Túrmezei Erzsébet

 

 A    Á    B    Cs    E    É   F   G    Gy   H    J    K    L    M    N    Ny    O   Ö    P    R    Sz    T    U  Ú   V

 

Frissítés: 2011.01.07. A felelet

Frissítés: 2010. 10. 10. A fületlen bögre

 

A BIRODALMAM

 

Lélek, én lelkem, hogyha ismernélek!

Ha bejárhatnám a határidat!

- Neki indulok s olyan szövevényes...

a folyamain nincsenek hidak. -

Ha ismernélek, s tudnám, mihez kezdjek!

Mélységeidből titkok integetnek.

 

Lélek, én lelkem, mért vagy nyughatatlan?

Megfélemlítőn zúgsz, morajlasz folyvást.

S én idegenül önbirodalmamban,

remegve tartom kezemben a kormányt.

Koldus királyod, mit tegyek veled?

Merre keressek segítő kezet?

 

Lélek, én lelkem, hol van az a Mester,

Ki téged ismer, minden titkodat?

Aki zúgó folyamaidon által

hidat fénylő szivárványból vonat...

Ó, jöjjön, akár zúgó harsonával,

akár simogatóan, csendesen:

én koronámat lábához teszem.

 

Add össze!

 

Félve megyek az iskola felé,

Félve a Mester hű szeme elé.

Szabódva nyújtom át a füzetet,

A sok kusza, egymás alá vetett

Tétova számot: „Valaki beteg…

Szenved, gyötrődik, akit szeretek…

Ellenség tör reám. S magam vagyok,

Önmagamnak ellensége – legnagyobb.”

A Mester nézi… hosszan, komolyan.

„Bizony, a feladatban hiba van!

Sorakozik a sok sötét adat,

S nem adtad hozzá a hatalmamat!”

 

Pirulva nézem. Ó, mennyire más,

Ahogy Ő vezet, az összeadás.

Olyan megnyugtató a vége is,

Oly bíztató az eredménye is!

Hozzáadva hatalmát, erejét,

Szeretetét, mely melengetve véd,

Mindenhez, ami nyomja a szívem.

Az eredmény: „Hiszek, Uram! Igen!”

 

 

Adventi út

 

Te emberi útunkat végigjártad,

Éles kövei lábad is sebezték,

Ismerős neked a gond, félelem, bánat,

És jól tudod, hogy most is hányszor kell még

Rögös útakon roskadozva mennünk,

Fáradtságot, fájdalmat viselve…

S most ismét karácsony lesz és a lelkünk

Tiszta fényekre, boldog énekekre

Sóvárog. Hozzád kiált szívünk vágya:

Ajándékozd minekünk békességed!

Vond adventi útunkat ragyogásba!

Hiszünk, így cselekszel, ha kérünk Téged.

S ha a szent éjszakában Betlehem

Kis jászla elé borulunk, kezed

Tedd rá hajszolt szívünkre csendesen,

Hogy minden vihar elcsituljon bennünk,

És boldogan ujjongva énekeljünk:

Karácsony! Földre szállt a szeretet!

 

Herman Claudius

(Túrmezei Erzsébet)

 

A FELELET

Milliók imádsága hat fel hozzád.
Imádnak - gépeket,
gőzsistergést, a szikra villanását,
lendülő kereket és zörgő láncot,
gigászi betonfalakat.
Festett vásznat, kegyes kőtornyokat,
akkordot, ritmust, aranymetszetet -
ezer gramm agyvelőt imádnak.
Az izmok dacos szövetét,
csillagokat és véredényeket;
kerengő vérük, vagy a sírok halmát,
villogó kardot és aranyhegyet.
A véletlent. Tervek ravasz szövését,
tovasuhant szót, őrületet, törvényt,
magukalkotta rendszert - és a semmit.
Mind felvetődik alacsony egükre,
s hangzik körül a földön az imádság:
ravasz susogás, sikoltozó átok,
felhördülő vágy, tompa megadás,
pogány követelés -
harsog, nyöszörög … elhal – sötét éjben.

S nem hallja senki, rajtad kívül,
akit senki nem ismer.
S Te, Isten, Te látod a földgolyót,
mint vergődő szívet.
Vak káromlások karában ott hallod
a könyörgést is. A segélykiáltást,
az elveszettek felédsikoltását.
A kínzó kérdést:
„Hol az igazság, az élet, az út?”

