Ami csak Istennél lehetséges

-avagy pünkösdi börtönélmény-

Hosszas várakozás után végre megkaptam az engedélyt, hogy meglátogathassam a xy-i börtönt. Kísérőm kinyitott egy rácsos ablakot, ahonnan beláthattam a börtön udvarára. Éppen sétáltak a rabok, egymástól tíz lépésnyire, párosával mentek. Sokan közülük a „legszebb korban” voltak. Milyen szomorúan hangzik itt e szó: "legszebb kor". Némelyik lassú vontatott lépésben, szinte fáradtan megy. Arcuk kifejezéstelen. Mások társukkal beszélgetve, gondtalanul, mintha őket nem is érdekelné helyzetük.
-Sok tehetséges ember van köztük, sokra vihették volna -mondta kísérőm, majd folytatta

-Például ott az a kicsi,
ön nagyot fog nézni, hogy milyen kitűnő képeket fest. Ez az ember nem túlzott. Ezt az a kép is bizonyította melyet szolgálati szobájának a szekrénye mögül előhúzott. Egyéni művészi eljárással, bátor színekkel festett művészi alkotás volt. Tizenkét férfi körben állt a képen, és megdöbbenve néztek fölfelé. Hajuk borzas, arcuk fölülről jövő világosságtól átitatva, amely a szivárvány minden színét játszotta. A férfiak szeme tágra nyílva fölfelé a távolba tekint. A legfeltűnőbb és érdekesebb azonban a kép beállítottsága volt, amely úgy mutatta, mintha egy torony tetejéről tekintenénk az arcokba.

-Ő pünkösdnek nevezi ezt a képet, -mondta a vezetőm- intézetünk kápolnája számára festette, de nem akaszthatjuk fel.
-Nem felaksztani? -mondtam neki- Természetes, hogy akasszák fel! E kép felkeltené az egyházak figyelmét és önöket irigylésre méltónak tartanák. Ez egy hallatlan átélésnek a remeke. Ez igaz, de ezek mind az ő fogolytársai akiket ő odafestett. És egyenként a fejekre mutatott. Megjegyeztem, hogy nem értek vele egyet, hogy ilyen ellenszenvet érez a képpel szemben és a művészt is ilyen szigorúan bírálja.
-Bizonyára itt nem voltak más modellek, akik megfelelnek neki, és türelmesen ülnek. -mondtam én.
-Nem ez nem úgy van -világosított fel- itt vannak kisebb gonosztevők, akik először vannak itt, de ő a legsúlyosabban elítélteket választotta! Ez a felháborító!
Néhány telefonbeszélgetés után engedélyt kaptam az igazgatótól, hogy beszélhessek a festővel. Több kérdést intéztem hozzá, amelyekre minden szégyenkezés nélkül szívesen válaszolt.
-Hogy én az alkotás alatt mit gondoltam? -kezdete beszédét- Pontosan azt, amit a Biblia a pünkösddel kapcsolatban mond. Hogy Istennek Szentlelke a szíveket és az egész emberi lényt teljesen megváltoztatja. Hogy ezen a hatalmon keresztül a bűnösök üdvözülnek. Kérdőleg nézett rám. Ismeri ön azt a pünkösdi éneket: Én egy vadhajtásban voltam. Te nemesítettél. A halál átjárta életemet. Te legyőzted. Nagyon meglepett, hogy egy büntetett rab milyen jól ismeri a Bibliát és az énekes könyvet.
-Azok a férfiak az első pünkösd ünnepén valóban hívők voltak, de azokról akiket ön lefestett a legjobb akarat mellett sem állíthatom, hogy ők ilyen hívők lennének. –Mondtam neki, hogy gondolkozásra késztessem.
-Tudja ön, hogy mit jelent pünkösd? Egy ígéret, hogy Isten Szentlelke által minden másképpen lesz nálunk. A jámboroknak, akik azt hiszik, hogy olyanok amilyeneknek lenniük kellene, nem szükséges ezt az ígéretet előttük hangoztatni, de az olyanok, akik a maguk állapota fölött kétségbe esnek, és életükkel nem tudnak mit kezdeni, azoknak kell, hogy megmutassuk, hogy az ő számukra is van egy új kezdet, ha ők is azt akarják.
-De én tovább megyek. Szép és jó, de azt mondják, hogy ön erre a képre a leggonoszabbakat választotta ki a saját fogolytársai közül.

-A pünkösd egy csoda -válaszolta- és ha azt akartam kifejezni, olyan embereket kellett kiválasztanom, akiket csak egy csoda változtathat meg. A kis bűnösöket talán saját feleségük is megváltoztathatja és a fogház is. De az egész nagyokat, azokat már csak Isten. Szótlanul odamutatott egy helyre és feltűnt, hogy saját magát festette oda.
Az egész nagyokat -ismételte- azokat csak Isten változtathatja meg.