Szabó Irma

 

 

NÁTÁNAEL IMÁJA

 

A Megváltóra várni és a világ szennyezett, zavaros

vizeiben halászni, ez az óvatos megalkuvás

volt  az a kétszínű tett, amelyet önmagával

össze nem egyeztethetett. A hajnali órákban,

vagy ha a munkával már betelt a nap,

szívesebben üldögélt mély csendben

a háza mögötti fügefa alatt, ahol semmi sem zavarta,

ahová senki se látott, csak a fölé boruló lombsátor

üdezöld levelei között meg-megvillanó napsugarak.

De még azok is - bármilyen pókháló-finomak -

csupán a feje köré vonhattak fényvonalat,

a gondolat szövevényei közé nem törhettek utat.

Senki sem leshette ki, milyen erős vágyakozás itatta át

ezt a hallgatag izraelitát, aki nemcsak valami

homályos várakozásban élt, mint a sokak,

de az összefogott tudat erejével kért, könyörgött,

mint a kevesek; és kimondhatatlan sóhajokkal

esedezett benne a lélek. Nem tudhatta senki,

hogy ő csak a Megígért jövetelének reménységében élt;

csak ezért imádkozott ott, a szokott helyén,

a fügefa alatti padon, ez az igazi lelki szegény.

Nem tudhatta más, csak az, aki egy beteljesedett

napon így szólította meg: - Nézzétek,

ez a valódi, kettősség nélküli igaz,

akiben nincs tudathasadás.

- Honnan ismersz engem? Sohase láttalak,

életünk útjai nem találkoztak eddig sohasem.

- Találkoztak, a rejtett erőtereken

láttalak a fügefa alatt...

- Uram, Te vagy az Isten Fia, Izrael királya vagy!