És Te felelsz.
Irgalmas és felérhetetlen,
akit nem látnak, nem ismernek.
Feleletül ajándékul adod
önmagadat. – Az éjben valahol
szegény jászolban, szűk istálló mélyén
fekszik egy gyermek.

A fületlen bögre

Ma este elmosogattam éppen nyolcra,
Rakosgattam fel a bögréket a polcra.
Kettő van fületlen, de elölről szépek,
Egészen olyanok, mint a többi épek.
Csak a fületlen részt hátulra kell tenni,
S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni.

Most jut eszembe sok felebarátom,
Hogyha képletesen fületlennek látom.
Úgy teszem-e őket életem polcára,
Hogy ne lássak mindig arra a hibára?
Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra?
Mert ha így térek egykor nyugovóra,
Akkor tesz el úgy az igazságos Isten,
Ahogy a bögréket rakosgatom itt lenn,
A mennyei polcra nagyirgalmú szemmel,
Hátrafelé az én letörött fülemmel.

 

A HARMADIK

Valamit kérnek tőled
Megtenni nem kötelesség
Mást mond a jog, mást súg az ész
Valami mégis azt kívánja:
Nézd, tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!

Messzire mentél, fáradt vagy, léptél százat
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad
Majd máskor, nyugtat az ész, s a jog józanságra int
De egy szelídebb hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!

Valakin segíthetnél. Joga nincs hozzá, nem érdemli meg
Tán összetörte a szíved
Az ész is azt súgja, minek?
S a szelíd hang újra halkan kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik egyszer első lehetne
és diktálhatna, vonhatna, vihetne,
Lehet elégnél hamar, esztelenség volna
De a szíved békességről dalolna,
S míg elveszítenéd, bizony megtalálnád életed!
Bízd rá magad arra a harmadikra, mert az a szeretet!

 

A néma vád

 

Holdfényes éjjel… Halvány Krisztus-arc…

Rajt szívet tépő, szelíd fájdalom…

A várost nézi… És Őt nézem én…

Hónapok óta… Hűvös hajnalon,

Ha ébredek, és hideg éjszakán,

A nap zajának, hogyha vége lett,

Mert itt sugárzik sápadt csendesen

Szobám falán s az életem felett.

 

Sokszor szíven talált a néma vád,

S hitetlenül harcoltam ellene.

Tudom, hogy miattam vagy szomorú,

Tudom, Uram, hogy másként kellene!

Valahol mélyen elszakadt a húr,

Nem zengi tisztán a Te éneked…

De a szakadt húr felujjong-e még,

Ha fájó könnyed rápergeted?

Könnyed nyomán megzendül-e újra

A magasságokat mérő zene?

 

Sokszor szíven talált a néma vád,

Tudom, Uram, hogy másként kellene.

Holdfényes éjjel, halvány Krisztus-arc…

Te, aki láttad minden harcomat,

Nézd, ezen a holdfényes éjszakán

Feléd fordítom könnyes arcomat!

 

Ma én is sírtam a város felett…

Ma megéreztem, most is érzem,

Mi fáj, amikor durván ellökik

A segíteni kinyújtott kezem.

S micsoda sajduló seb a szívemen

A visszautasított szeretet.

És most leroskaszt az a néma vád,

Én, én szereztem ilyen sebeket!

 

Hisz a Te kezed győzelmet kínált,

Új, zengőbb húrt a régi, nyűtt helyett!

Nem vettem észre, meg sem láttalak.

És újra reggel, újra este lett…

És újra este… holdas, hangtalan…

Szemed virraszt, és a városra néz…

A visszautasított szeretet

Nagyon, kimondhatatlanul nehéz.

Ó, az a város és ó, az a szív!…

Néz, néz szomorú váddal a szemed.

És lábaidhoz összetörve hull

A Te megsiratott Jeruzsálemed…

 

Ahogy lehet

 

Névtelenek. Csak azt tudom, hogy hittek,

S hogy Jézus elé egy halálravált

Gutaütöttet vittek.

Beleütköztek, testbe-vérbe, kőbe,

Sokaságba, falakba, háztetőbe,

De nem tört meg a bátor lendület!

Ha ajtón nem, hát a tetőn keresztül,

De odavitték

Jézus elé betegüket.

Nem hátráltak meg, és a béna járt!

 

Négy vádoló szempár tekint felém

Az évezredes messzeségen át.

