Túrmezei Erzsébet-P

Túrmezei Erzsébet

PARANCSOL A GYERMEK

Merő csoda a gyermek.

Erőtlen, gyengén jelenik meg köztünk,

kicsinynek látszik és igénytelennek.

Pedig hatalmas, nagy követelés

minden lehellet, minden szívverés.

Néki növekednie kell.

És utolsó hely néki nem elég,

naptalan zug, elhasznált levegő,

az eledelből ami megmarad.

Ő első akart lenni, nem utolsó,

mert neki az utolsóság koporsó.

Ő parancsoló, győztes akarat.

Néki növekednie kell.

Vétkes, aki parancsát megtagadja:

csenevészedni, halványodni hagyja,

s odaadja a halálnak.

Igazán azok cselekszenek,

akik nagy alázattal félreállnak.

Kiknek kis szíve dobbanása törvény.

Dolgoznak érte testük-lelkük törvén,

s szemük szüntelen, aggódva figyel:

fejlődik-e, növekszik-e? Hiszen

néki növekednie kell.

Ilyen csoda a gyermek.

Erőtlen, gyengén jelenik meg köztünk,

kicsinynek látszik és igénytelennek.

S minden lehellet, minden szívverés

hatalmas, új követelés.

Így érkezett el Krisztus is közénk.

A szűk istálló szegény jászolán

mint gyermek fekszik Ő és követel.

Néki növekednie kell.

Néki növekednie kell

naggyá, nagyobbá és legnagyobbá,

szent Messiássá, szabadító Úrrá,

úgy adhat üdvöt, úgy teremtett újjá.

Ó, szállj szegény szívembe, titkos Gyermek.

Jöjj, növekedj, töltsd be az életem.

Teneked mindig nagyobbá kell lenned

és kisebbé nekem.

Földi borún, halálon, elmúláson

hogy Te vihess egem, kicsinyt keresztül,

nagy, erős Messiásom!

PÉLDÁZAT A MAGVETŐRŐL

Kimegy a magvető,

Hinti szét a magot;

Aranyló magocskák,

Jó földbe hulljatok!

Ne útfél fogadjon,

hol a láb eltapos,

károgó madarak

éhesen lesnek ott.

Ne kemény köves föld,

szomjazó kis gyökér

bárhova indul ott,

mindenütt követ ér.

Tövises földbe se

jussatok, hulljatok,

Hol a gyom rabol el

levegőt és napot.

Égi mag, Ige-mag

hova hull, hova jut?

Annyi szív csupa gyom,

vagy kemény, mint az út.

Új szívet kérek én

Tőled, ó, Istenem,

Te segíts, hogy e szív

puha, jó föld legyen!

Várlak, várlak. Mesterem, várlak.
Mikor jelensz meg énnekem?
Nem úgy, mint Magdaléna várt,
nem bolyongok temetőkerteken,
és nem keresem halott testedet.
Mint élő, örök Mesteremet várlak,
mert húsvét van, öröm zeng a világon
... és rám esteledett.

Tanítvány voltam, s megtagadtalak.
Tanítvány voltam. Láttam a csodád,
és hallgattam életadó szavad.
Szerettelek.
Kész volt a szívem, kész volt, én tudom,
mind a halálig elmenni veled.
Olyan erősnek éreztem magam.
S mindennek vége lett.

Menjünk halászni. Halász voltam én.
Legyek megint. Hiszen Simon vagyok.
Csak csupa seb az életem.
Majd csak eltengetem.
A bánatom
majd csak elaltatom.
A Genezáret gúnnyal néz felém.
Halát nem adja hálóm terhinek.
Rossz apostolnak, rossz vagyok halásznak,
jaj, nem vagyok jó semminek.

Mesterem, jöjj és jelenj meg a parton,
mondd meg, hova vessem a hálóm,
mondd, amit elvesztettem, hol találom.
Jöjj, kérdezd újra, hogy szeretlek-e!
Háromszor kérded és háromszor vallom.
Más a szavam és más az életem,
más az élet és más az akarat.
Tudsz mindent. Tudod: megtagadtalak,
mégis szeretlek.

