Reviczky Gyula

 

 JÉZUS PILÁTUS ELŐTT

(Munkácsy képe)

Állok merengve, hosszú áhítattal
Ez Ő! Ilyen volt! Így képzeltem én,
Álmomban éjjel, elmélkedve nappal
Kerestem arcát, végre föllelém.

Mit a halandó, gyönge ismerettel
Töprengve könyvekből meg nem tanul,
Az a te nagy lelkedbe rejtezett el,
Lángelméd őrzi öntudatlanul.

Az örök eszmét sejtem itt, e vásznon,
S világrendünk hány bús kérdőjelét!
A két kezet, mely áld, kötözve látom,
Hallom a csőcselék “feszítsd meg”-ét.
És hallom azt is, százszor hangosabban,
De nem a trón, a vádlott hirdeti,
Hogy ami nem veszendő, halhatatlan:
halandó ember meg nem ölheti!

Nincs, aki védje, nincsen pártfogója,
Vérét szomjazzák a zsidó papok.
Jósképpel áll, azt olvasom le róla:
“Feszítsetek föl! Én meg nem halok!”
Nézzétek Őt! Két keze megkötözve.
A nép üvölt: “Feszítsd meg Őt!”
Megszánja asszony, mégsem ő a gyönge,
Leborulok ily óriás előtt.

Olyan szelíd, alázatos, lemondó. -
Ő az erény, igazság mártírja,
s oly büszke, hajthatatlan, égbe rontó:
Ez Ő! A Messiás, Isten Fia!
Pilátus tétovázik ... Nincs segítség!
Látom, hogy elfogják veszíteni,
De érzem: kikel sírjából ismét ...
Meghal, mert ember, él, mert isteni.

 

ISTEN


Kinek porszem, minékünk egy világ,
S egy rebbenés határa az időnek
Ki, ami emberagyban miriád,
Nem olvasod, mert semmiség előtted:
Ki buborék gyanánt elfújhatod,
Mit összehordtak népek, századok
Minden fűszálban érzelek; de elmém
Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.

Kit megtagad a léha kétkedő,
Te adtál, ismeretlen ismerős, Te,
Te földi szóval nem nevezhető,
Szívünkbe álmot, eszmét agyvelőnkbe.
Magát tagadja meg, ki megtagad,
Mint a napot, a fényt, a színt a vak.
A por fiához más nem illik itten,
Minthogy Tebenned megnyugodva higgyen.
Ki odatűzted a közös napot
Sugárzó lényed egy parányaképpen;
Ki hangodat majd zúgva hallatod,
Majd édes összhang bájos zengzetében;
Ki, hogy megszűnjünk élni, rendeled,
De, hogy meghaljunk, mégsem engeded;
Ki ezt a bölcs világrendet behoztad:
Megértni vágyó elmém összeroskad.
A tudomány, az ember-bölcsesség
Hadd fejtegesse millió csodáid ...
Nyugodtan nézed újabb Bábelét,
Amelyen át egedbe nézni áhít.
Engem, tűnődőt, volt-e kezdeted,
Időnek vége hogy mikor lehet:
Érzése elfog a parányiságnak,
És leborulva, térdemen imádlak.
 

 

Pünkösd ünnepére

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed'
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba':
Világitó sugaradat áldja.
Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!
 

 

Tartsatok bűnbánatot!


Megromlott már a régi erkölcs.
Egy kor veszőbe’ van megint.
Szakadj le, új idők viharja!
Pusztíts, dühöngj kedved szerint.
Bábel tornyának épitői,
Hogy’ összezagyválódtatok.
Kezdhetitek megint elülről...
Óh, tartsatok bünbánatot!

Jut-e még eszetekbe néha,
Mi az az Isten ostora?
Mért kellett jönni vízözönnek,
S hogy mért pusztult el Szodoma?...
Erős Spartára, bölcs Athénre,
Rómára nem gondoltatok?...
Egy népvándorlás jöhet újra!...
Óh, tartsatok bünbánatot!

Kérkedtek azzal, hogy e század
Mily bölcs, erős, mindenható.
Nem leli kedvét délibábban
S abban, mi szép, de nem való.
Ledöntött minden régi bálványt;
De a sziv semmit sem kapott.
Nem boldog és nem jó az ember!...
Óh, tartsatok bünbánatot!...

Jól tudom én is, hogy a szellem
Az ember dísze, jobb fele;
De jaj, ha csak józan sivárság,
Örömtelenség jár vele.
Mely megöli a gyermekálmot,
Óh, az a szellem átkozott!
Nem bölcs, a ki csak tud s nem érez...
Óh, tartsatok bünbánatot!

A gyermek űzi még a lepkét,
Vigan bársonymezőt tapos.
Czukorról annyit tud, hogy édes
S a virágról, hogy illatos.
A természet még egyre dajkál,
A nap reánk áldást ragyog;
Csak a bölcs ember szíve parlag!...
Óh, tartsatok bünbánatot!

Megoldható-e annyi rejtély?
S a tudás haszna óh, mi lesz!...
A föld s nap élte is mulandó
S velük az ember is kivesz.
S ki végsőnek marad, bevallja,
Hogy boldogság itt nem lakott;
Csak élvvágy s harcz az isten ellen!...
Óh, tartsatok bünbánatot!

Hiába minden kutatások;
Gyöngék vagyunk és kicsinyek.
Áldott, ki a könnyet letörli
S megért egy szerető szivet.
Ugy jártok, mint a zord titánok; -
Csupán az istenek nagyok.
Az ő hatalmuk víhatatlan!...
Óh, tartsatok bünbánatot!

Jöjjetek sírni templomomba;
Verjétek bünös melletek’,
S a szeretet nagy istenétől
Jó, tiszta szívet kérjetek.
A könnyezőhez, búsulóhoz
Vigasztaló szót szóljatok.
Egymást ölelve, megbocsátva:
Igy tartsatok bünbánatot!