 

Segítségért sikoltó testvérekkel

Van az utam lépten-nyomon tele,

Akiket vinni kellene,

Jézushoz vinni!

S megállítanak

Emberek, zárt ajtók, kemény falak.

Mégse szabad megállni! Hova lett

Az a tetőt bontó hit, szeretet?

Ki ment fel, ha végezetlen marad

Ma a szent feladat:

Jézushoz vinni embereket!?

Fel! A tetőn át is! Ahogy lehet!

Keresztültörve hittel mindenen,

Ahogy az a négy áldott névtelen!

 

Ahol ránk Jézus vár

 

 

Valami mindig vár.

Hol munka, lárma, hajsza,

hol a mindennapok küzdelme, harca,

hol keservek és kísértések,

próbák, bukások és szenvedések,

hol csend, csend, csend...

Kívül?

Vagy bent:

Valami mindig vár.

 

S Valaki mindig vár.

Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.

Ott a zajban, a mindennapokban,

küzdelmekben, és feladatokban,

ott szenvedésben és kisértésben,

hogy felemeljen, őrizzen, védjen,

hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,

átvigyen tűzön és akadályon,

új erőt adjon új kegyelemben.

 

Mindenütt mindig vár,

de százszorosan vár ránk - a csendben!

 

 AKI HELYETT A KRISZTUS VÉREZETT
Emlékszem: Kemény bilincsbe verten,
bénultan ültem a hideg kövön.
Sötétség, bűn és vád töltötte el lelkem,
ijesztő csend kietlen börtönöm.

Halál: Oly mindegy. Csak nagynéha lázadt
valami bennem. Életvágy talán.
S akkor... szerettem volna összetörni
bűnt és bilincset börtönöm falán...

Neki az ajtó rozsdamart vasának
sámsonkarokkal! Ki a fényre! ki,
ahol szabad mezők ujjongva várnak,
s ahol az élet szent magvát veti!

Néha. És máskor rémek. Megremegtem:
a szívemen kemény, hideg marok.
Egy síron túli hang titkos hívása:
'Jöjj! Jöjj Barabás!' - Nem! Nem akarok!

'Barabás!' Hah, már nem a rém hívása.
Ezer torokból tör ki: Ó, elég!
Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa
és nem kiálthatok felé: Ne még!

Most! Súlyos léptek... fegyver csörrenése...
csikordul a zár... szoborrá meredt
minden tagom... egy érdes hang: 'Barabás,
szabad lettél. Le a bilincseket!'

Először mint egy álom. De lehullnak
mégis. Tántorgó lábaim előtt
kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet.
Rám vár. Előre! Hadd köszöntsem őt!

Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit...

S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kin alatt!

Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.

Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?

Valaki szól: 'A Názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabás helyett.'

Oly hosszú út vezet a Golgotára...
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.

És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye... az a szent ajak...
a hulló vér... Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.

A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!

Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyéről én is.
- S ölbe vettem egy síró gyermeket...

Megsimogattam... lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.

Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota utján a kereszt alatt.

Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át életem.
- Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.

'Ki az? Ki zörget?' - kérdik majd. 'Barabás,
aki helyett a Krisztus vérezett.'
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek.

 

A KÖNYVEK KÖNYVÉNEK

CSODÁLATA            

 

Legyőzhetetlen!

Égi dimenziók, örök arányok

Isten diktálta, ember-írta Könyve!

Küzdünk ellened porszemek, parányok...

taposunk vérbe, sárba, könnybe,

és nem bírunk veled.

Te élsz korok felett és föld felett.

 

Tavaszból őszbe fordul a világ.

Lombjuk hullatják óriási fák.

Az emberiség évezredes tölgye

lassan libegve ejteget a földre

életeket és népeket.

te élsz népek felett és lét felett.

 

Kezembe veszlek,

és álmélkodva csuda-áhítat

száll a szívemre.

Így olvasta fakó irásidat

Ágoston egyszer... így a reformátor...

S hol egy ezüstszem századok porából?

 

Eleven-új vagy, s diadalmas-frissen

Szólsz a szívemhez, mintha énnekem

Íratott volna mai nap az Isten.

Úgy változunk mi emberek.

Az apák mások és a fiak mások.

Ma nagyok vagyunk, holnap porszemek,

ma törpe senkik, holnap óriások.

Azt hisszük, még a kelő napba nézünk,

De orvul, észrevétlen este lett.

Te élsz múlás és változás felett.

 

Hol, aki téged legyőzött,

tér, idő, ember - akárki?...

