|
Gyászban van az özvegyasszony,
Fekete a ruha rajta;
Hej, de sokkal feketébb még,
Sötétebb még búbánata.
Szomorúan gondolok rá,
Hogy mennyire el van hagyva:
Szemem elfutják a könnyek,
Hej, mert ez a szegény özvegy
Mindnyájunknak édesanyja!
Idegenek, kegyetlenek
Laknak a házában, földén,
Szentképeit, szokásait
Kegyetlenül összetörvén.
S hogy Istenhez se szólhasson:
Temploma mecsetül adva,
Nincs egyebe csak a könnyek.
- Ó, szegény elhagyott özvegy,
Mindnyájunknak édesanyja!
|
Tövisekkel van kirakva,
Tövisekkel drága teste;
Ruházatja ékek helyett
Piros vérrel van befestve!
Láncát, mert itt nem terem már;
Messze Stambul fala adja,
Ellensége aki jön-megy,
- Ó, szegény üldözött özvegy,
Mindnyájunknak édesanyja!
De nem fájna neki mindez,
Elviselné mindezt végre,
Óh, csak a saját fiai
Tőrt ne vernének szívébe;
Ó, hogy saját gyermekidtől,
Még tőlük is el vagy hagyva,
Én szegény eladott anyám,
Én szegény elárult hazám:
- Mindnyájunknak édesanyja!
|