A JERIKÓI ÚTON        

 

Ott feküdtem a jerikói úton,

kifosztva és megsebesítve.

Harmatozott az út porába

Szememből a csalódás könnye,

Sebeimből a szívem vére.

Úgy éreztem: az életemnek vége.

 

És jött a pap. Szép fehér gyolcsban,

S bár sarúját a por belepte,

tiszta kezeit fehér leplébe

kenetteljesen elrejtette.

Segélykérő szavamra meg se fordult,

úgy elmerült imádságába,

a törvénynek, a prédikációnak

sok fenséges gondolatába.

Lealacsonyította volna annak

gyakorlati alkalmazása.

 

Jött a lévita is serényen,

Őt is templomi szolgálat várta.

Sebes porfelhőket kavart

a forró úton siető lába.

Dehogy ért rá most olyan kitérőre,

hogy sebeimet akár csak meg is nézze,

és jaj, hogyan márthatta volna

tiszta kezeit a porba, vérbe?

Elhagytak, és én ott maradtam,

a porban, a jerikói úton.

S akkor már tudtam, megéreztem:

el kell véreznem, meg kell halnom,

mert nekem nincs Samaritánusom...

És ott... akkor jelent meg Jézusom.

HÁNYSZOR? 

 

Az Úr Jónáshoz másodszor is szólt,

megismételve a küldetést.

Azt a parancsot, ami ellen

tiltakozott a szíve, a lelke,

ami elől futott és menekült,

amíg az ÚR utól nem érte...

Míg meg nem járta azt a mélységet,

ahol megtanulta az engedelmességet,

és fölismerte, hogy az Úrnak

különös terve van vele.

 

Az Isten ma is számít gyermekére,

Terve van veled és velem!

Mert oly sok még a bűnös város,

ahol nem tudják, mi a kegyelem,

és mennyi a halálra ítélt,

saját vesztébe rohanó ember!

Ki mondja meg nekik, hogy közel a vég?

Ki látja a sok vergődő szívet,

nyomorral, bajjal terhelt életet,

ki adja át az üzenetet,

hogy van számodra, van megoldás még?

 

Az Úrnak terve van velem s veled,

s bárhová futnál előle,

a küldetést el nem kerülheted!

Szólt egyszer... talán szólt másodszor is,

Mondd, hányszor várt hiába reád?

Saját terveid, vagy üvöltő zene

nem nyomhatja el többé szavát,

szíved mélyén egy halk hang egyre sürget.

Ne várj addig míg a mélységbe vet!

A küldetést el nem kerülheted.

MEGNYÍLT SZEMMEL  

 

Sokszor nem ismerünk fel Téged...

Ó, Jézus, nyisd meg szemeinket,

mint ama két bús tanítványnak

egykor ott Emmausban.

 

Tudjuk, velünk jársz utainkon,

Hozzánk szegődsz és elkísérsz,

repítsen bár képzelet szárnya,

szerelmeddel Te utólérsz.

 

Ha néha magányba rejtőzünk,

utánunk jössz és ránk találsz.

Ha lankad, lassúl már a léptünk,

az út végén Te állsz, Te vársz.

 

Jézus, ismered útjainkat!

Oly kevés az öröm hegye...

Látod a mai Golgotákat...

figyelsz sötet völgyeinkre.

 

Ha gyász vagy bánat könnye felhőz,

nem látjuk, hogy itt vagy velünk.

Oly nehéz felismerni Téged,

míg próbáinkban szenvedünk.

 

Napunk már túlhaladt a délen,

napunk már lefelé halad.

Rettegő szívvel hadd keressünk,

s kérleljünk, hogy velünk maradj!

 

Válaszául a sok miértnek:

Úr Jézus, nyisd meg szemeinket!

Mint ama két bús tanítványnak,

alkonyatkor ott Emmausban...

NEKÜNK  SZÓLÓ  INTÉS  

1 Kor. 7,29-31.

 

Szeretteim, az időnk rövíd!

A híd közepén már áthaladtunk.

Az élet zavaros árja lassan

parthoz csendesedik alattunk.

Viharai orcáinkra rótták

emlékül barázdáikat,

meggörbült újjal, eres kézzel

szorítjuk a korlátokat.

Az Ige int: ne legyen már több

háborúságunk a testben,

hiszen velünk volt és velünk lesz

nyomorúságunkban az Isten!