Hát azok ezreit,

lehet-e megszámlálni, belátni,

akiken te vettél diadalt?

Legyőzött lelkemen

győztesen Te zendíted ezt a dalt.

A Te győzelmed a békém.

A Te diadalod az életem.

Kezembe veszlek hívő áhítattal,

s hatalmad hirdetem.

 

Te élsz korok felett és föld felett

Te élsz népek felett és lét felett.

Mindenre, amit kérdezve kerestem,

Te győzhetetlen,

Te vagy a diadalmas felelet.

 

 

A KÜLÖNÖS RUHA 

 

Szenvedésed

Isten-adta ruhád.

Először sehogyan se illik rád.

Úgy találod, hogy nagy neked.

Belenőhetsz, ha békén viseled..

 

S ha Isten ráteszi áldó kezét,

erőt arra is ád,

hogy úgy viseld végül a szenvedést,

mint drága ünneplőruhát.

            M. Feesche  után németből ford. Túrmezei Erzsébet

 

A  LEGNAGYOBB  MŰVÉSZET  

                                        

A legfőbb művészet, tudod mi?

Derűs szívvel megöregedni!

Tenni vágynál, s tétlen maradni,

igazad van, mégis hallgatni.

Soha nem lenni reményvesztett.

Csendben hordozni a keresztet:

Irigység nélkül nézni másra,

ki útját tetterősen járja.

 

Kezed letenni az öledbe,

s hagyni, hogy gondod más viselje.

Hol segítni tudtál régen,

bevallani alázattal, szépen,

hogy arra most már nincs erőd,

nem vagy olyan, mint azelőtt.

Így járni csendesen, vidáman

Istentől rádrakott igádban.

 

Mi adhat ilyen békét nékünk?

Ha abban a szent hitben élünk,

hogy a teher, mit vinnünk kell,

örök hazánkba készít el.

Ez csak a végső símítás

a régi szíven, semmi más.

Eloldja köteleinket,

ha e világ fogvatart minket.

 

Teljesen ezt a művészetet

megtanulni nehezen lehet.

Ára öregen is sok küzdelem,

hogy a szívünk csendes legyen,

s készek legyünk beismerni:

Önmagamban nem vagyok semmi!

 

S akkor lelkünk kegyelmes Atyja

nekünk a legszebb munkát tartogatja:

Ha kezed gyenge más munkára,

összekulcsolhatod imára.

Áldást kérhetsz szeretteidre,

körülötted nagyra, kicsinyre.

S ha ezt a munkát is elvégzed

és az utolsó óra közeleg,

hangját hallod égi hívásnak:

„Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!“

      németből Túrmezei E. átdolgozásában

 

 

A LEGNEHEZEBB KÉRÉS

 

„Legyen meg a Te akaratod!“

Ha elkerülnek gondok, bánatok,

könnyű kimondani. De ha nehéz

órák jönnek, s az öröm ködbe vész?

Ha a szív vérzik, a lélek zokog,

ha éjszakának tűnnek nappalok,

eltördelni mégis a mondatot,

hogy „legyen meg a te akaratod!“?

 

Inkább sikoltanék: „Atyám, ne, ne!

Miért kell ennek így történnie? !

Szívem keserű lázadásba jut,

ha érthetetlen előtte az út.

Sírva tesz fel kínzó kérdéseket:

„Én Istenem, hát ez a szeretet? !

 

Aztán elcsitul: „Bocsáss meg, Atyám!

Te szeretsz engem híven, igazán.

Kínban vergődő szívvel is tudom:

Te vezetsz engem a legjobb úton.

Ellenemre is véghezviheted,

de szívem attól nem lesz csendesebb.

Taníts meg hát szívből kiáltani

ne csak szájjal, de szívvel mondani:

„Ahogy te akarod, ne ahogy én!”

A békesség csak így lesz az enyém.

 

Lehet az út tövises, meredek,

amerre vezetsz, bátran mehetek.

S mindennapi kérésem az marad:

„Add, hogy csupán Téged kívánjalak!”

 

„Legyen akaratod”, ha nap nevet.

„Legyen akaratod”, ha éj temet.

Legyen most és mindörökké! Igen!

Fogd meg a kezem, fogadd el a szívem!

Ha utam célját el is takarod:

Hiszek! Legyen ahogy Te akarod!

 

 

 

 

A  MINDEN, AZ MINDEN! 

