Mindent a szerelemért?

Vissza

2006 szilveszterét Jókán töltöttem, a Gyermek-Evangélizációs Közösség baráti körének csendesnapjain. Ez egy ötnapos együttlét volt, ahol sok érdekes előadást hallhattam, mint mindig. Már néhány éve töltöm az év utolsó napjait ezzel a társasággal, és nagy örömet okoz, hogy lehet másként is tölteni a szilvesztert, mint ahogy a világ teszi. Nem kell bulizva, kicsapongva..., lehet csendben is, Istenre figyelve. Az egyik előadás a vak Bartimeusról szólt, aki nem hagyta, hogy megakadályozzák az emberek abban, hogy Jézushoz kiáltson. Bár testileg vak volt, de lelki látásával nagyon jól látta, hogy az Úr Jézusra van szüksége. A mai ember sokszor fordítottja Bartimeusnak - jók a szemei, de lelki látása homályos, vagy már teljesen elveszítette. Bizonyos helyzetekben kimondottan hajlamosak vagyunk elveszíteni lelki látásunkat, pl. ha valaki elvakult a szerelemtől, vagy ha nagy gondok, megpróbáltatások érik. Én is így voltam ezzel. A történet 2002 nyarán kezdődik, amikor nagyon szerelmes lettem egy kedves, hívő fiúba. Csak az volt a gond, hogy ő nem mutatott irántam nagy érdeklődést. Amikor találkoztunk, beszélgettünk, kedves volt és figyelmes, de nem kezdeményezett semmit. Tudtam a testvérétől, hogy nem igen akar kapcsolatot, és nem szándékozik megnősülni. Mégsem adtam fel, mert nagyon tetszett - az "én esetem" volt. Gondoltam, teszek érte, hogy megtetsszek neki. Biztosan nem vagyok elég szép: túlsúlyos vagyok, csúnya a szemüvegem, nem jó a frizurám... Elhatároztam, hogy megváltozok és felnőttesen fogok kinézni. Először is elkezdtem fogyózni, ami eleinte nem volt könnyű, mivel gyógyszereket szedek az idegeimre. De 2003-ban az orvosom egyre csökkentette az adagot, tehát könnyebben mentek le a kilók. Elkezdtem magam festeni, egyre rövidebbre nyírattam a hajamat. Nagyon tetszett a változás, csak hát, semmit se használt - nem vált be. Úgy gondoltam, nem vagyok még elég szép. Sajnos, azt nem vettem észre, milyen butaság az egész, és hogy romlik az Istennel való kapcsolatom, sőt az emberekkel is nehezen jövök ki. Aki figyelmeztetni mert, hogy túlzásba viszem a fogyózást, vagy a külsőmmel való törődést, az rögtön az ellenségemmé vált. 2002-ben kb.75kg voltam, és 2004 januárjában már csak 55kg. Ráadásul volt még valami, ami betett: összetört egy másik régi álmom - hogy eladjuk a városi lakásunkat, és végre falun építkezünk. Szüleim olyan meggyőzően beszéltek az egészről, terveztek, rajzoltak, hogy én teljesen beleéltem magam. Amikor kezdték állandóan változtatni a terveket, és minden kis apróságon veszekedtünk, egyre idegesebb lettem, és lázadni akartam. Minden vágyam az volt, hogy elkerüljek otthonról. Akkor már két "férjjelöltöm" volt - persze csak a képzeletem műve volt ez, amit olyannyira bemagyaráztam magamnak, hogy szinte rögeszmévé vált. Abban az időben nagyon sok pénzt elköltöttem felesleges dolgokra, gyakran eltitkoltam szüleim előtt, mi mindent vettem. Hiperaktív voltam, állandóan tettem-vettem, és egyre kevesebbet aludtam. Az étkezéseket igyekeztem kikerülni - reggel siettem a munkahelyemre, délben a gyomrom fájt, este nem volt étvágyam... Májusban már csak 48kg voltam (és 165cm), kilátszottak a csontjaim, vörösek voltak a csuklóim és a bőröm száraz volt. Hajam már teljesen rövidre volt lenyírva, mivel hullott, de ezzel a szüleimmel szembeni lázadásomat is kimutattam (ahogy az éhezéssel is). A szeretteim közül sokan figyelmeztettek, hogy ennek nem lesz jó vége, de nem hallgattam rájuk. Úgy éreztem, nem értenek meg. És mi lett a vége? Ami várható volt... nekem kellett rájönnöm és beismernem, hogy nem jó az, amit csinálok, változásra van szükségem. Be kellett vallanom saját magamnak és másoknak is, hogy ez már betegség, és gyógyulásra van szükségem. Sajnos, ez csak akkor történt meg, amikor már nagyon szenvedtem, mindenem fájt, és nem bírtam tovább. Már szerettem volna enni, de nem tudtam. Amint lenyeltem az ételt, elkezdett fájni a gyomrom, és nem maradt meg bennem. Aludni sem tudtam már. Akartam már gyógyulni, de egyedül nem tudtam. Orvostól orvoshoz jártam, de nem tudtak segíteni, mert nem szervi baj okozta a problémát, hanem lelki alapon kezdődött, és az hatott ki a belső szervekre. "Ha hallgat a száj, kiáltanak a szervek."- olvastam egy könyvben, és hallottam idézni sok előadásban. Nem segített a körzeti orvosom, sem a belgyógyásztól kiírt gyógyszerek. Már 4 éve jártam pszichiáterhez, és voltam már két ízben is az elmegyógyintézetben, s most úgy éreztem, csak ott tudnának segíteni - az ottani doktornő, akiben megbíztam, akit szerettem. Ő már régóta ajánlotta a segítséget- hogy feküdjek be - de nem fogadtam el. Végül magam kérvényeztem, hogy mehessek a kórházba. Két hónapot töltöttem a kórház nyitott osztályán. Utána még nagyon nehéz időszak következett az életemben. Mindennek nem kellett volna megtörténnie, ha hallgattam volna Isten intő szavára, figyelmeztetéseire, és az emberekre, akik szeretnek. Hálát adok az Úrnak, hogy még akkor sem volt késő számomra, és nem lett rosszabb vége. Máig is vannak maradandó következményei a dolognak, de ezek elviselhetőek. A gyógyszereket még évekig szednem kell, hacsak nem életem végéig. Meg kell tanulnom a betegséggel együtt élni, ami nem könnyű, de Istennel semmi sem lehetetlen. Hogy miért írtam le mindezt? Az elején említett csendeshéten voltak csoportos beszélgetések, és ott mondtam el ezt a tapasztalatomat (persze rövidebben) a lelki vaksággal kapcsolatosan. Egyik kedves ismerősöm, testvérem az Úrban, aki hallotta, megkért, hogy írjam le, hátha segít valakinek, ha elolvassa. Nos, kedves olvasó, ha valamiben magadra ismertél, vagy netán barátnődre, ismerősödre, tanulj az esetemből, és minél előbb vedd észre és kezeld a problémát, amíg nem késő. Ne szégyellj segítséget kérni az orvosoktól, de elsősorban Istenhez fordulj segítségért! "És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megsegítelek, és te dicsőítesz engem." Zsoltárok 50,15