Az élet és az akarat között,
Uram, teremts igaz harmóniát!
Sebzett, beteg tanítványéletem
égi erőért Utánad kiált.
Legelesettebb és legárvább lettem.
Végső reményem, hogy irgalmas arcod
húsvéti fényben felragyog felettem!

Már fejsze csattog hajnal óta,
tompán zuhog a kalapács.
Ma valakit még megsiratnak,
Krisztus, vagy Barabás...

Sorsdöntő óra súlyosul rám.
Pilátus zsúfolt udvarán
mind a ketten előttem állnak,
Melyiket akarom?

Barabás ... úgy áll, mint az élet.
Daccal hátrafeszül a nyak.
Merészen villanó szemében
Tüzek parázslanak.

Mozdul acélos karja,
Feszíti, törne már elő
gátat szakító áradatban
a lázadó erő.

Pogány hatalom ... pogány szépség
és pogány élni akarás.
Igen, a testnek és a földnek
Krisztus, vagy Barabás?

Farizeusok bujtogatnak:
“Te Barabással vagy rokon,
Tenlázadásod lásd meg ott a
merész vonásokon!

Te megtagadod ezt a földet?
Te megtagadnád magadat?
Krisztust feszíttesd a keresztre,
Barabást ne tagadd!

Ők nem élhetnek mind a ketten,
S melyik idegenebb neked?
Annak a szemnek tiszta fényét
el se viselheted.

Bélpoklos, rút tisztátalannak érzed magad, ha rádtekint!
Feszítsd meg Őt, feszítsd keresztre,
hogy úr lehess megint!”

A fejsze is utolsót csattant,
nem suhog már a kalapács.
Kész a kereszt és vár és kérdez:
Krisztus, vagy Barabás?

Pogány erő és pogány szépség ...
Tagadjak mindent ... magamat? ...
“Barabást feszítsd meg, Pilátus,
Krisztus legyen szabad!”

Azóta is nap mint nap jő
a sorsdöntő súlyos perc felém,
s új választásra hív: Ki éljen?
Ki éljen? Ő vagy én?

Én ... földi, poklos és fekélyes ...
Ő olyan égi, tiszta, más.
És mégis Ő, a Krisztus éljen,
Sohase Barabás!

Elébe hullok, s tisztasága
ítél, megfeszít, eltemet,
Aztán keze, - újjáteremtőn
érinti lelkemet.

Pünkösdi kérés

PÜNKÖSD UTÁN

Pünkösd előtt - sóvárgás titkos mélye.

Pünkösd előtt - ígéretek zenéje.

Pünkösd előtt - esedezés, esengés.

Pünkösd előtt - halk hajnali derengés.

Pünkösd előtt - szent vágyak mozdulása.

Pünkösd előtt - koldusszív tárulása.

Csendesen várni - várni, hinni, kérni!

Aztán - boldog pünkösd utánba érni!

S pünkösd után - szent égi erőt-vetten,

pünkösd után - Lélekkel telítetten,

pünkösd után - bátor tanuvá lenni,

pünkösd után - szolgálni, égni, tenni,

pünkösd után - régit kárnak ítélni,

Krisztusnak élni és másoknak élni,

minden mennyei kincset elfogadni,

és pünkösd után - adni, adni, adni!

PÜNKÖSD UTÁN (2)

Pünkösdig hallgattak. Vártak. Hallgattak.

Szívükben szunnyadt a húsvéti hír.

Nem mentek vele. Egy helyben maradtak.

Aztán pünkösd lett, és ütött az óra.

Zendült a szó: Lélek volt és erő.

És háromezren állottak

egyetlen prédikációra.

És egyház született.

Ma is megmozdul ezer és ezer szív

hogyha a szó Lélektől ihletett.

Lélektelen mennyit beszéltünk már mi...

Tanuljunk csendben a Lélekre várni.