Dömötör Ilona
Vallom: túl a látható égen,
emberértelem felett,
s nálunk is e földi létben,
minden tettben, eseményben
mindenre van felelet.
Egyszer
minden bog bomlik magától,
minden titok kivilágol.
Láthatatlan villámfénynél
hajnallá lesz minden éjfél.
Fordul
az óriás homokóra.
Tervek törnek majd cseréppé.
Álmok válnak víg valóra.
Roncsolt lelkek lesznek éppé,
koldusok királyi néppé.
Fénylő
rend terem a zűrzavarban.
Zagyva zajból kiválik az örök dallam.
Eget ver az igazságot mondó ének.
Megfelel az erős Isten
Ő tudatlan kicsinyének.
KEZDET
Csitt! Kezdődik az új szimfónia.
Lendül a pálca a Végzet kezében,
Csipke-hangfogós bölcső rejtekében
Mozdul a földnek egy kicsiny fia.
Alaktalan, halk, félénk hangolásra
Nyilik parányi rózsakehely-szája,
De Isten örök, nagy kéziratában
Már készen áll a lét szinfóniája.
S ha eljön az idő,
A szólamokat rendre végig játszák
Hangszerükön: az öröm, vágy, a kín,
A szenvedély, a szeretet, a szépség,
A gügyögés, a sikoly, s az imádság.
Sötét nézőtér megviselt világunk,
Eloltogatta már a bűn a lámpát.
Könyörgünk Hozzád, mennyei Művész,
E hangolódó, halk kis életen
Zúgasd végig a fény szinfóniáját!
II.
Vigyázz! Kezdődik egy új háború!
Torz fegyverüket fenik már a szörnyek,
Cipelnek csontváz-vállukon
Undok batyukban bajt, bűnt, bánatot,
Dacot, dühöt, kísértést, könnyet.
Felsír a föld piciny, fogoly fia
Gondokkal bélelt bölcső-börtönében
És ködbe fúl a fényszimfónia.
Valahol áll egy fényes bástyafok.
Szivárványzászlót lenget ott a béke.
A szeretet szegletköve,
Megfutott, kidőlt földi harcosok
Tisztára mosó menedéke.
Egy megbocsátó, égő, égi Szív
Ott minden imát pajzzsá kovácsol,
És aki nála menedékre lel,
Azért Ő vérével felel,
Ha vétek-rémek ellen harcbaszállni
Kibocsátja a biztonságos várból,
S örök rendjellel ékesíti végül
Mindazt, aki a földön Övé lett...
Szülőszívek! Bölcső testőrei!
Vigyázz! Imához! Kezdődik egy élet!
MENNYEI SZÉLZÚGÁS
Őskezdet óta jár földünk felett
,,Sebesen zúgó szélnek zendülése’’,
Örök, tisztító, égi lehelet.
Kastélyok s viskók közt megy zúgva át,
Megzörgeti a bűnök lakhelyének
Hazugságfüggöny-fedte ablakát.
Alant terjengő füstöt szerteűz,
S haldokló, hamvas oltári parázson
Színarany fényű lángra kap a tűz.
Az érkezése, útja mély titok,
De szól: ,,Sas-szárnyam tollain emelve
Az égbe jutnak halk imáitok.’’
Száll, zendül, zúg és nem pihenhet el,
Míg minden juhot amaz egy akolba
Az egy Pásztorhoz össze nem terel.
SAMÁRIAI ASSZONY
Ma elém szállt egy világító árnyék,
Emlékalak, ki ma is köztünk jár még.
Tespedt falun, forrongó városon
Így énekel, mint sebten átoson
Népek nyomában hullongó haraszton
A sikárbeli asszony:
„Napsütötte úton boldogan futok,
Szívemben dobban gyönyörű titok.
Buzogva csobban, mint forrás a kőben,
Kitörni készülőben.
Tegnapi éltem - törött kőveder -
A feledésnek útfelén hever.
Dicső jövendőm ma elébem intett:
Valaki rámtekintett.
A szeme fénylőbb, mint a déli ég,
Tüzétől minden földi vágy kiég.
Leperzselt, szomjas tarló lesz a lelkünk
Élő vízért esengünk.
Szava zápor. Égi áradat.
Vádolva ver, tikkasztva zúg, szakad.
Míg sajgó lelkünk öntudatra éled,
S felujjong, mert Övé lett.
Vásár, versengés, temetési jaj,
Duhaj, rikoltás, nevető zsivaj,
Ne fojtsd el a szót jó hírt mondó számon!
Repesve hadd kiáltom:
A Szent, az Áldott közelünkbe jött!
Hallgatva vár a városunk előtt.
Megtépett, kínzott, szennyes, árva lelkek,
A Kúthoz futva jertek!
Menekvő szívek, hajszolt életek,
Ne az én gyarló szómnak higgyetek!
Bocsássatok, hogy lábához omoljak
A csendben, ahol az élő víz csobog csak
Míg égigzengő kórusban kiáltjuk:
A Krisztust megtaláltuk!