 

"Minden gondotokat őreá vessétek" 1 Pét 5,7.

"Minden lehetséges a hívőnek" Mk 9,23

"Mindenre van erőm a Krisztusban" Fil 3,20

"Mindenért hálát adjatok" Ef 5,20

 

Minden gondomat rád vethetem.

Nem csak az apró-cseprő gondokat,

a nagyobbakat is.

Nem csak a nagyokat, nehezeket,

a legkisebbeket is!

Mert a minden, az minden!

 

És minden lehetséges, ha hiszek.

Lehetetlen, megoldhatatlan,

Elérhetetlen nincsen!

Mert a minden, az minden!

 

És Tebenned mindenre van erőm.

Mindenre, sokra, kevésre,

szűkölködésre és bővölködésre...

Testvérek terhét vállamra vennem,

Teeléd vinnem!

Mert a minden, az minden!

 

S mindenért hálát adhatok.

Derűs napok, borús napok,

Örömök, szenvedések...

Mindet azért adod,

Hogy cél felé segítsen.

Mindenért hálaéneket mondhatok.

Mert a minden, az minden!

 

 A MINTA  

 

Mindig mosolyog és szeretve szolgál,

tekintetében távol fény ragyog.

lényéből már a menny nyugalma árad.

El sose fárad.

 

Megsérteni semmivel nem lehet,

hisz nincsen benne kit megsérteni,

nincs énje. Földhöz nem köti már semmi.

Kész hazamenni.

 

Nincsen neve. Krisztus nevében él.

Krisztus kezének csendes eszköze.

Krisztus lényének visszasugárzása:

Hűséges mása.

 

Ím, itt a minta. Áldó két kezed,

én Mesterem, vezesse hát a vésőt!

Fájjon, ha fáj, én kegyelmedet zengem.

Készíts el engem!

 

 

 

AMÍG LEHET   

 

Ha édesanyád is öreg lett,

és te magad is „öregebb“,

ha - miket addig meg se érzett -

nem bírja már a terheket...

ha kedves hű szeme se lát úgy

az életbe, mint azelőtt,

ha lába ügyefogyottan

nehezebben hordozza őt:

legyen támasza erős karod,

és kísérése örömed!

Üt az óra, amikor sírva

utoljára kísérheted.

 

És ha kérdez, felelj a szavára!

Ha újra kérdez, akkor is!

Ne türelmetlenül! Gyengéden,

ha megkérdez, harmadszor is!

Magyarázz meg mindent derűsen,

ha valamit nehezen ért!

Üt az óra, melyben

tőled többé semmit se kérd.

                németből: Túrmezei E.

 

 

A „TÉTELEK KAPUJA” ELŐTT           

                                            

Papírlapra írta,

Fakapura szögezte,

450 éve már…

Ma Wittembergben érckapu fogad.

És Luther 95 tétele ércbeöntve vár.

Csendben tetüzgeted.

A fakapu

Tűz martaléka lett.

A tételíró kéz elporladt a vártemplom alatt,

A kripta ölén.

Az ércbetűk sora

Keményen, hidegen

Szemedbe néz.

Őszi nap vet rá bágyadt sugarat.

Késő zarándok olvasd, örülj:

Így megmarad.

            +

Valamikor

riadó volt, nem hideg ércbetű.

Lázas tekintetű

Polgárok és diákok olvasták és vitatták…

Másolták… szájról-szájra,

Kézről-kézre adták…

Nyomában

Kigyultak az arcok, a szívek.

Nem érckapun,

Nem papiron,

Szívekben élt, dobogott, lüktetett,

Mert erő volt és Evangéliom!

            +

S amíg ragyog az ércbetűk sora,

Egyért sóhajtok,

Késő kor késő vándora:

Ne merevüljön szánkon és szívünkön

az üzenet

halott formákba, hideg ércbetűkbe!

Legyen olyan élet-erőtele,

Mint 450 éve Luther Márton

Hatalmas 95 tétele!

 

 

 A VÉGIGCSÓKOLT BIBLIA
Sok porosodó, drága Biblia,
ha kinyitását mindhiába várja,
lenne nagyörömest
távoli vak testvérünk Bibliája.

Elveszítette mindkét karját,
rászakadt a vakság éjjele.
De felragyogott néki Krisztus,
és az élete fénnyel lett tele.

Szomjazott az Ige kristályvizére.
Hogyan is olvashatna Bibliát?
Keze sincsen, hogy betűit tapintsa,
és nem betűzheti, mint aki lát!

