|
|
|
|
Leánykám ír. Én nézem csendesen,
S míg ül a házi dolgozat felett,
Minden vonását sóváran lesem:
Még gyermekes, de már egyéni lett.
Elnézem hosszan. Most ismergetem.
Valamikor mily drága lesz nekem!
Mikor majd messze, más világba'. kint,
Más vágyban él, és más örömre vár.
Hazafelé csak nagy ritkán tekint,
Más lesz az álma és reménye már!
Nekem meg nem lesz, senki más, csak ő!
Hajam fehér lesz, kezem reszkető...
És napról-napra várok szüntelen,
Ki nem hunyó, nem lankadó reménnyel;
Várok remegve, félve, boldogan,
Imádkozó aggódva nappal, éjjel.
Várom a postást, - jaj, tán el se jő,
Vagy csak a vonat késhetett talán?...
Úgy várom tőle majd a levelet,
Mint valamikor tőlem az anyám!
|
|
|
|