M. Fische

Szeretet

Láttam a szeretetet. Láttam.
Rózsák közt járni a nyárban,
Aranygyűrűjére nap nevetett,
S olyan szép volt a szeretet.

Aztán láttam a szeretetet útközben.
Nehéz terhet vett fel. Mások terhét.
Játszó kisgyerekhez hajolt le.
S meglepett, hogy egyre szebb lesz.

Ott is találkoztam vele,
Ahol hull a fák sárga levele.
Betegségben, ínségben, szenvedésben.
Mindenütt boldog szolgálatra készen.

És láttam a fekete, fényvesztett napon.
Hordozta a keresztet,
Mert már barátja veszélybe tévedt.
Utána ment, nem latolt, kérdett,

És nem maradt ideje semmi
szennytől, mélytől visszarettenni.
Ment, amerre tövisek téptek.
Soha nem láttam olyan szépnek.