Mégis Bibliát olvas!
Előtte vakírásos Bibliája.
Nyelvével tapintja ki betűit,
s lelke az Ige mélységeit járja.

Így csókolta elölről-végig többször
Isten szent könyvét. Az az élete,
vigasztalása, kincse, békessége!
S Bibliája sokunk ítélete.

Éhezzük-e, ahogy ő éhezi,
és látó szemünk tapad-e úgy rája?
Nem vádol-e bennünket távoli
testvérünk végigcsókolt Bibliája?!

 

 

A WITTENBERGI OLTÁRKÉP ELŐTT 

 

Turisták belépnek, kimennek…

Századok belépnek, kimennek...

Szép ősi templom, wittembergi.

Új meg új gyülekezet zengi

dicséretét az Úristenek.

 

Messziről jött magyar zarándok,

áhitattal én is megállok.

Kőbe, színekbe dermedt zsoltárt,

gót íveket és szárnyasoltárt

csendesen, sorra megcsodálok.

 

Szószéken áll a reformátor,

s valamit számonkér a mától

Gyülekezete vele szemben

szavát issza, figyeli csendben.

Tartása, arca nyugodt, bátor.

 

Középen általszegezetten

Krisztus a megváltó kereszten.

Luthernek Biblián a balja,

és jobbkeze, kinyújtott karja

Krisztusra mutat ihletetten.

 

Fénylik, ragyog a szárnyasoltár.

Ez vagy, Luther Márton! Ez voltál!

Ha így festett le jóbarátod,

így ismert, így hallott, így látott.

Krisztust hirdetted. Róla szóltál.

 

Századok belépnek, kimennek.

Múlt ad helyet ifjú jelennek.

Forrongó újban, mindig másban,

ezer meg ezer változásban

te megmaradsz mindig ilyennek.

 

Századok belépnek, kimennek,

te megmaradsz mindig ilyennek,

ugyanannak és soha másnak,

örök Krisztusra-mutatásnak.

Hirdeted jövőnek, jelennek,

 

mának holnapnak...  jöhet más kor…

néha korszerűtlennek látszol

 ezzel az örök mozdulattal.

De minket más ma sem vigasztal.

Te így vagy ma is - reformátor.

 

 

AZ A HÁROM ÉV...

 

Elmúlt. Hirtelen, mint a többi mind.

Alig jött, és tovasuhant megint.

Év lett volna? Vagy tűnő pillanat?

Mennyi mindenre nem telt, nem maradt.

Rá se értek virággá fesleni

lelkem bimbóban alvó tervei.

Régi adósságok roskasztanak,

mert olyan rövid volt a perc, a nap.

De mélyen egy felismerés sikolt:

Mesterednek csak három éve volt!

 

És elég volt, és mégse volt kevés.

Tengernyi kín fogadta, szenvedés.

Az elveszett világ váltságra várt.

Milliók hordtak görnyesztő igát.

S ő rövid három földi év után

azt mondhatta: „Elvégeztem, Atyám!“

Abból a három évből lett nekem

szabadulásom, békém, életem,

s aki él, azóta abból él.

Századok tűnnek, mint hulló levél...

De megoldás örökre az marad,

mit Ő elvégzett három év alatt.

 

Míg három évnek titkát vallatom,

s tűnő évek zenéjét hallgatom,

új évem imádkozva, csendesen

abba az isteni kézbe teszem,

mint valamikor rég egy kisgyerek

az ezreknek elég öt kenyeret

fenn a hegyen kezébe tette le.

S boldog csoda történik vele:

pillanata nem pillanatot ér!

Lesz belőle áldott csodakenyér!

Minden perce, morzsája viszi szét

három év erejének jóízét.

 

 AZ ALKALOM  

 

Jön... elmegy... többé nem látod soha.

Szobádba száll, mint csillogó madár...

s ha nem csukod be jól az ablakot,

huss, odafönn a kék magosba jár.

 

Úgy csillan meg, mint napfelköltekor

a réten villogó gyémántszemek...

s ha meg nem látod, percek múlva már

fűszálakon csak fájó könny remeg.

 

És neked már csak fájó könny marad

befátyolozni vétkes, vak szemed.

Nem adtad akkor... most már nincs kinek.

Nem tetted akkor... most már nem lehet.

 

  Keresztyén
Honlapok Toplistája