 

Szeretteim! Az időnk rövíd!

Ha néha ejtünk is könnyeket,

felejtsük el, mintha nem volna,

tegyük le lassanként a terheket!

Akik vesznek, mintha nem vennének,

s nem volna övék semmi sem!

és akik élnek, mintha nem élnének,

mint akik átutazók idelenn.

Mert e világ ábrázatja

elmúlik, s vele minden árnyék,

vár ránk a fény, vár ránk az Isten,

s a túlsó parton az örök hajlék.

ÖREG  BOTOK  A  KAPUBAN 

                                    

Két bot feküdt az Ékes-kapunál,

két megkopott, elhasznált mankó.

Szembetűnő és szinte prédikál,

szívdobogtató, könnyet fakasztó.

Beszél sok-sok év szörnyű nyomoráról,

s az új elképzelhetetlen örömről,

hogy szökdel és újjong, ki sánta volt,

mert minden kincsnél ma többet kapott.

Lehullt nyomora súlyos bilincse,

mert az Úr szolgája jött el erre,

a Lélek erejével felvértezve,

az imádkozás órájára, kilencre...

                        *

Mikor a vasárnapi harangszó

szent vágyat ébreszt a szívemben,

és az imádkozás órájára

elindulok és is csendesen,

az Úr házának ajtajában

áhitattal réved rá szemem

a kívül hagyott öreg botokra.

Drága, öreg testvérek támasza!

Ismerem mind. Símára koptatta

gazdájuk ráncos, reszkető keze,

mely az életet átrobotolta.

 

Nézem és szívem hálával tele,

mert még itt vannak, itt várnak sorban,

míg nincs szükség rájuk itt pihennek,

s a kedves öregek bent a padokban.

Ott, hol elfedi a test nyomorát

a lélek öröme, mely ujjongva kiált,

szárnyakat ad és szökdellni tanít,

bátor a szív és kín nem lakik itt.

Terítve vár az Ige asztala,

dícséret zeng és hála szava,

erőtlen testben az erős lélek

szárnyakat adó diadala.

 

A botok megint kézbe kerülnek,

ha elhangzik végül az áldás.

Kip-kop! Rójják újra az utat,

mint egy-egy hűséges segítőtárs.

S ha helytálltak a hétköznapokban,

vasárnap itt pihennek újra.

Hányszor látjuk, mielőtt belépünk

az imádkozás órájára!

De jaj! Ha a botoknak híja van,

akkor szemünk forró könnyet ejt,

s szívünkbe fájón beledobban,

hogy egy öreg szív végleg hazament.

TÁRULJATOK!  

            24. Zsoltár

 

Ti, kapuk, emeljétek fel fejeteket!

Táruljatok, örökkévaló ajtók!

Salamonnak ékes oszlopai,

Jeruzsálem faragott kapui,

nem tudjátok-e, ki az, aki jő,

az alázatos, szamáron ülő?

Nem tudjátok-e, hogy köztetek járt,

itt prédikált a boltívek alatt,

itt tanított, a lába itt haladt!

Népéhez jött Ő, de népe szíve

nem fogadta be, zárva maradt.

És nem fogadja az ősi templom,

nem tárulnak a százados ajtók,

nem ismeri fel igazi Urát,

ki korbáccsal tisztítja templomát...

S mint lázadónak, legméltóbb helye:

városon kívül a gyalázat hegye.

 

Évezredek múltán lehulltak a falak,

a kapuknak már csak romjai beszélnek.

S az örökkön Élőt hirdetik a szelek,

zengik, hogy boldogok, akik Őrá várnak,

jövetele előtt híven kaput tárnak.

 

Ti, kapuk, emeljétek fel fejeteket!

Lehajtott fejek, emelkedjetek,

bús szívek, ó, tárjatok ma ajtót!

Tekintsetek fel, hisz Ő közeleg!

Már nem szegényen jő. Számotokra

a legnagyobb gazdagságot hozza.

Fogadjátok Őt királyi módon,

Úrhoz méltóan, királyi trónon,

hűségesküvel, hős megvallással,

halálig tartó odaadással!

Hozsannátok diadallal zengjen,

mert uralkodik földön és mennyen,

és egy napon minden szem meglátja,

hogy Ő a dicsőség örök Királya!