosszat, idővel
Visszaadja néktek vissza hét tetővel!
Így terjed a gonosz, s firól-fira menvén,
Sok házat megemészt, mint az eleven szén.
Bekap oda a bűn szétvonás irigység,
A lakóknak éltét, hogy megkeserítsék.
Testvér, testvér ellen, gyűlölködő Káin,
S romlása ház lelki és testi javain.
Így állott a dolog a vagyonos háznál,
Fájdalom, a rosszban nagyon elmerült Pál!
Ott lehet felőle család és gazdaság,
Rossz cimborák, bor közt vesztegeti magát!
De emellett az volt a legnagyobb bűne:
Öreg édesanyját, hogy meg nem becsülte;
Belé-kapcáskodott, korholta ok nélkül,
Sovány falatját is kapta, szegény kéztül.
Sokat szerzett, mégis szűket látott sokban,
Tépett a ruhája, a szíve még jobban!
Saját édes fia, kit szült a világra:
Hosszú életét is a fejéhez vágta;
Nem volt az a csúfság, becstelen nevezet,
Gúny, átok, szidalom, amit nem szenvedett,
Mindezt úgy szórták rá fiának ajkai,
Hogy még a földnek is nehéz volt hallani.
|
Mígnem végezetre, már miért, miért nem?
De felbőszült reá irtózatosképpen,
S édesanyját, ki volt a hatvanon felül;
Összetörte, verte, gazul kegyetlenül.
Gyermekei látták az apának tettét,
De már elfásulva mindazt fel se vették;
Az öreg pedig sírt hosszú éjszakákon:
Jövel, jövel hamar én csendes halálom!
Így múltak a napok, úgy múltak az évek.
A Pál gyermekei immár megnövének;
Megnőttek az igaz, de a derék testben,
Maradt szív és lélek bután és üresen.
Mit is tanulnának az olyan apátul,
Akit szült az anyja önéltére átkul?
S így amiképpen fogy a jó erkölcs Pálnál:
Akképp fogy a vagyon, és a ház alább száll.
Történt pedig egyszer, hogy rossz két gebéjén,
- A kenyérnek-való fogyatékon lévén, -
A malomba ment Pál - s nyúlván az ing róla:
Két fej kendert is vitt, hogy majd megbakólja.
Szoros volt a malom, addig hát míg őrne,
Levitte a két fej kendert a törőbe;
És mihelyt a zsilip meg vala bocsátva:
Kezdődött a bakók nehéz pufogása.
Hanem a kenderen egyet avagy kettőt
Alig fordított Pál hogy jaj-szóval eldőlt.
És midőn egy őrlős a földről felhúzta:
A jobb keze szörnyen össze vala zúzva.
Meglehet hogy megél, - mondák - s kiheveri,
De a kézzel anyját többé meg nem veri!
Igaz is! az orvos lemetszette vállig.
S élet-halál között vitték Pált hazáig.
Azután sokáig nyomta volt az ágyat,
Ápolgatásába minden belefáradt.
A fiak, mintha nem történt volna semmi.
Éppen nem látszottak azt szívökre venni.
Csak egy el nem fáradt, - hanem éjjel-nappal,
A beteg körül volt szíves indulattal;
- Az anya! akinél elfelejtve vagyon
Annyi méltatlanság, gúnynév és szidalom,
Kinek a csonka kéz láttán szíve vérzett,
Mely kéztől szenvedett kínos vereséget.
Ó anyai hűség! anyai szeretet!
Amelynek nagy voltát megmérni nem lehet!
E közben Pál lassan lábadozni kezdett,
De az orvosságtól amely gyógyít testet:
Nem nyert könnyülést a tusakodó lélek,
Hányták, vetették azt sok visszás érzések.
Gyakran behunyt szemmel fekszik, - de van ébren,
Forgatván ő dolgát fáradt elméjében:
Előtte áll gondos, szelíd felesége,
Mintha reá szemrehányó képpel nézne?
Helytelen fiai megvert édesanyja,
Aki még mostan is híven ápolgatja.
Azután az Isten, méltó büntetése,
Mikor rázuhant a bakó a kezére...
Ekképp eszébe jut, és vádolja minden,
S nincs ami lelkére vigasztalást hintsen!
És amint felgyógyul - anyja halva fekszik...
Mintha élete csak azért nyúlt vón' eddig,
Hogy felápolja az érdemetlen fiat,
Azután meghaljon a sok búbaj miatt.
Mindez Pált leverte, megrázta erősen.
Testben rongált, hitben félénk és erőtlen.
Nem vala támasza s lelkének istápja,
Hát még, hát még ami később jött reája!
Elmúlik az idő, az öreg Pál még él,
De alábbvaló az utolsó cselédnél;
Nincsen becsülésben, de szitok gyalázat
Éri aggott fején az őszült hajszálat.
A kegyetlen kölcsönt saját gyermekei
Visszafizetik most hét tetővel neki.
Ki rosszat cselekszik oly fát ültet, melynek
Ágai számára büntetést teremnek.
Történt egyszer, amint készen volt az ebéd:
Az öreg ember nyúlt a tálba legelébb,
De a kisebb fiú elrántá a tálat,
S megütvén a kezét, durván reá támadt:
Várjon kend sorára! No ! ... ilyet ki látott,
Csak henyél s megfalná mégis a világot!
Mi-haszna vén koldus! még az is köszönet,
Ha kenyérhajat kap ott az ajtó megett...."
Ezt látván mívelni saját édes fiát:
Szegény vén emberrel felfordult a világ.
S végkép összeomlott meggyengült elméje,
Fiának e szörnyű szavára, tettére.
Felkelt az asztaltól, - kirohant hirtelen...
S nem látta őt többé a háznál senki sem.
Más távol vidéken bolyongván szerteszét,
Koldulással ette halálig kenyerét.
Szomorú esetét ekképp elbeszélvén,
Kibékült, megnyugodt a halálnak révén,
S újra visszaesvén bús állapotjába,
Mintha akkor is még az utcákon járna,
A koldus-éneket végig mondá halkan,
S szétosztá fillérét azon nagy szavakkal:
Melyeket ha követ világ-életében,
Nyomorult életét nem végzi ekképpen.
Hogy szép időt érj, amidőn már
Hajad, mint az ezüst fehérlik;
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak, s unokák mindvégig,
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!
|